Fehér Ferenc-Heller ÁgnesÖtvenhatra emlékezünk: A kelet-európai közeg

2003. október 23., csütörtök, Archívum 2003–2007

(részlet)
1956 nyara és ősze a kelet-európai történelem egyedülálló pillanata volt, amelyhez foghatóra nem volt példa a XVII. század, Jan Sobieski kora óta, amikor Lengyelország katolikus nemessége és a magyar katolikus-protestáns nemesség egyesítette erejét, hogy a keresztény Európát megvédje az iszlám-török hódítók ellen. Rövid, de összehangolt akció volt ez egy, az összhangot meglehetősen nélkülöző korszakban. A térség hagyományos szuperhatalmai (az oszmán-török birodalom, a Habsburg-monarchia és Oroszország, amelyekhez utóbb Bismarck Németországa csatlakozott) a divide et impera jól bevált politikájával rendre könnyû győzelmeket arattak. A térség népei és népcsoportjai olyannyira megosztottak voltak, hogy bármely hódító törekvésnek könnyûszerrel áldozataivá lettek.
Nem volt ez másképp 1945 után sem. S nem is lehetett, hiszen a párizs-versailles-i békerendszer egész irracionalitását (amit akkoriban maga Szovjet-Oroszország is elítélt) újólag Kelet-Európára kényszerítették, ezúttal a jaltai-potsdami ,,felsőbbrendû állambölcsesség? formájában. E helyütt erős kísértést érzünk, hogy ismét idézzük Bibót, ezúttal egy másik briliáns esszéje: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága gondolatait véve kölcsön; ám ehelyett talán az is elegendő lesz, ha pusztán fölsoroljuk azokat a leginkább hátrányos hatású tényezőket, amelyek a térség politikai fejlődését máig hatóan visszavetették.
Az első mindjárt a győztes nagyhatalmak szokásos álszent moralizálása annak eldöntésében, hogy mely nemzetek ,,bûnösek?, illetve melyek érdemelnek dicséretet és jutalmat - s mindezt erősen kétséges módon egy olyan nemzetközi politika hatáskörébe utalva, amelyet a machiavellista praktika immár jócskán megfertőzött.
Ilyetenképpen Romániát, amely nem egyszerûen Hitler csatlósa volt, de Antonescu marsall uralma alatt az Endlösung és a megsemmisítőtáborok saját intézményesített nemzeti praxisával is dicsekedhetett, utóbb ártatlannak minősítették. Amit voltaképpen Románia javára tudtak írni, az nem volt több, mint az a ravaszság, melyet az ország kimondottan korrupt és brutális uralkodó osztálya a legvégső pillanatban tanúsított, hátba támadva addigi szövetségesét, Hitlert - amihez fogható ravaszságra és rugalmasságra a különben ugyanolyan korrupt és brutális magyar uralkodó osztály nem volt képes.
Mindezek jutalmául Románia megkapta a túlnyomórészt magyarlakta Észak-Erdélyt, azt a területet, amely a két ország közötti feszültségek máig ható forrása. És habár nem tartozik szorosan e moralizáló igazságtalanság értékeléséhez, a pártatlanság okán arról sem feledkezhetünk meg, hogy a demokratikus magyar erőket szintúgy felelősség terheli, amiért nem voltak képesek egy hatékony ellenállási mozgalmat megszervezni, vagy legalábbis ahhoz elegendő erejût, hogy a legvégső pillanatban segítsen saját országukat valami hasonló módon elszakítani Hitler vesztett ügyétől.
Ám a győztes nagyhatalmak a területi változásokról még az olyan esetekben is népszavazás vagy az érintett lakosság legalábbis formális megkérdezése nélkül döntöttek, ahol erősen vitatható volt, hogy e változások az illető nemzet előnyére vagy hátrányára lesznek - mint tették ezt például Lengyelország esetében, ahol avval érveltek, hogy az Ukrajnával ,,újraegyesített? keleti vidékeknél a Németországtól nyert nyugati területek gazdasági szempontból jóval értékesebbek. Lengyelország, amely a Hitler-ellenes szövetségben derekasan helytállt, s amely jog szerint a győztes nemzetek közé tartozott, valójában ezen háború utáni ,,rendezés? egyik legfőbb kárvallottja volt.
Másrészt a győztesek (kivált a Szovjetunió) ösztönözték, de legalábbis eltûrték a kölcsönös és kikényszerített lakosságcserék embertelen politikáját. Az erről történő nyilvános tájékoztatás persze elmaradt: a szovjet sajtó soha nem írt róla, s a szovjet katonai megszállás alatt álló kelet-európai országok sajtója (még az 1945 és 1948 közötti kvázi-demokratikus időkben is) csupán elvétve hozta szóba. A német nemzetiség Lengyelországból, Csehszlovákiából és a Hitler utolsó csatlósaként emlegetett Magyarországról való kiûzetése kimondottan álszent intézkedés volt, amelynek sok százezernyi áldozata úgy kényszerült odahagyni otthonát, hogy a szó szoros értelmében még a túlélést biztosító legszükségesebb eszközeit sem vihette magával. Ez, valamint a szlovákiai magyarság nemkülönben embertelen és erőszakos kitelepítése olyan brutális és ostoba gaztett volt, amelyhez fogható vagy még inkább azt felülmúló példaként csupán a háború utáni Szovjetunió tömeges deportálási kampányai: a balti köztársaságok lakosságának vagy a krími tatároknak az elhurcolása említhető.
Úgy tûnik, egyedül Jugoszlávia volt kivétel azon ,,aranyszabály? alól, hogy valahányszor a nemzeti kisebbségi csoportok megpróbálták nyilvánosságra hozni szenvedéseiket és az őket érő hátrányos megkülönböztetéseket, azt mindannyiszor a nacionalizmus veszélyes föléledésének bélyegezték; ha viszont az ,,államnemzet? kívánta érvényesíteni velük szembeni előjogait és kiváltságait, az ,,haladó hazafias tettnek? minősült. (Ezzel ugyanakkor a legkevésbé sem áll szándékunkban idealizálni a jugoszláv állapotokat, amelyek számos vonatkozásban, így a nemzetiségi kérdést illetően is komoly bírálatot érdemelnek.)
Végezetül a moralizáló igazságtalanság és tömegméretû brutalitás ezen egész irracionális rendszerében, el kell ismernünk, mégiscsak volt legalább egy racionális megfontolás, amely hosszabb távon a legfőbb győztes, a Szovjetunió számára hasznos eszköznek bizonyult. Nevezetesen az, hogy e népek hagyományos gyûlölködését még újabb ellenséges érzelmekkel táplálva sikerült mélyen megosztani, egymással meghasonlásba kergetni őket.
A kölcsönös bizalmatlanság, ellenérzések sőt félreismerhetetlen ellenségeskedések e bonyolult szövevényében valósággal üdítő színfoltot jelentett az az egyetértés, amely 1956 őszén a lengyel és magyar társadalmi erők között, ha nem is formálisan, mégis kézzelfoghatóan létrejött. Ez a szövetség olyan reformokat követelt, amelyek egy független, az eredetinél liberálisabb ,,új Jugoszláviához? vezethettek volna. Mint a kényszerûségek nyomása alatt támadt mozgalmak esetében általában, úgy ezúttal is nehéz lenne megmondani, hogy e szövetség milyen mértékben tulajdonítható körmönfont taktikai megfontolásoknak, illetve őszinte szimpátiának. Kétségtelen, hogy a szerbek elleni régi gyûlölet még mindig ott lappangott a lelkek mélyén - amint azt az a megjegyzés is kifejezi, amelyet akkoriban egy prominens magyar személyiségnek tulajdonítottak: ,,Épp elég ideig voltunk orosz gyarmat ahhoz, hogy ne akarjunk most a szerbeké lenni!?
Másrészt viszont személyes élményeink is igazolják, hogy mindazok, akik egy megreformált szocializmust akartak elérni, abban az időben Jugoszláviát tekintették modellnek; s nemzedékünk e célt állítván maga elé, hajlamos volt szemet hunyni a jugoszláv politikai rendszer tökéletlenségei fölött. Kritikátlanul csodáltuk Jugoszlávia Sztálinnal szembeni elszánt kiállását, belső rendjének (viszonylagos) ésszerûségét és liberalizmusát, s ugyanezen szellem jegyében került sor a Petőfi Kör ,,jugoszláv estjére? is. Ami a lengyelek Jugoszlávia iránti rejtett érzéseit illeti, erről egész egyszerûen semmit sem tudtunk, ám a politika látható felszínén tisztán kirajzolódott, hogy azok, akik a Poznan utáni helyzetben Ochabot ,,lengyel Gerőnek? tekintették (azaz a XX. kongresszust követő kritikus helyzet elégtelen megoldási kísérletének ítélték), ezen attitûd jegyében valamennyien lazább vagy szorosabb szálakkal kötődtek a jugoszláv politikához.
Ha a magyar forradalom kelet-európai hatását mérlegeljük, közvetlen eredményként egy kettős, ellentmondásos tényt szögezhetünk le. Egyrészt kétségtelen, hogy a szovjetek (éppen, mivel a magyar helyzet teljesen lekötötte őket) szabad kezet adtak a Gomulka-csoportnak, ami utóbb bármi szánalmas eredményre is vezetett, mégiscsak jobb megoldás volt, mintha (ott is) vérfürdőt rendeztek volna. Ebben az értelemben Magyarország megmentette Lengyelországot.
Bibó István a magyar 1956 ezen aspektusát a következőképp fogalmazta meg: ,,Most utólag divat jobbról is, balról is sajnálkozni a magyar forradalom esztelen lendületén, mellyel túlfutott például a lengyel akció mértékén. E sajnálkozásnak sok értelme nincs, mindenekelőtt azért nem, mert a lengyel ügy és a magyar ügy kölcsönhatásban vannak, és éppen a magyar ügy okozta megrökönyödés tette lehetővé, hogy a lengyel ügy meg tudott állni ott, ahol megállott.
Ugyanezt az állítást igazolja majdhogynem szóról szóra negyedszázad múltán egy radikális lengyel demokrata, Adam Michnik is: ,,Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy akkoriban (1956 októberében) éppen az üszkös és romos Budapest volt eleven példa rá, hogy a lehetséges változások mennyire szûk térre korlátozódhatnak csupán; hogy a legfontosabb játékszabályokat a szovjet jelenlét eleve meghatározza, s hogy ezek ellen még a Nyugat sem emeli föl a szavát. Nagy Imre segélykiálltása és a nyugati kormányok azt követő hallgatása nagyon is egyértelmûvé tette, hogy a jaltai egyezmények lényegileg továbbra is érvényben vannak, s ha mi nem segítünk magunkon, senki sem fog segíteni rajtunk.?
Másrészt a forradalom radikalizmusa (ami máig megőrizte mértékadó, noha utánozhatatlan jellegét) s a nem kevésbé radikális vereség ettől fogva Kelet-Európában kizárta mindenfajta összehangolt akció és szövetség lehetőségét. Ez a bajtársias szellem, ez a fölszabadító pillanat azóta sem tért vissza (talán csak néhány lengyel, cseh, keletnémet és magyar értelmiségi közös tiltakozó akcióját leszámítva), nem válhatott ismét befolyásos politikai tényezővé.
Rátérve mármost annak kérdésére, hogy a magyar 1956 végül is milyen hatást gyakorolt a térség egyes országaira, mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy 1956 legfőbb vesztese (természetesen, Magyarország után) éppen Jugoszlávia volt. Abban persze, hogy e történelmi pillanatot nem használták ki sem a maguk, sem pedig más országok javára, a jugoszláv vezetés közel sem volt ártatlan. Titónak ugyanis 1955-1956-ban egyedülálló lehetőségei lettek volna. Aligha akad még egy hasonló példa a megalázkodás ilyen fokára, mint amit a szovjet vezetők Belgrád repülőterére megérkezvén tanúsítottak. Nyíltan beismerték, hogy addig követett politikájuk elhibázott volt, noha ennek felelősségét gyermeteg módon Berijára és Abakumovra igyekeztek hárítani. Ez a gesztus azok részéről, akik hozzászoktak, hogy ha kedvük támad, milliókat küldjenek a GULAG szigetekre, s hogy tegnapi barátaik sorában rendszeres tisztogatásokat tartsanak, persze távolról sem a hirtelen föltámadt lelkiismeret jele volt. Ámde ha valamiféle változást akartak, olyan viszonyokat, amelyek legalábbis bizonyos fokig eltérnek a Sztálin uralma alattiaktól (s ezt bizonyos, hogy akarták), úgy rendezniük kellett Sztálin leglátványosabb baklövésének számláját: Jugoszlávia Komintern általi kiátkozását. (?)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép