Irodalom: Erdély

2003. november 22., szombat, Archívum 2003–2007

Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messziről süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.

Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtős kalácsát
s a tordai pogácsát.

Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.

Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.

Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
még egyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva?

(Áthúzva, az Erdély címû vers végén:)
Habár odáig, Erdély,
el nem érhetek, Erdély
hol régi lusta sziklám
ma is emlékezik rám.
Oh messze, messze Erdély,
messze még a nap, Erdély,
hogy teljes lesz a munka,
s az igazság se csonka.
A magyarok Istenéhez
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e

az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e az, aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?

Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.

És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene.

Hazám!
A ház
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsaluja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.

A város
Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szûk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.
Szíttál-e lassú mérgeket?
Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?
Jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt,
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett Ó, kárhozat, kiben a szó először született
az ábrándokbahurkoló, álomharanghúzó,
bíborszínû, tömjénszagú, trombitahangú szó.
HAZA? SZABADSÁG? hallod ezt? ó, ember! messze fuss,
mert ellenséged, aki szól, zsarnok és háborús:
mert minden édenek neve vad poklokat bûvöl,
s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl.
HAZÁNK, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált.
ESZMÉT neveznek - és a föld bitókkal fölfakad;
JÖV?T - és viszik halni már a gyönge fiúkat,
NÉPJAVÁT - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;
EMBERKÖZÖSSÉG: pompa-szó, de kerüld, mint a kést;
SZABADSÁG: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés,
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, aki a búzát veti,
s szíve melegjén ölyvtojást keltsen a gerle ki,
Ember, azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd,
és köpd ki fogaid közül a véres szavakat,
sőt, hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyütövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd fel inkább a mezőt, és legyen kételyed
tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.
Politika
Martinuzziak kora jött újra. Összeszorított
fogak, keserû alkuvás, erdélyi ravaszság.
Már látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit.

A régi fények égnek még előttünk, se fogva, se lengve:
de lábunk óvatos, hogy el ne tiporjuk vetéseinket,
és szótlan, tartott, lélegzetfojtott lett bennünk a Hit.

Óh, vetéseink, gyenge kis magvaink, sarjadjatok fûvé
gyûljetek pázsittá, duzzadjatok bársonnyá, kezdjétek szőni
a reményszín szőnyegét a Nap sugárlábai alá!

Most harcol ő a Tél óriásaival. A gazda
vár, kinéz, kerítést csinál, öntöz. A nagy vizek
zúgnak már. Vigyázni kell. Vésszel és áldással jön a láng.

Az ország, mappa szerint
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag a magyar föld!
S az a róna, túl már a Nagy-Alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át, hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senki sem bíró, csak ahogy érzed!

Az igazi ország
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismer se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odú-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám? magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.

Európa
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák kínáltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.

A glóbus
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord ?rben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh, röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig:
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

Epilóg
Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az ûr hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint a kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bûn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-11-22: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás