Bereck egykori pecsétjében és a város címerében a levelet tartó kéz a mai ember számára nehezen értelmezhető történelmi üzenet, a mostaniak elődei viszont tudták, miről van szó, ebbe a levélbe borítékolták az egykori magyar királyi mezőváros szerepét az erdélyi-moldvai kereskedelem lebonyolításában, hírvivésben, hadak Erdélyből vagy még arrébbról parancsolt ki-be mozgatásában. Az akkori időkben az Ojtozi passuson túl Törökország, Oroszország és Lengyelország felé fordultak az utak. Bereck ennek az ősidők óta ismert átjárónak a legfontosabb állomása, pihenő- és őrhelye volt, a címermezőben levelet tartó kéz a település ma már alig mérhető akkori fontosságát jelzi. Luxemburgi Zsigmond király 1426-ban Brassóban keltezett alapítólevelében emelte a falut mezővárosi rangra, ezt a státust a városvezetés a 19. század végéig féltve őrizte, akkor viszont visszaminősítették és községgé degradálták őket, a királyi várost Háromszék megye fennhatósága alá rendelték.
November elején egy teljes napot töltöttünk Bereckben, előbb Dimény Zoltán alpolgármester, majd Bodó Csaba és Khell Ödön társaságában. Többször is végigbóklásztuk a települést, Ojtozba is eljutottunk, és volt alkalmunk érzékelni, hogy ott a város és falu közötti történelmi ingajárás ma is érvényesül, valahol ott lebeg, fel- és alászáll, mint a nagyközséget ottjártunk alkalmával éppen beborító köd, hogy néha ablakot nyithasson a fellegek mögött figyelő nap számára.
Bereck mai képe a település egészét tekintve falusias jellegû, de központjának polgári stílusú épületei, az üzletek, boltok, a tanácsház, az iskola egykori városi rangra utalnak, az impozáns kultúrpalota, vele szemben az új ravatalozóház, no meg a Seconf Rt. (a ,,nadrággyár?) korszerû épületegyüttese és néhány új lakás egy újra városiasodó település hírnökeiként köszöntöttek bennünket.
Bereck jelentőségéhez képest viszonylag keveset hallat magáról. Erre mondják manapság egy utálatos szókapcsolattal, hogy ,,rosszul kommunikál?, azaz nem kelleti eléggé magát, nem kelti jó hírét magának. Igen, néha hiányzik az a bizonyos levélborítékot tartó kéz, a kortársi idők futárszolgálata, az újabb korok hírvivése?
Bereck európai képe
Bodó Csabával, a berecki Seconf Rt. egyik főemberével bejártuk a nadrággyártásra szakosított vállalat munkacsarnokait. Nem az alapos dokumentálódás igényével nyitogattuk az ajtókat - nem ez volt a célunk -, de ha most kapkodva szemelgetek az ott hozzám csapódó információk között, egy, a sokaság által alig ismert Bereck-kép körvonalazódik előttem. A gyártelepen - kerekítve - félezer ember dolgozik. Korszerû csarnokokban, civilizált körülmények között. Az itt gyártott nadrágok a német vállalkozó révén nem csak Nyugat-Európába, hanem más kontinensek kereskedelmi láncába is bekerülnek. Az itt dolgozó félezer ember mintegy hetven százaléka berecki. Főleg nők. (Reklámszöveg: Felső-háromszéki asszonykéz dolgozik minden ötvenedik európai férfi nadrágján.) A gyár portáján egy térképre tekintve pillanthattam meg, mekkora körzetből ingáznak Bereck irányába munkavállalók. Kézdivásárhelytől kiindulva az egész térséget behálózzák a buszjáratok nyomvonalát jelző ábrák.
Ez a gyár Bereck egyik ,,lélegeztetőgépe?, jelenléte nem csak a havonta borítékolt munkabérrel mérhető, hanem az önkormányzat pénztárába befolyó adó összegével, a vállalkozás közcélokra szánt (alapítványok, egyesületek, rendezvények, szociális és kulturális létesítmények) támogatásával, a munkafeltételek minőségével is, és egyáltalán a civilizációs szint általános emelkedésével. Ha az itt dolgozók szociális helyzetét egybevetjük a lakosság többségének megélhetési körülményeivel, a kontraszt elképesztően nagy.
A berecki Seconf Rt. egyik munkacsarnoka fölötti tetőteret ebédlővé képezték ki. A fémvázas, hőszigetelt terület teniszpályányi méretû, a korszerû anyagok és a modern technológia kívánatos térhódítását is szemlélteti. A falburkolattól az alumíniumalapú nyílászárókig vagy a tetőzet rozsdamentes lemezborításáig minden nyugati ihletésû. Tőlünk légvonalban az ugyancsak ,,Oppidum Bereck? státusra utaló tömbházsor rothadó betonépületeinek mocskos szürkéje ködlik. A kétféle építkezés esetében az egyik a szocialista éra építészeti lenyomata, a másik, a gyár övezetében lévő a tulajdonképpeni járható út. A kettő közötti ellentét és ellentmondás nagyobb, mint képzelnők, mert a szükséges rosszként elfogadott tömbházépítés a közeljövőben több gondot okoz majd, mint egy hagyományos polgári vagy falusi ház belsőépítészeti korszerûsítése vagy akár az új lakások építése. Utóbbiakra egyébként Bereckben sok a jó példa.
Patinás polgári ház
Khell Ödönék főtéri lakása külső formáját tekintve is polgári építmény, az Erdélyben történelmileg is meghonosodott örmény famíliák praktikus, módos és komótos életterének kiképzett otthon. A benne lakók életvitele ugyancsak a hagyományokba fogódzó, a Khell família felmenői hosszabb időt tölthettek Moldvában, amint erre a családnevük is utal (Khell - Kopasz), az ottani megpróbáltatások által telepedtek át a nagylelkû erdélyi fejedelmek jóvoltából az európai kultúrkörhöz tartozó Transzszilvániába. Nem is voltak soha hálátlanok, a magyar történelem sok kiválósága, a politikai, katonai, kereskedelmi és kulturális élet jeles személyiségei számarányukat tekintve igen sokan ebből a körből kerültek ki.
Ödi bácsi dédszülei, nagyszülei, mindannyian ,,nagy negyvennyolcasok? a szó ironikus felhangok nélküli értelmében. Már a 19. században a Gábor Áron-emlékmûállítás kezdeményezői, és mikor ennek az elképzelésnek az első világégés és az országrész impériumváltása véget vet, a reményt akkor sem adják fel. A negyvenes évek elején, mikor a nagyváradi Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola laktanyaépülete előtt a Gábor Áron-szobrot avatják - ma ez található Kézdivásárhely főterén -, a népes berecki Khell família a hivatalos delegációval képviselteti az ünnepségen magát. Októberben, amikor még Bereckben jártam, a patinásan történelmi mai Khell família legidősebb tagja, a 96 éves Khell nénit, Ödi bácsi édesanyját találtam csak otthon, a ,,fiatalok? moldvai ismerős one?ti-i kiállításmegnyitóján vettek részt. Egyórányi beszélgetésünk számomra azért is kiemelkedő élmény volt, mert ekkora közéleti érdeklődéssel és a mai történések ilyen szintû és szándékú értékelésével csak ritkán találkozhat még a magamféle sokat mozgó ember is.
Ödi bácsi ennek a hagyománynak a hihetetlen szorgalmú folytatója. A híres ágyúöntő ezermester nevét viselő alapítványt is ő alapozta meg - az ügy népes berecki támogatóival egyetemben. 1992-ben avatták Vargha Mihály szobrászmûvész Gábor Áron-szobrát, később telket vásároltak, és hozzákezdtek egy Gábor Áron-emlékház berendezéséhez és egy majdani mûvelődéstörténeti, kulturális turisztikai bázis megteremtéséhez.
Khell Ödönék lakásán, Bodó Csaba társaságában - ő a Gábor Áron Alapítvány egyik alelnöke - éppen ennek az építkezésnek a sorsát osztjuk-szorozzuk. Ödi bácsi akkurátus könyvelő is, a világ legszenvedélyesebb bürokratái is gyönyörködhetnének abban, amilyen nyilvántartásokat vezet, és amekkora dokumentációt összehord az elvégzett munkálatok bizonyítására és az építkezés írásos és képes történetének megőrzésére. Külön irattartókban őrzi a pályázatok tömkelegét, az udvarias és pimasz hangú visszautasításokkal egyetemben. Mert Ödi bácsira az is jellemző, hogy magyarországi, hazai, helyi és mindenféle kormányváltások közepette az alapvető jelentőségû dolgokra képes összpontosítani. Ilyen az új alapítványi ház - egy berecki ,,magyar ház? -, ennek kell alárendelni mindenféle szimpátiát és antipátiát, ennek a felépítése nem önkormányzati vagy politikai ciklusváltások függvénye.
Ha jól meggondolom, ez az építkezés is a berecki városi-polgári hagyomány folyamatosságának sodrába illő cselekedet. Egy, a felső-háromszéki múltból a jövőbe címzett levél, a történelmi hagyományokkal való gazdálkodásról kiállított nyugta.
A berecki új porták üzenete
Bodó Csaba családi háza több vonatkozásban is minta értékû. A porta gazdája a népi faragászat és az iparmûvészet jó érzékû összeházasítója, ennek megannyi jelét mutatja a főút menti családi ház is. A fafaragászat remeklése maga a kapu, a kerítés is. A családi ház alapja ,,jó vágású? alsórákosi fekete bazaltból pattintott és hasított. Ehhez társulnak a lekérgezett - faragatlan hagyott - rusztikus tölgyfa oszlopok, amelyek az épület emeleti szintjének egyik szárnyát tartják. A fa és a kő természeti szépségének tudatos érvényesítése a Makovecz Imre-féle épületszerkezeti elemek mûvészi értékû megoldásaira emlékeztet. A villaszerû, sokszobás, kényelmesen tágas és mégis emberi léptékû ház belsőépítészeti kiképzése is mintaszerû. Itt benn az asszonykéz, a női szépérzék megannyi nyoma-jele társul a házigazda falakat betöltő, a bútorzat, a belsőépítészet faelemeire telepített faragott alkotásaihoz. A falakon többnyire nemes juharba vésett féldombormûvek nem csupán gyönyörködtetnek, hanem meditációra késztenek. A falakon zsánerképekre emlékeztető témájú faragványok sorakoznak, egyediségük báját, varázsát megsokszorozza, a féldombormûveket érzelmekkel is ,,feltölti? az is, hogy ezek nem a való élet ,,szakasztott?, hanem ,,égi másai?, tipizált élethelyzetek. A figurák fizikai jellemzői sok esetben felismerhetőek ugyan, de egyszersmind egy általánosabb jelentés, elvontabb üzenet hordozói is. A kerítésen könyöklő férfi nem ,,a semmibe tekint?, nem bambán bámul, hanem a gazdaember rohanó világra való értelmes, távolságtartó, nyugodt rálátását sugallja.
Khell Ödönék lakásán vendéglátónk a vallomásos dokumentumkötegek között egyéb témák körül kutakodva akadt rá arra az iratcsomóra, amely a hódmezővásárhelyi park bejáratához felállított székely kapu avatásán elhangzott díszbeszédeket tartalmazza. A ,,díszbeszéd? mûfaji besorolás fedi a valóságot: emelkedett hangú, ünnepélyes, költői képekben gazdag szöveg valamennyi. A kaput Bodó Csaba faragta, Bereckből szállították a hódmezővásárhelyi helyszínre.
A kapuállítók küldöttségét fogadó hódmezővásárhelyiek mondandójukat arra hegyezték ki, hogy ez a szimbólum az egykori ország délkeleti szegletéből érkezett, és onnan hozott történelmi és jelenkori üzenet. Egy napjainkban kézbesített levél - teszem én hozzá -, amelyet a Bereck mezőváros címerébe is belefoglalt futár (követ, küldött) hozott Hódmezővásárhelyre. A kapu tükrének címeres rajzolataiba az az üzenet is benne foglaltatik, hogy bármennyit is idétlenkednek, áskálódnak egyesek együvé tartozásunk, a kettős állampolgárság, egy koronás magyar igazolvány, bármi ellen, a Kárpát-medencének bármelyik sarkában is éljünk, nyelvünk és kultúránk, a történelmi sorscsapások és örömök annyira összeácsoltak bennünket, hogy ezt az egybeépült lelki szerkezetet, aki megbontani próbálja, annak előbb-utóbb szálka megy a körme alá. És aki ebből a lelki környezetből félrenyalva akar érvényesülni, annak a nyelvébe fúródik faszilánk.
Bodó Csaba faragott alkotásaiból a jövő év tavaszán Hódmezővásárhelyen szervez kiállítást, és az ő kiállításával nyit majd a berecki Gábor Áron-emlékház és kulturális turisztikai központ is.
Hazafelé utaztunkban még a ködben is szembevillant velünk a nagyvárosi méretûre és stílusúra sikeredett berecki mûvelődési palota üvegfala, és megírtuk ezt a levelet, amelyet a berecki címer mögött várakozó futár kezébe adtunk, hogy hírét vigye: ez a település is célba ér egyszer, és visszahódítja Erdély kapujának történelmi rangját.
Sylvester Lajos