Értünk élnek: A keleti orvos intuíciója és túlterheltsége

2003. november 4., kedd, Archívum 2003–2007

Negyvenhat év egy munkahelyen
- dr. ISTVÁN TIBOR az életét meséli
77 éves, 62 éve szentgyörgyi lakos, s tulajdonképpen 46 évet töltött egyetlen munkahelyen. A pálya ennek ellenére nem egyenes vonalú - noha a kitartás és kötelességtudás tekintében alighanem az volt -, izgalmait a kis, de annál fontosabb kitérők adják. Egy szakmában, s ami ritkaság: egyazon munkahelyen is.
A menzakedvezmény,
ha nincs
- Magyarországon születtem, 1941-ben kerültem Sepiszentgyörgyre, 15 évesen a hatodik gimnáziumba írattak be a Mikóban.
- A szüleit ide helyezték?
- Akkor még nem. Később. Édesanyám tanítónő volt, de nem tanított, hat gyermeket nevelt fel. A szemerjai református papnak volt a leánya. Édesapám szintén tanító, nos, őt helyezték ide, Fotosmartonosra. Pár évre rá elvált édesanyámtól, s kiment Magyarországra. Visszanősült. Mi édesanyámmal maradtunk itt. Engem tulajdonképpen a testvéreim taníttattak.
- Ön volt a legkisebb?
- Nem, én a második voltam. Bátyám és két húgom állásban volt, s ők taníttattak. Bátyám a textilgyárban tisztviselősködött, nagyobbik húgom is ott dolgozott, a kisebbik pedig óvónő volt, majd később a Mikóban dolgozott. A Mikót elvégeztem 1944-ben, s eredetileg állatorvosira gondoltam, hogy arra jelentkezem. Aztán 1945-ben kimentem Pestre, ott lerombolva minden az égvilágon?
- S ki lehetett csak úgy utazni?
- Ki lehetett. Nem volt még útlevél, semmi. A Podmaniczky utcában kaptam szállást, elmentem az egyetemre, s mondtam, szeretnék ide jönni. Jöhetek. De valami segítség kéne, egyedül nem. S arra a rektor rám förmedt: - Ha van pénze, jöjjön, ha nincs, menjen!? Na, ott mit láttam: az ottaniak reggel elmentek romot takarítani, annyit kerestek, hogy este élelmet vettek, s másnap elölről. Na, mondom, az így nem megy, s másnap hazajövök. Tartottam magam a törvényhez, s a román követséghez fordultam, hogy haza szeretnék térni Erdélybe. - Minek? - Hát mert ott van az édesanyám, a testvéreim, minden, s kérek egy utazási engedélyt. - Nem kap! Maradjon itt! - Jó, mondom, akkor megyek anélkül. Felültem a vonatra, s eljöttem. 1945 őszén. Minden további nélkül. Úgyhogy lehetett. Aztán nem tudtam, hova menjek, s merre, s mit csináljak. Volt itt egy osztálytársam, Bibó Sanyi, aki a Szántai nevezetû órásnál segéd volt. ? velem érettségizett. Azt mondja: - Gyere az orvosira. Jó, mondom, de nem bírom a vért, a sebeket? - De gyere, de gyere. Jó, felvételiztem, kitûnően sikerült. Úgyhogy aztán januárban kezdtük meg az első évet. 1946-ban. És három vagy négy hónap alatt be is fejeztük. Na, amikor hazajöttem vakációra, mindjárt bementem a kórházba, s kértem, engedjék meg, orvostanhallgató vagyok. - Jaj, jöjjek! Ott eltöltöttem a nyarat, s ősszel folytattam a tanulmányaimat. Az első két éven nem nagyon szerettem. Fizika, kémia? az anatómiát be kellett vágni, magolni, mert ha nem, nem volt, mihez kötni. A harminckét hátizmot, azt sorba kellett tudni.
- De még itt voltak a magyarországi tanárok! Milyen színvonalú volt az oktatás?
- Akkor, kérem szépen - ne vegye senki túlzásnak -, a bukarestiek azt mondták, a legnívósabb a marosvásárhelyi! Itt volt Miskolczy, itt Krompecher, Ludány, Haynal - ő hamar elment -, Obál, Győry? szóval egy kitûnő egyetemi kar volt itt. És harmadéven, amikor belgyógyászatra kerültünk, azt mondtam, belgyógyász leszek, s akkor bottal sem lehetett volna elverni az egyetemről. Megszerettem, s attól kezdve hazajőve mindig a belgyógyászaton kötöttem ki. Bár el kell mondanom, politikailag nem a legjobban álltam az egyetemen, úgyhogy hiába próbálkoztam, sem internnek, sem externnek nem neveztek ki, sőt, még a menzakedvezményemet is elvették. Mit jelentett az extern és az intern: az egyetemi klinikán kellett dolgozni, s fizetést kapott érte az ember.
- És szükség lett volna rá?
- Hogyne! Egyszer, amikor szóba került, emlékszem, jött ki az egyik kolléga, s azt mondta: - Te, az istennek sem sikerült, azt mondták: nem, téged nem.
- Áskálódás?
- Tudom, mi volt az oka. Egy kolléga csinálta az egészet.
(Itt rövid anekdota kövekezik zárójelben: még első évben az egyetem udvarán állnak hárman, arra biciklizik egy negyedik, a hármak egyike megjegyzést tesz rá, mire a harmadik a vélt sértésen felbőszülve odavágja: - Én is zsidó vagyok! Rá pár órára hívatják a narrátort, csillapítsa le a felháborodott kollégát, mert az közölte, feljelentést tesz. Szalad utána a lépcsősoron, győzködi - sikertelenül. A feljelentő kisvártatva visszatér a tiszttel, az egyetem kapujában azonban tanár fogadja - a diákok riasztották -, és az intézmény autonómiájára hivatkozva - 1946-ot írtak - megtagadja a bebocsátását. A konfliktust elsimítják, de az ellenszenv életre szólóan elnyúlik, és még lesz szerepe a történetben.)
- Úgyhogy csak hatodéven kaptam menzakedvezményt újra. Nyaranként beálltam egy-egy hónapra a textilgyárba. Kelemen Vili volt a főmérnök, Szemerjáról ismertük egymást, és ő felvett. Olyan lógó voltam ott! Ezért kaptam valami pénzt - nevet. - Na, a hatodévet elvégeztem, az államvizsgát letettem, a dolgozatot is megírtam, úgyhogy 1951 júliusára készen voltam mindennel. S akkor augusztus 10-től kineveztek. Namost, Strömpel Endre dr., a kórházigazgató és Mélik Pista, a szülész-nőgyógyász orvos írt az egyetemnek egy kérvényt, hogy engem nevezzenek ki Szentgyörgyre. No de szó sem lehetett róla. Én nem álltam politikailag úgy! Az összeszólalkozásom azzal a kollégával végigkísért engem. Kineveztek Udvarhely mellé, Máréfalvára. Egy nagy-nagy község. Jelentkeztem, s mutattak egy romos házat, amiben szalmán lakott egy cigány. Mondtam, köszönöm szépen, akkor inkább maradok Fenyéden. Mert Máréfalva, Fenyéd és Küküllőkeményfalva tartozott a körzethez. Azt mondták, nagyon helyes. Ott egy falusi háznál fogadtam szobát és kosztot: az asszony Pesten a mezőgazdasági minisztériumban volt magyar világban szakácsnő, s a férje ott portás.
Szentgyörgyöt
nem lehet elkerülni
- Egy hónapot voltam ott, amikor kaptam egy értesítést Brassóból - a város annak volt alárendelve -, jelentkezzem Szentgyörgyön. A kórházban a főorvoshelyettes volt benn: azt mondja, nem tudja, miért. Hát, mondom, akkor megyek vissza. - Menjen. S amikor jövök ki, a tisztviselőnő megállít. Kezdett ott sutyorászni a főorvoshelyettessel, s azzal az vissza: - Hát miért nem mondta, hogy Szentgyörgyre akar jönni? Hiszen Szentgyörgyön van hely: a tébécén. - Na - mondom -, a tébécére nem. Csak belgyógyászatra. - Belgyógyászat? Na jó, a belgyógyászatra adott kinevezést, mert dolgozott itt egy román nő, aki akkor ment el Bukarestbe. Annak a helyére. S akkor azzal a papírral jelentkeztem a rajoni főorvosnál, Tana Istvánnál, aki azt mondja: - Rendben van, de Gidófalván fogsz dolgozni. - Na, akkor elmegyek vissza, ahol voltam. - Márpedig nekem a belgyógyászatra nem kellesz, falun fogsz dolgozni, de ide nevezlek ki. Mondom: - Ez nem jó így. S amikor egy kicsit elfordult, a papírt elvettem, zsebre vágtam, s viszontlátásra.
- De magyarok voltak különben itt a vezetők?
- Magyarok. S azzal visszamentem D?nilához, a brassói tarományi igazgatóhoz. Hogy né, mit akarnak. Erre ő ráírta: Csak a belgyógyászati osztályra. De megkérdezte: - Mondja, ki a pártfogója? - Nem tudom. - Bukarestben valaki kell hogy legyen. - Nem tudom. Tehát valaki szólt neki, én máig sem tudom, kicsoda. S azzal bejöttem a belgyógyászatra.
A kórház
- Hányan voltunk: Koczka Árpád főorvos, akinek később a fia volt itt, Ferencz Zolti, aki elég fiatalon meghalt (kitûnő, jól képzett orvos), én, később jött egy Mendelsohn Lázár nevû orvos, aki pár év múlva kiment Izraelbe. Az ápolónők között még apácák is voltak. Akkoriban a mai pszichiátriát hívtuk régi kórháznak. Ott mûködött a kórház, majd a poliklinika. A középső épületet hívtuk új kórháznak, s jóval később építették ezt az újabb kórházat. Tehát az új kórház volt a miénk, mert akkor még megvolt a régi-régi épület, vörösben, amit még az első világháború idején orosz foglyokkal építtettek. A mai nyomdához közel pedig a kicsi fertőző volt a Kós Károly tervezte épületben. Azt is lebontották. Amikor elment a kórházi küldöttség a rajoni párttitkárhoz, hogy ne bontsák le, mert az egy érték, Kós tervezte, s könyvtárnak jó lesz, az illető azt mondta: maguk ne szóljanak belé az építészek dolgába!
- Milyen élet volt a kórházban? Hogy volt megszervezve?
- Kérem, a kórházban rendkívüli baráti hangulat uralkodott. Nemzetiségileg az osztályon egy orvos román s a többiek magyarok. Román volt abban az időben Oltean, a tébécének az orvosa, majd később jött ?erban Gheorghe. De hát Olteannal baráti kapcsolat volt, egy kovásznai ember? ?erban később pártorvos, majd megyei egészégügyi igazgató lett, két-három éve halt meg. Együtt röplabdáztunk, tekéztünk, futballoztunk, jártunk Kézdivásárhelyre, Csíkszeredába, futballmeccseket rendeztünk. A mienk rajoni kórház volt, és szakmailag kitûnőnek számított. Reggel nyolcra ott voltunk jelenléti napló nélkül. És akkor jöttünk el egy óra után, ha nem volt dolgunk. Ha nem: addig maradtunk, ameddig kellett. És délután hatra kötelező kontravizitre mindenki bement. Megtörtént a vizit, elláttuk a dolgokat, leültünk beszélgetni, sakkoztunk, úgy fél kilenc, kilenc felé jöttünk el. S volt, hogy bementünk a vendéglőbe meginni egy pohár sört vagy bort. Nagyobbrészt fiatalok voltunk.
- Ki volt az osztályvezető?
- Először Koczka Árpád, utána jött Bornemissza Pál, aki az egyetem legjobban képzett tanársegéde volt. Neve nemesi származásra vallott, ezért kidobták az egyetemről Barótra. S onnan jött be. Becsületére legyen mondva egy Rátz nevû párttitkárnak, amikor szót emeltem az érdekében, azt felelte: - Nem számít, milyen származású, jó orvos-e? Mondom: kitûnő. - Akkor jöhet! Azelőtt a betegek mentek fel Vásárhelyre a klinikára. Ezután azt kérdezték tőlük: miért jöttek ide? Hát maguk forduljanak Bornemisszához, ő elrendezi, s ha ő nem tudja, akkor felküldik ide. Ez már az autonóm tartomány idején volt. Bornemissza Pali úgy 1956-ban előáll, hogy ő visszamegy Vásárhelyre. Jó. Akkor én már kórházigazgató voltam.
Igazgatás
- Hogy történt?
- ?55 végén neveztek ki. Strömpel Bandi ?47-től volt igazgató, s kijelentette, nem csinálja tovább, az igazgatásról lemond. ? különben kitûnő gyerekgyógyász volt, akit éjszaka is mindig behívtak. Ott lakott a Kolcza-kerttel szemben egy régi épületban. Hiába volt a szolgálatos orvos, tudták, ha Bandinak szólnak, ő bejön. S azt mondta, nem csinálja tovább. S akkor volt egy párttitkárunk, Köpeczi nevezetû gyógyszerész. Nos, az sorba hívott be mindenkit, hogy igazgató, igazgató. Senki nem vállalta. Én voltam az utolsó. Mondom: szó sem lehet róla. - Nem vállalja el? Na, akkor tudja meg, hogy az, aki itt volt maga előtt, az elvállalta. Tőlem tudja meg. - Na - mondom -, akkor én leszek. Tudnillik ez volt az, aki nekem az egyetemen a bajt csinálta. S felmentem a kórházba nagy elkeseredve. S az udvaron álltak az orvosok körben, s ez ott középen magyarázott nekik. S azt kérdi Dávid Gyurka, egy gyerekgyógyász: - Mért vagy olyan levert? Mondom: - Minek örvendjek? Annak hogy az igazgatótok vagyok? - Te vagy az igazgató? - Én. S akkor elkiáltja magát: - Itt az új igazgató! Erre a másik elsomfordált, s így lettem én igazgató.
- Hány orvos volt, tessék mondani?
- Kisebb létszámmal dolgoztunk. Hát a sebészeten hárman, a gyerekgyógyászaton hárman, a föl-orr-gégén ketten, az nyolc, a belgyógyászaton négyen, a tébécén egy, a fertőzőn volt kettő? vagy húszan, az irodában összesen kilencen. S még az ápolók stb. Így lettem igazgató. ?57-ig, amikor egy átszervezés volt. Közben én le akartam mondani, akkor már a Maros Magyar Autonóm Tartományhoz tartoztunk, de azt mondták, állítsak magam helyett valakit.
- De miért akart lemondani?
- Hát nem tetszett nekem az igazgatóság, én csak a kolléga miatt vállaltam.
- Kellemetlen dolog volt az igazgatás?
- Nem volt kellemetlen. Gyógyítani? Jutott időm, mert én azt mondtam, 11-ig senki ne próbáljon zavarni. Végeztem a dolgomat az osztályon, és 11 után igazgatóskodtam.
(folytatjuk)
Lejegyezte: B. Kovács András
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-11-04: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás