Ott állnak vagy tizenketten, lerongyolódott, idegen, koldusszegény, állástalan székely legények Bukarestben a Mihai Viteazul-szobor mellett. Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek.
Egyik-másik nekivág valamelyik utcának, és végleg eltûnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtfokhoz a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát, és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később eladják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyellik. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztük azonban egy-egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja, hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon, és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról és azt mondja:
- Ki üzen haza valamit, mert én megyek?
Az üres tekintetû férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int, és visszasüllyed a lelke poklába: annyi ereje sincs, hogy hazaüzenjen. Mások azonban körülveszik a hazakészülőt:
- Ha felénk jársz, hát mondd meg, hogy jól vagyunk, egy irodában kaptam állást, de pénzt még nem küldhetek. Ott lakunk a templomtól számítva a negyedik házban. Csak Szabandi Mihályékat kérdözd.
Előkerül a plajbász, még a katonaságnál szerzett ,,notec-könyv?, és a hazajövő ember felírja a címeket, meghallgatja a különböző sorsokat, üzeneteket. Egy szót el nem feled belőle, hiszen sokszor hallotta, sokszor elpanaszolták egymásnak, és mikor az utolsó nyomortörténet is elhallgat, megbillenti a fövegét és azt mondja:
- No, az én Istenem áldjon meg tütököt!
Az ilyen embert hívják ,,baj-postá?-nak.
Valahogy átvergődik a Kárpátokon. Isten tudja, miből él addig. Az első székely falunál előveszi a ,,nótecét?, és ettől a pillanattól kezdve meg van mentve. Mindenütt szívesen fogadják, megtraktálják, ellátják enni-innivalóval, s ha jó hírt hozott, még ,,pánkó? is kerül, és jókedvûen így kínálja a ház asszonya:
- Használja, nó, mert mikor csenáltam, megmostam a kezem utána!
Tegnap vagy tegnapelőtt ilyen baj-posta érkezett a falunkba is, valami datki embör, Égöni nevezetû. Elébb bétért Birtalanékhoz, s elmondta, hogy Márika mit üzent. A vég Pétör Jánoséknál sem üdőzött sokat, de ott már annyit mondott, hogy sokért nem adná, ha a szegény özvegy Áron Pétörnével nem kellene találkoznia.
- Mért félsz tőle? - kérdi megütődve Péter János. - Áldott jó asszony az, még a légynek sem árt.
- Éppen az a baj - sóhajt a vándor. - Nem es félnék én, ha a fia élne!
- Hát meghótt?
- Az-e? A meg osztán! Ez a gyenge ujjas maradt utána.
- Hogy pusztula el ilyen hirtelen?
- Elég hirtelen. Ülünk a Mihály vitéz szobránál, s egyszer csak lássuk, hogy sárgul el Áron Pétör. Téged mi löle?? Ingem csak annyi, hogy én már az Úristenhez szegődöm? E történt tegnap fertály tízkor? A rossz ujjasát hazahoztam. Itt hagynám, ha átaladnák.
- Itt osztán ne!
- Legalább mutassák meg akkor, hogy az anyja hol lakik.
Péter János bá elkalauzolta a kapuig. Mióta tizenhatban a rományok az urát elhurcolták, s az is elhalt ,,Húsos? városában, az egykor híres kedvû asszony egész nap nem szólt tízet.
A baj-posta nagy hangon állított be az ,,életre?.
- Hogy van, édesanyám?
- Én jól, édes fiam! Hát te ki vagy, s honnan jössz?
- Datki embör vagyok, s éppen Bukarestből jövök!
- Az Isten vezérelt hozzám! A fiamot, Pétört nem láttad-e?
- Én osztán igen.
Az öregasszony arcát boldog pír önti el. Besürgeti a hírhozót a házba, s az izgalomtól reszketve teszi elé a ,,falnivalót?. Egyelőre nem kérdez semmit, csak azt pötyögi boldogan: ,,Óh, lelkem fiam!? A baj-posta a halálhírrel a kezében kínosan feszengve ül, próbál enni, de a jó házi szalonna megkeseredik a szájában.
- S hát látád a fiamot? - ül le vele szemben a vénasszony is.
- Együtt vótunk vele.
- Elszegődött-e?
A férfi lesüti a fejét, úgy morogja:
- ? el.
- Kihez, te?
A bajhozónak jó gondolata támad, szinte vígan felel.
- Éppen Mihály vitézhez.
- Nagy úr, ugye? - kérdezi bizakodóan az asszony.
- Elég nagy úr.
A szegény, öreg édesanya elgondolkozik.
- Óh, csakhogy jó helyre szegődött volna az én lelköm Pétöröm!
A datki ember nagy hangon vigasztalja:
- Amiatt kiednek ne fájjon a feje. Olyan gazdája senkinek sincs Bukarestbe, mint Pétörnek. Áldott jó embör. Egész nap egyet se szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy lóval van dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott.
- Akkor valami katonaember?
- Afféle, édesanyám, az? De én már megyek es?
A boldog, ragyogó arcú vénasszony szorgoskodva ugrik fel.
- Áldjon meg az Úristen, hogy ilyen jó hírt hoztál!
És izgatottan csomagolja össze az asztalon maradt szalonnát, kenyeret, csipet túrót.
- Ezeket vidd magaddal, az úton jól fog.
Nem lehet visszautasítani. Az ember még a kapun kívül is ügyetlenül tartja a kezében. Áll, mintha odaszegezték volna. Arra gondol, hogy mégis vissza kellene mennie és megmondania az igazat. Már a kilincsen a keze, mikor a házból halk, öreges énekszó hallszik ki:
Fekete faluban fejér torony látszik
Láttam a babámot, más ölében jádzik?
A datki ember szíve megremeg, és zordul, fojtottan el-elkáromkodja magát. Nézi a kezébe nyomott kenyeret, szalonnát. Két gyermek jön szembe az úton. Odainti, és odaadja a kenyeret-szalonnát.
- Nesztök!
A fiúk bátortalanul veszik el. Egyikük felnéz az emberre, és meglátja a kemény, csontos arcra gördült két könnycseppet.
- Maga mért sír, bácsi?
Az ember gorombán riasztja el magától, és megindul.
- Nem elég a magam baja, a másét es én sirassam! - dörmögi.
Lassan cammog. A mátéfalvi útnál befordul, és az Olt hídján megáll. Kicsit nézi a vizet, erre fogja a halott legény rossz ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, majd elszántan beledobja a vízbe.
Az esteledő félhomályban úgy látszik, mintha holttestet lökött volna a vízbe?
nyírő józsef
NYIR? JÓZSEF (Székelyzsombor, 1889. július 18. - Madrid, 1953. október 16.). A székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban, majd a gyulafehérvári papnevelő intézetben és a bécsi Pazmaneumban tanult. 1912-ben szentelték pappá, s Nagyszebenben lett hittantanár. 1915-ben a Kolozs megyei Kide község plébánosa. 1919-ben kilépett az egyházi rendből. Előbb molnár, majd 1920-tól a Keleti Újság címû kolozsvári lap belső munkatársa volt. 1931-ben kilépett az újságtól, s visszavonult gazdálkodni Alsórákos községbe. 1938-ban visszatért az újságíráshoz, s elvállalta a Keleti Újság szerkesztését. 1940-ben Corvin-koszorút kapott. 1941-ben erdélyi képviselőként Budapestre költözött, és a Magyar Erő címû háborús, képes hetilapot szerkesztette. 1945-ben Németországba menekült, majd 1950-ben Madridba költözött, ahol ismét katolikus pap lett. 1952-ben a clevelandi Kossuth Lajos Könyvkiadó alapító elnöke. 1953. október 16-án hunyt el. Első könyveivel, különösen a Jézusfaragó ember (1924) címû novelláskötetével, majd a Kopjafák címû elbeszéléseivel (1933) az erdélyi és általában az új magyar próza nagy ígéretének mutatkozott. A székelység sorsáról szóló írásai máig nagy olvasottságnak örvendenek. Írásaival (elbeszélései, regényei, színmûvei révén), irodalmi, hírlapírói munkásságával egész életében nagy közönségsikert aratott. Szépirodalmi munkássága jelentős tényezője a XX. századi magyar irodalomnak.