Illő kárpótlás
Az elégedetlenség ösztökéje
A harmincas évek fordulóján erdélyi román körökben is megérlelődött a felismerés, hogy a nemzeti liberális párt által vezetett ország sorsa nem úgy alakul, ahogy ők kívánatosnak tartanák. A nemzeti parasztpárt berkeiben is készültek reformtervek, hogy azt, ami Erdélyben specifikum és érték, például nyugati civilizációs vívmány, a nagy egységesítésnek és regáti főhatalom alatti homogenizációnak gátat vetve meg lehessen menteni. E tervezeteknek a kisebbségek sorsára is kihatással kellett lenniük, azok létével és igényeivel is számolniuk kellett. Érthető: a mai napig érvényes, hogy Erdély bármilyen viszonylagos önállósága csak felértékelheti az itt lakó kisebbségeket. (Ami, igaz, lehet fordítva is: épp ezért nem lett belőle eddig semmi.) Ma már persze csak azokat, melyek ki tudták e földön böjtölni a harmadik évezred elejét, így a magyarságét például. Két fontos másiknak, a szászság-svábságnak és zsidóságnak maholnap csak bottal üthetni nyomát. A kérdés eme ,,végleges megoldása? kiáltóan természetellenes, s arra vet fényt: az állam eddig képtelen volt a kisebbségek számára elfogadható belső életlehetőségeket, kielégítő egyenjogúságot, megnyugtató jövőképet nyújtani. (Ha egyébnek nem, ennek kellene jeleznie: ,,valami bûzlik Dániában??)
No de visszatérve: íme, hogyan indokolja, mai fülnek meglehetősen szokatlan élességgel fogalmazva, próbálkozását - alkotmányreformot javasol - dr. Romul Boila egyetemi tanár, parasztpárti politikus, 1928-29 közt a román szenátus alelnöke:
,,(?) arra a következtetésre jutottam, hogy az állam alapvető berendezkedése korántsem felel meg a román nemzet életfeltételeinek. (?) van írott alkotmányunk, de hiányzik a tényleges alkotmányos élet. (?) A válság, amelyben vergődünk, nem oldható meg központosított intézményekkel és kormányzati módszerekkel, ezek ugyanis több évtizedre teljességgel kompromittálódtak.?
Boila tehát a centralizáltságban látja a román állampolgárok boldogulása fő akadályát - egy olyan hang szólal itt meg, amit utóbb szinte az ezredvégig úgyszólván sikerült teljesen elfojtaniuk a mostoha időknek s a nekik besegítő, ilyen vagy olyan ideológiák vezérelte rendőrállami elnyomásnak.
Indoklásában Boila alaposan beolvas az erdélyiséget lábbal tipró központosított államszerkezetnek:
,,Mindazok, akik e tizenhárom esztendő alatt (a tervezet 1931-es keltezést visel - szerk. megj.) csaknem kizárólagosan birtokolták az államhatalmat, egy percig sem gondoltak komolyan egy egészséges alkotmányos és parlamenti élet bevezetésére. Ez végső soron politikai hatalmuk elvesztését jelentette volna. Ezért az egyesülés után évekig különböző ürügyekkel elodázták az alkotmány kidolgozását, amelynek az lett volna a feladata, hogy új és tartós alapokra helyezze a területileg kiegészült román állam szervezetét. Végül is alkotmányozó gyûlésnek kiáltva ki egy lopás, csalás és hamisítás árán megválasztott parlamentet, tehát éppen az alkotmányos elvek ellenében, 1923-ban alkotmányt adtak ugyan az országnak, kidolgozásában azonban a liberális pártot kivéve egyetlen román párt sem vett részt.?
Boila felrója a román politikai uralomnak, hogy a törvényeket is kénye-kedve, de leginkább érdekei szerint módosítja, s hogy hitelvesztett volta miatt képtelen a hibázó politikusokat felelősségre vonni. ,,Az államot mûkedvelők vezetik, akik senki által nem korlátozva és mindennemû skrupulus nélkül egyik napról a másikra változtatják meg az organikus törvényeket. Az alkotmány világos előírásai ellenére törvényerejû rendeletek útján intézkednek.?
Jogászként külön kitér a maga szakágazatára: ,,Az igazságszolgáltatás, amelyet alantas politikai céloknak vetettek alá, züllöttnél züllöttebb alakokkal van teli, és így távolról sem felel meg az állami életben rá háruló alapvető szerepnek.?
Boila szerint az intézmények és az egész állam fonák mûködése széthúzást szít a román nemzet körében, ezzel a sokat hangoztatott lelki egységesülésnek tulajdonképpen nem elősegítője, hanem gáncsolója. Az állampolgári szabadságjogok állapotát különösen siralmasnak tartja, itt a választási csalásokat, a csendőrterrort említi.
A minden bajok fő okának tekintett központosítás helyett történelmi tartományok szerinti decentralizálást ajánl, Munténia, Moldva és Erdély külön egykamarás tartományi gyûlést és kormányzatot kapna, az állam egységét a fölöttük álló államtanács tartaná össze, a központi kormány hatáskörében csak a külügy és a hadügy maradna, minden egyéb közügyet átvennének a tartományok.
Kivédeni akarván ellenlábasai támadásait, kiemeli: reformja a román nemzet lelki egyesülésének is csak javára válna, másfelől pedig a kisebbségek irredenta törekvéseit is leszerelné, mivel ,,az állampolgárok mind szélesebb körû, minél közvetlenebb részvétele erősíti szolidaritásukat, fejleszti az állampolgári méltóságot és a közös haza iránti szeretetet?.
Nemzeti jelző nélkül
Boila alkotmánytervezetének első paragrafusa egy azóta is állandóan a viták kereszttüzében álló kérdésben a gordiuszi csomó megoldásával felérő megoldást javasol. Így hangzik ugyanis:
,,Románia egységes, oszthatatlan állam.? Ennyi! Összevetve a ma hatályos meghatározással, mindenekelőtt a nemzeti jelző hiánya tûnik fel, s e hiány nem véletlen. Boila ugyanis a politikai nemzet talaján áll, akárcsak azok a kiegyezés korabeli magyar politikusok, akiket oly jól ismert ifjúkorából, amikor az erdélyi Román Nemzeti Párt színeiben politizált: ,,Államalkotó román nemzeten a román állampolgárok összességét értjük nemzetiségükre, vallásukra és anyanyelvükre való tekintet nélkül, a királytól a legutolsó állampolgárig.?
Boila szerint ellenkezik a kor szellemével, amit az 1923-as alkotmány kanonizál, amikor az egyházak egyikét uralkodó egyházként ismeri el, ezzel lefokozva az összes többit.
A kisebbségeket illetően Boila kellő módon nem részletezi alkotmánytervezetében azok jogait. De elegendő belegondolnunk, mit jelentett volna közigazgatásilag, ha egy kolozsvári tartományi kormány igényeivel kellett volna mindenekelőtt számolnia az erdélyi magyarságnak, vagy teszem azt, ha a berukkoló fiatalok szûkebb szülőföldjükön tehettek volna eleget katonai szolgálatuknak. De nyilván nagyobb súllyal esett volna latba az erdélyi parlamentben az itteni összeszokott nemzetek és kisebbségek szava és érdekvédelme. Vitás ügyekben fellebbezni például nem Bukaresthez, hanem a tartományi igazságügy-miniszterhez lehetett volna.
No de szorosabban vett témánkat, az autonómiát illetően Boila külön magyarázatot fûz idevágó cikkelyéhez. Önkormányzatot nem engedélyezne a kisebbségeknek, de érvelése érdekes, toleráns gondolkodásra vall:
,,170. szakasz. Minden állampolgárnak joga van anyanyelvéhez.
Minden állampolgár szabadon használhatja anyanyelvét a nyilvános összejöveteleken, egyházi viszonylatban, a sajtóban és mindennemû kiadványban, valamint magán- és kereskedelmi jellegû kapcsolatban.
A magántársaságok és egyesülések érintkezési nyelvét az ezeket megalapító állampolgárok szabadon határozhatják meg.
A más nemzetiségû román állampolgároknak joguk lesz saját nyelvüket használni az összes hivatallal való érintkezésben.
Egy minden egyes tartomány számára kidolgozandó különleges törvény szabályozni fogja az állampolgárok nyelvhasználati jogának módját, amit jelen cikkely ír elő.
A jelen cikkelyben előírt elvek, a többiekkel egyetemben, amelyek az egyéb állampolgári jogokkal kapcsolatban hozatnak, arra hivatottak, hogy megoldjanak egy döntő jelentőségû kérdést a területileg kiegészült román állam életében: a kisebbségi kérdést.?
Boila nyilvánvalóan nagyobb beleérzéssel és tényismerettel, kevesebb előítélettel közelít a kérdéshez, mint kortársai zöme. Persze, nyújthatott volna jóval többet is, hiszen behatóan ismerte a román kisebbség dualizmus kori jogvédelmi küzdelmeit. Ami szorosan vett témánkat, a belső önrendelkezést illeti, azt már vállalni nem tudta, holott annak idején kisebbségi sorban nem érte volna be kevesebbel:
,,A 170. szakaszban foglalt elvek és rendelkezések szerepelnek a Gyulafehérvári Nemzeti Gyûlés ünnepélyes nyilatkozataiban, bizonyos pontokon éppenséggel meghaladva a kisebbségek státusára vonatkozó szerződések által a román államra kényszerített feltételeket.
Bármennyire is liberális lenne e tervezet által kijelölt út a kisebbségi kérdés rendezésének dolgában, addig nem mehetett el, és nem ment el addig a Gyulafehérvári Nemzeti Gyûlés sem, hogy a nemzetiségeknek valamely külön politikai individualitást biztosítson, önkormányzattal és külön területtel. Törekedett ellenben arra, hogy a román állam magasabb érdekeinek veszélyeztetése nélkül biztosítsa a nemzetiségek jogait, beleértve az államhoz és a közhivatalokhoz való viszonyukat, melyek alkalmazásuk esetén minden bizonnyal hozzájárulnak majd a jogosult elégedetlenség lecsillapításához.?
Érdemes felfigyelni arra, hogy Boila az 1919-es Kisebbségi szerződést szûkkeblûbbnek tartja a gyulafehérvári ígéreteknél, azt viszont tagadja, ami pedig azok szövegéből egyértelmûen kiderül: hogy ott igenis önkormányzatot helyeztek kilátásba az akkori és a legnagyobb, a leszakításra ítélt ,,leendő? kisebbség (erdélyi ,,nemzeteknek? aposztrofálja a dokumentum), a magyarság számára, ha elfogadja Erdély Romániához csatolását, belenyugszik nemzeti egysége felbomlasztásába. (Ezt nevezi sorozatunk jobb szó híján illő kárpótlásnak.) Boila eme ,,visszavonó? álláspontjával nem áll egyedül, Maniu maga is e retiráló jogértelmezés mellett állt ki, ahányszor csak tehette, nem is beszélve a közéleti szereplők derékhadáról, mely már kimondottan a félremagyarázásban, ködösítésben tûnik inkább érdekeltnek, mint a tisztázásban vagy a valódi intenciók kiderítésében. Boila becsületére legyen mondva: az egyházi autonómiát és egyenjogúságot már csorbítatlanul megadná minden felekezetnek, így a reformátusnak, unitáriusnak és evangélikusnak is (a római katolikusokról tervezete hallgat!), igaz, e bőkezûségben egy sajátságos körülmény ,,segíti?: a nemzeti parasztpárt közismerten közel állt a görög katolikus valláshoz, vállalta annak harcát az ellen, hogy az ortodoxiát egyedül üdvözítőnek kiáltván ki, uralkodó államvallássá kenjék fel. Hiányzik viszont Boilánál a kisebbségi szerződésbeli ,,székely közületi autonómiának? még az említése is.
B. Kovács András