,,Hát megtörtént, amit pletykaszinten régóta rebesgettek: augusztus 1-jén 0 órától már csak útlevéllel lehet átlépni a határt az ukrán-magyar határszakaszon mûködő átkelőhelyeken. Ezzel megszûnt a kishatárforgalom, amit méltán tartottak nagy vívmánynak a két ország együttmûködésében, a határ menti régiókban élők kapcsolattartásában? - adta hírül a megszorító intézkedés második napján az Ukrajnai Magyar Krónika. A hetente egyszer megjelenő beregszászi közéleti lap ugyanabban a számában azt is közli, hogy ,,folynak a vízumkényszer bevezetéséről szóló tárgyalások, a tervek szerint november 1-jétől már csak vízummal utazhatnak Ukrajnába a magyar, és érkezhetnek Magyarországra az ukrán állampolgárok?. A tárgyalások azóta befejeződtek, mától csak az Ungvári Magyar Főkunzulátus ungvári és beregszászi ügyfélszolgálati irodájában kiváltott vízummal utazhatnak az anyaországba a kárpátaljai magyarok.
A szovjet rend felbomlása és Ukrajna önállósulása óta szinte állandósult szegénység, a Kárpátalja egészére számított átlag 45 százalékos munkanélküliség és a maffia folyamatos terjeszkedése miatti nyomasztó erkölcsi romlás, az ipari rozsdatelepek látványa fogadja az oda utazót. Az ukrajnaiak számára Európa kapujának számító magyar kishatárátkelők lezárása nem csak a kishatárforgalom eddigi élvezőit fosztotta meg a kapcsolattartástól, hanem megnehezítette és megkeserítette az érvényes útlevéllel és az ukrán törvények megkövetelte kiegészítő okmányokkal (például meghívólevél vagy idegenforgalmi szervezet által kiadott igazolás) rendelkező beutazók határátkelését is, aminek közel ötven erdélyi és vajdasági trianoni vesztessel, valamint anyaországi barátainkkal nemrég magam is tanúja voltam. A II. Rákóczi Ferenc-emléktúraként szervezett úton ellenben nem csak a leromlott Kárpátalja mutatta meg arcát, hanem az építkező, reménykedő is.
Munkácsi múlt és jelen
Az öt hazából összetartozók egyik, szegedi központú csoportjának XII. településtalálkozója a korábbi tagok némelyikének hiányában (Felvidékről ezúttal nem érkeztek), de fiatalokkal bővítve, a kuruc szabadságharc vezére, II. Rákóczi Ferenc emlékének jegyében zajlott azon a földön, ahonnan a fejedelem 1703-1711 között nyolc éven keresztül irányította a magyar nép felszabadító harcát a Habsburgok ellen. Az emlékezés központi helyszíne természetesen Munkács volt, és az a vár, mely a Latorca fölé magasodó kúp alakú vulkanikus eredetû hegyen épült, melyet Zrínyi Ilona hősiesen, de sikertelenül védelmezett a császári csapatok ellen, és ahonnan 1688-ban Bécsbe vitték, gyermekeit elszakították tőle - és megkezdődött a gyermek II. Rákóczi Ferenc jezsuiták általi nevelése azzal a céllal, hogy a császár feltétlen hívévé tegyék. Ez a próbálkozás eredménytelen volt, Rákóczit sem a fogság, sem a menekülés nem tudta megtörni országa iránt érzett szabadságvágyában.
Az ezerhétszázas évek végétől több mint száz esztendőn keresztül politikai börtönként mûködő várban közel két és fél ezren fejezték be életüket, itt raboskodott Kazinczy Ferenc, itt őrizték 1805-ben 88 napon át a Napóleon elől menekített Szent István-koronát, és látogatója volt a várnak Petőfi Sándor, aki az itt uralkodó viszonyok feletti felháborodásának több levélben és versben is hangot adott. Hét esztendővel ezelőtti látogatásunkhoz viszonyítva nem változott a várban a kizárólagosan cirill betûs feliratozás, miként a városban sem szaporodtak a magyar utcanevek, feliratok.
Változtak ellenben Munkács központjának épületei, a felújított, minden kis felületen újrafestett házsorok, melyek egy viszonylag keskeny, de hosszú teret zárnak közre, mely téren szégyenfoltként fedezi fel a magyar látogató Munkácsy Mihály csupán ukránul feliratozott mellszobrát. Az eredeti tábla alá utólag valaki odakanyarintotta a festőmûvész nevét magyarul is, de ez nem sokat változtat azon a megítélésen, amit első pillanatban érez a szemlélő a szomszédos Munkácsy Mihály Festőiskola épületében székelő II. Rákóczi Ferenc Irodalmi és Mûvelődési Kör által állított mellszobor előtt.
Kis közösségben is nagy erő rejlik
Itt az idő, amikor az egyháznak ki kell lépnie a templomokból, és az emberek közé kell mennie - vallja Fodor Gusztáv szürtei református lelkész. A holland segítséggel épített, Sasfészek nevû református vendégházban fogadta népes csapatunkat két éjszakára a többségében magyar lakosságú település lelkésze, aki a szolgálat mellett rengeteg szociális munkát végez a református egyházon belül és kívül. Lelkipásztorként és a Dorkas segélyszervezet kárpátaljai elnökeként folyamatosan százhatvan rászoruló nagycsaládot támogat, száznyolcvan árva ellátásához nyújt segítséget, egy fejlesztési program keretében a helyi közösség figyelmét igyekszik ráirányítani a rászorulók gondjaira, és szorgalmazza a gyülekezeti önkéntességet. A kétezer lakosú Szürtén jókora cigány közösséggel él nem éppen felhőtlenül együtt a magyar és ukrán lakosság, a református egyház az ő felemelésükért is tesz. A cigánymissziónak köszönhetően a helyi romák mára gyülekezetté szerveződtek, számukra a közeljövőben közösségi házat építenek. Szürtén tizenkét osztályos magyar iskola mûködik, ami az alig néhány km-re lévő 10 000 lakosú város, Csap közelében szinte csodának bizonyul. Miként az is csoda vagy inkább furcsaság, hogy a velünk való találkozás hozta a csapi magyar középiskola igazgatóját először Szürtére, az itteni református közösségbe. Pedig a szürtei Sasfészek nem csak Csapnak, de a Kárpátalja közigazgatási, kulturális, oktatási, közlekedési és kereskedelmi fővárosának számító Ungvár 8 százaléknyi magyar lakosságának, az egész Ung járásnak is egyfajta magyar találkozóhelye lehetne, egy kicsit úgy, mint Sepsiszentgyörgynek, egész Alsó-Háromszéknek az illyefalvi KIDA-központ.
Történelmi séta Beregszász utcáin
A kárpátaljai magyarság szellemi fellegvárának számító Beregszász központjában lépten-nyomon szembeköszön a magyar történelem. Több mint negyven emléktáblán követhetjük végig alig egyórás séta alatt, hogy milyen események helyszíne volt egy-egy utca vagy tér ebben a jelenleg is többségi magyar városban, milyen nevezetességek fordultak meg kastélyaiban, kaszinóiban. Civil szervezeteknek köszönhetőn áll ma Szent István mellszobra, a Koltóra menet Beregszászon megszállt Petőfi Sándor szobra és az emléktáblák a Bethlen-kastély falán, melyben 1709 áprilisában Mikes Kelemen is megszállt, melyet II. Rákóczi Ferenc javíttatott, s melynek közelében van a Rákóczi tér, ahol 1703. május 22-én Esze Tamás kibontotta a szabadságharc zászlóját. Költőink, íróink beregszászi látogatásáról tanúskodnak a jelenleg különböző intézményeknek otthont adó épületeken látható táblák, melyek társaságában, a kommunizmus fura tanújaként, a főteret egyik oldalról zárja az egykori zsinagóga, melyet a mindent egységesítő diktatúrában betonburkolattal takartak el. Jelenleg mûvelődési házként mûködik, bár inkább hasonlít egy omladozó mamut betonroncshoz, előtte pedig fura szökőkút áll, mely egykor Lenin szobrának talapzataként magasodott.
A határok
bennünk vannak
Az elmúlt öt esztendőben négyezer diplomás ember települt át Kárpátaljáról Magyarországra - tájékoztat egyik esténk meghívottja, Tárczy Andor költő, a Tárogató folyóirat munkatársa, aki szerint ,,nem lehet pontosan tudni, merre tipródik a magyarság ma Kárpátalján?. Vajon a megmaradás vagy az elmenés, elmenekülés felé? Szinte válaszként hangzik Horváth Sándor költő, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökhelyettese, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Szövetségének társelnöke Menni címû írása, melyet a szerző a tavaly megjelent, Álmos tájakon járok címû novellakötetéből olvasott fel körünkben. Érdemes teljes terjedemében idézni a gondolatnyi írást.
,,Menni... elmenni... menekülni... megmenekülni. Menni, mert mások is mennek, s úgy sincs értelme itt az egésznek. Elmenni. Másutt újrakezdeni. Csak innen el. Akárhogyan, hisz ennél csak jobb lehet. Menekülni. Mert gyötörnek és gyötrődünk. Bántanak, lenéznek, meglopják még barátunkat is, elveszik még a sírokat is. Menni... elmenni... menekülni - lehet. Megmenekülni - soha.?
Búcsúzóul Tárczy Andor arra kér bennünket, járjunk úgy Kárpátalján, hogy ne csak azt vegyük észre, hogy szemetes az utca, lássuk meg azt is, amiért ők, kárpátaljaiak is szépek. Kérését könnyû teljesítenünk, bennünk van a nyitottság, mely egyre keletebbre haladva, ahol nő a szegénység és fogy a magyar, az addiginál is több szeretettel találkozik.
A keleti végeken, a Fehér- és a Fekete-Tisza összeölelkezésén túl, Európa földrajzi középpontját is elhagyva, a Máramarosi-hegyek szomszédságában, Huculföldön érzi meg az oda látogató, hogy nem csak a tél teszi próbára a hegyek közé szorult szórványmagyarságot, hanem anyanyelvû iskola hiányában, a vegyes házasságoknak a többségi kultúra felé vezető útvesztőiben a fiatalok magyarságtudatát is kikezdi az idő. Kőrösmezőn, Kárpátalja keleti magyar nyelvhatárán ukránok, ruszinok, magyarok (10%) és németek élnek együtt, ahol a magyar szót leginkább az idős nemzedék körében lehet hallani, az iskolában pedig alig néhány éve van próbálkozás arra, hogy magyar elemi osztályok mûködjenek. Tanító hiányában nem kizárt, hogy a tavaly indult első osztály nem folytatja az iskolát anyanyelven, de az idei elsősöket van, aki kézbe vegye. A Máramarosi-havasok ukrajnai részének legmagasabb csúcsa, a Hoverla lábánál fekvő Kőrösmezőtől rövid az út a Tatár-hágóig, de a 931 méter magasan fekvő vízválasztó határozottan választja szét a Fekete-Tisza völgyét a hágón túli világtól. Ennél keletebbre már csak Lembergben és Kijevben élnek egy tömbben magyarok (ezer-ezer lakos a két városban), nyolcezren pedig szétszórva Ukrajna 285 millió lakosa között, melyből százötvenezren Kárpátalján vallják magukat magyarnak.
Kassai kitérővel Vizsolyon át
II. Rákóczi Ferenctől Kassán búcsúztunk, ahová nem csupán az ukrán-szlovák határon tapasztalt, a diktatúra idejéből ismert, csomagot, testet és lelket ellenőrző szlovák határ- és vámvizsgálatnak köszönhetően érkeztünk megalázottan, hanem mert a helyszínen már az első pillanatokban kiderült, hogy II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírjánál nem róhatjuk le kegyeletünket. Hét végén ugyanis nem látogatható a kassai Szent Erzsébet-dóm alatti síregyüttes. Így koszorúnkat a püspöki székesegyház külső falán 1938-ban elhelyezett Rákóczi-emléktáblánál helyezhettük el azután, hogy előbb eltakarítottuk a körülötte tátongó gazt. Az építkezési törmelékek tetején állva, összekulcsolt kézzel (bár éreztük, fogunkat kellene összeszorítani eme hanyagság láttán) mondtuk el nemzeti imánkat.
Kassa főterén a Márai Sándor-emlékház irányába vettük utunkat, miközben a város egykori teljes jogú polgárára, Tinódi Lantos Sebestyénre emlékeztünk, a Kassán tanuló Bornemisza Pétert idéztük, felelevenítettük a Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid és Batsányi János kezdeményezésére Kassán indult első magyar folyóirat, a Magyar Museum születését, majd a Hernád felől fújó szél enyhítette hőségben indultunk Szlovákia második legnagyobb városából Magyarország felé.
Vizsolyban megálltunk biblianézőbe. A 2000. február 9-én elrabolt és éppen a napokban megtalált eredeti példány helyére Sárospatakról hozott, szintén eredeti, 1590-ből való Károlyi Gáspár fordította biblia előtt mondta a presbiter-idegenvezető: amíg egy is van a könyvek könyvéből Magyarországon, annak Vizsolyban a helye. A nyolcszáz példányban nyomtatott bibliából sajnos mára csak ötvenháromról tudnak, abból huszonkettő Magyarországon van. A Vizsolyban őrzött példány védelmét most már nem csak az elektronikus berendezésre bízzák, veszély esetén megkondul a harang is, s az első jelre összefut a falu egész népe.
Ebben az összefogásban, szellemi kincseink iránti közösségi felelősségben érzem azt a megtartó erőt, amire szükségük van a kárpátaljaiknak is, és amit a bennünk lévő határok lebontására is használnunk kellene. Az egész Kárpát-medencében, mindannyiunknak.
Fekete Réka