Marika fogta kerek fülû kis kosarát, és elindult az erdőbe eprészni. Korán reggel volt még. A nap átsütött a kis kosár sûrû lyukacsain. A kosárnak ettől olyan szép árnyéka lett a fekete földön, mint egy darab aranycsipke.
Marika nem vette észre, csak himbálta a kosarat ide-oda. Pedig a kosár nagyon örült a szép árnyéknak, amely előre-hátra libbent a földön, ahogy a kosár is előre-hátra himbálódzott.
Nagy, lombos fa hajolt az út fölé. Legalsó ágán egy kis gébics hintázott. Mikor meglátta Marikát a kosárral és kosarának árnyékával, így csipogott:
- Marika, Marika, add nekem kosarad szép árnyékát! Jó lesz nekem menyasszonyi fátyolnak. Ugyanis ma este lesz az esküvőm, és ha ilyen szép aranycsipkét borítok magamra, senki sem mondhatja majd, hogy szürke menyasszony vagyok.
- Szívesen neked adom - mondta Marika -, de nem hiszem, hogy fel tudod venni a földről.
A kis szürke gébics odaröppent, és csodák csodája - csőröcskéjével fel tudta csípni a csipkés árnyékot a földről. Szépen megköszönte. Ahogy elrepült, szárnyából kihullott egy pici, szürke toll, éppen bele a kosárba.
Marika továbbment. Egyszer csak megszólalt a karján himbálódzó kosár:
- Hogy merted elajándékozni gyönyörû árnyékomat, melyre olyan büszke voltam? És ha már elajándékoztad, anélkül hogy megkérdeztél volna, legalább szerezz helyette másikat! Ha napnyugtáig nem szerzel, akkor én színültig tele leszek bánattal. Gondold csak el, milyen borzasztó, ha valakinek egy kosárra való bánata van!
Marika megrémült. Megállt és körülnézett, azon törve fejét, honnan vehetne kosárhoz való árnyékot. Nézett le a földre, föl a fákra, de sehol sem látott kosárnak való árnyékot. Egy pillanatra azt gondolta, hogy visszamegy a nagy fához, és visszakéri a gébicstől azt a szép csipkéset. Azután eszébe jutott, hogy amit egyszer elajándékozott az ember, azt nem illik visszakérni.
A kosár meg csak zsémbelt, zsörtölődött, és fenyegette, hogy majd megtelik bánattal, és majd meglátja Marika, hogy egy kosár bánat igencsak kellemetlen dolog a háznál.
Szegény Marika riadtan nézelődött, s hiába kéklett a fák alatti indákon a sok hamvas szeder, észre sem vette. Lassan kiért az erdőből a rétre, itt néhány tüskés kökénybokrot látott. Leveleik között átragyogott a nap, és ettől szép, csipkés árnyékuk volt.
- Adjatok egy darabka árnyékot! - esengett Marika. - Csak akkorkát, mint a tenyerem!
- Nagyobbat! Nagyobbat! - kiáltott a kosár. A kökénybokrok azonban azt mondták, hogy semekkorát sem adhatnak.
- Mert ha kék bogyónkat leszedik a madarak, és csipkés leveleinket lekopasztja az ősz, nem marad más vagyonunk, mint ez az árnyék. Ha most odaadjuk néked, akkor még ez sem lesz!
Marika csüggedten ment tovább. Karján a kosár mindig nehezebb és nehezebb lett. Mire visszatért az erdőbe, már olyan nehéz volt, hogy alig bírta cipelni. Megkért minden fát és bokrot, minden szederindát, hogy adjon egy darabka árnyékot. Mind nagyon sajnálták, mégsem adtak.
Akkor már olyan nehéz volt a kosár, hogy nem tudta továbbvinni. Letette hát egy farönkre, és leült.
,,Üres a kosaram - gondolta -, csak egy pici toll van benne. Attól lenne ilyen nehéz??
Kivette a tollacskát, tenyerére tette, és ráfújt. A toll fölrepült, eltûnt a lombok között.
Marika reménykedve emelte föl a kosarat, de bizony az semmivel sem lett könnyebb.
- Jaj nekem, jaj nekem! - siránkozott a kisleány. - Most van egy kosárra való bánatom!
- Csitt, csitt, ne sírj! - mondta egy kedves hangocska. Marika fölnézett, és egy szürke gébicset látott az ágon hintázni. - Az imént egy gébicstoll ereszkedett fészkem peremére - folytatta a gébics. - Hírül hozta, hogy bajban vagy, a toll pedig elszállt, hogy az erdő minden gébicsét ideküldje segíteni.
Érkeztek is a madárkák egymás után. Mikor meghallották, hogy a kosárnak árnyékra van szüksége, vidáman csiviteltek:
- Ó, ha csak ez a baj, mindjárt segítünk!
Szétrebbentek, s ahányan voltak, annyifelé szálltak. Üldözőbe vették a lombok között bujkáló napsugarakat. Nem sok időbe telt, s már valamennyi gébics fogott egyet-egyet. Odagyûltek Marika köré, és a csillogó napsugarakat sorra a kosárba ejtették.
A napsugarak nem maradtak meg a kosárban, hanem átbújtak a vesszőfonás lyukacsain, leperegtek a fekete földre, s ott olyan szép árnyékká szövődtek, mint egy darab aranycsipke.
A kosár többet egy kukkot sem szólt. Mikor azonban Marika megemelte, megint olyan könnyû volt, mint ahogyan az egy üres kosárhoz illik.
Bálint Ágnes
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.