Periszkóp: Az öt géniusz

2003. december 4., csütörtök, Archívum 2003–2007

(részlet)
Erdély határa sohasem volt kérdéses, de zártsága sem. A többi táj, leginkább a Nyugat, kisugárzik, és hatása több száz kilométerre is érezhető, de Dél is foltokban megjelenik messze északon, Észak pedig messze délen. Erdélyt az ország többi részétől mintha fal választaná el, hasonlóság csak néhány városon tapasztalható, ott is többnyire külsőségekben. Horvátországot a Dunántúltól csupán a Dráva választja el, itt a határ a tökéletesen más civilizáció, folyónál élesebb vonala, csaknem kétezer éves különbség Európa és Bizánc között, hiszen Pannónia a rómaiak alatt is más volt, mint Dácia, és később István király országa más volt, mint Gyula vajdáé. Aki a földrajznak hisz, különösnek találja, hogy Erdély az Alföld irányában, éppen amerre hegyei elnyúlnak, éppen ott zárul le, és amerre nagy karéjban legmagasabb hegyei zárják le, éppen ott nyílik meg.
Az erdélyi ember ,,készebb?, mint akár a nyugati, akár a déli vagy a keleti. Készebb, vagyis befejezettebb, kimûveltebb, határoltabb, egyénibb, kristályosabb és felismerhetőbb. Azon, hogy van erdélyi arculat és jelleg, sohasem lehetett vitatkozni. Néha úgy látszik, ha a kapcsolat az ország többi részével nyelvben nem lenne olyan erős, a Királyhágón túl egészen más nép lakhatna. A középpont nem Athén-Róma, nem Párizs, hanem Bizánc volt, később Sztambul lett.
Hogy mi a bizánci civilizáció, arra elég egyetlen példa, a görög kereszténység. Ez a vallás a rómaitól lényegében nem elvekben és dogmákban különbözik. A dogma csak megfogalmazása annak, hogy két, elementárisan más világról van szó. Bizáncban nem volt hellenizmus, és itt a görögségnek archaikus alakja merevedett meg. Később az alexandriai lágyulás ellen határozott ellenállást tanúsított. Még később pedig Bizáncba nem jutott el sem a reneszánsz, sem a reformáció. Ezért Oroszország sem élte át sem az újabb hellén betörést, sem a reformáció válságát. Erdély ezért az ország többi részénél archaikusabb, merevebb, és a nyugati hatásokat csak alig vette fel, és ha igen, azokat is teljesen a maga képére formálta.
Bizáncban a festmény és a mozaik, később az ebből származó orosz ikon, az arc geometrikus merevségének és az arc mögött élő szenvedélynek ellentétben álló feszültsége. A kettő között nincs átmenet. A merev geometria sohasem oldható fel lágyabb formába, a szenvedély sohasem önthető szemléletesebb alakba. Ez a szakadék az, ami sajátosan bizánci, ez a sötétség, ez a kétség és kettősség. Itt mindaz, ami egy, kettő. Minden alatt, ami látható, van valami mélyebb, ami a felszínnel legalább egyenértékû, de azzal szemben áll. A kettős én, mint a civilizáció világélménye, sehol sem valósult meg, csak itt. A torzultságig megmeredt és konokul kifeszített arc, mögötte pedig a dühöngő szenvedély vadsága. De a merevség nem fékezi a szenvedélyt, a szenvedély nem oldja a merevséget. A geometria nem rejti el a démont, a démon nem enyhíti meg a geometriát. Ezért Bizánc nem formál, hanem eltakar, és nem harmonizál, hanem robbant. A bizánci konvencióban megdermedt kódex-skolasztika uralkodott, ezzel szemben pedig a háttérben az athoszi misztika egész Európában páratlan tüze. Sehol másutt a képháború nem képzelhető el, csak itt, ahol a képet a kép mögötti erők állandóan szét akarják vetni. A ceremoniális külsőség a legmélyebbről való tudással itt csaknem olyan viszonyban áll, mint Tibetben, ahol jó és rossz csak árnyalatkülönbség. A kegyetlenségtől az önfeláldozásig csak egyetlen lépés.
Nyugaton a dolgok összeépülnek és kiegyenlítődnek, ez a nyugati demokratizmus értelme, hogy ami a társadalomban magas és alacsony, az a polgári középszerûségben találkozik. Az igazi Nyugaton az arisztokrácia és a munkásság öltözködésben és ízlésben, lakásban és igényben alig különbözik. Az értékek átlagosakká válnak. Erdélyben éppen ellenkezőleg. Az előkelő és a munkás között szakadék van. A különbség nem léphető át. Egymás mellett a kastély és a viskó. Nyugaton ebben az átlagban még a természet is kiegyenlítődik, Erdélyben még a természet is ilyen ellentétekből áll, amelyek soha nem esnek egybe. A szelíd és termékeny foltoktól néhány kilométerre a táj vad és megfékezhetetlen. Sima és meleg kertek, de hirtelen kezdődik az erdő és a sziklás hegység. A kasztok között az a különbség van, ami a bizánci császár és az alattvaló között. Ami feljebb van, az az alsóbb számára nem elérhető. Ez a bizánci, később a muzulmán páratlan ceremónia értelme. Ceremónián azokat a szokásokat értjük, amelyeket az alárendelt közembernek alkalmazni kell, amikor a magasabbal érintkezik. A ceremóniák természete mágikus, mert a magasabban álló ember helyzeténél fogva magasabb rendû hatalom atmoszférájában él. Ez a körülményesség az erdélyi emberen néha igen feltûnő. A természetesség többször irányt változtat, kerülőket tesz, és úgy látszik, mintha nem lenne őszinte, holott csak a ceremónia mágikus óvatosságát használja.
Az erdélyi embernek egyszerre többféle magatartása van. Az északi ember eszménye a rousseau-i közvetlenség. A nyugatié a szociális és humánus egyszerûség. Az alföldi lehetőleg a kelleténél távolabb áll. Az erdélyi komplikált civilizációjának szellemében sokrétû, és ebben a bonyodalomban az idegen könnyen gyanút fog, mintha a kapcsolat nem lenne egyenes. Holott csupán szövevényes. Az erdélyinek egyszerre több véleménye van, és ezek, ha egymásnak ellent is mondanak, ő maga ezekben a tekervényes ellentmondásokban igen otthonosan mozog. Az idegen megzavarodik. Úgy látszik, hogy egyszerre igen is meg nem is. Vannak néha nagyonalú kizárólagossággal végiggondolt eszméik, de többnyire aprólékosak, és erejük a részletekben van. Bukdácsolnak és köntörfalaznak. Az egyik erdélyi emberfajtára jellemző az ezermesterség és polihisztorság, amely azonban kicsinyes, és van benne valami komikus. Sokan szüntelenül barkácsolnak. Ezért, ha az ember az asztalhoz ül, tudja, hogy nem az Alföldön, hanem Erdélyben van, az alföldi primitív és fantáziátlan egytálétel szemben a rafináltan és ízléssel készített erdélyi húsokkal és süteményekkel.
Nyugatra inkább a próza jellemző, mint a költészet. Északot inkább az egyszerû dal fejezi ki. Erdély sajátos mûfaja a ballada, ez az összetett forma, amely dráma is, történet is, líra is, és az egész sejtelmes, homályos és megrázó. A jellegzetesen erdélyi regény hangulata, mint amilyen Kemény Zsigmondé, tulajdonképpen ballada. Ezt érezni Jókai erdélyi tárgyú regényein is, sehol sem felismerhetőbben, mint az Egy az Istenben. Mindig valami meg nem oldható összeütközésről van szó, ami a háttérben marad, és mintha a szavak, amelyek a drámát leírják, a magot meg sem érintenék, csak távolról utalnak rá, sőt, mintha el is fednék, és mintha énekelnének, mialatt valakinek életét darabokra törik.
Az alföldi ember számára a politika a szabadságszenvedély megnyilatkozása, az erdélyi számára azonban sokkal több. Ez az a terület, ahol lényének sokrétû bonyolultsága csaknem teljes mértékben kibontakozhat. Az alföldi egyenes, egyenesebb, mint kellene, vakon és dühösen egyenes és absztrakt. Az erdélyi azzal kezdi, hogy a kerülőt választja, részben körmönfontságból, részben tapintatból, részben érdeklődésből és túlkomplikáltságból. A kompromisszum az Alföldön politika, bûncselekmény, Erdélyben okosság és erény, csaknem angolos előrelátás és humor. Úgy látszik, mintha a történet tanította volna meg rá. Egy kicsit mindig az ország többi részére kellett néznie, de egy kicsit Bizáncra vagy Sztambulra, alkudoznia kellett, hogy megmaradjon, egy kicsit be kellett csapnia az egyiket is, a másikat is, mert egy kicsit be kellett csapnia valakit, hogy élhessen. De ez a történeti kényszer félreértés. Sem a nyugati, sem az északi, sem a keleti ember hasonló helyzetbe nem is kerülhetett volna. A történeti helyzet általában annak a karakternek felel meg, amely a helyzetet magára veszi, és a karakter azonos helyzeteket provokál. Erdély mindig bonyolult, mindig kettős, mindig igen is, meg nem is, kettő között van, mint ahogy kettős a bizánci ikon és kettős a ballada és szakadékos a társadalom. Sohasem lehet nyíltan megmondani azt, ami van, és ha valaki mégis az igazat mondaná nyersen, szemben, el kellene hinni, és titokban mást kellene gondolni. Ami északon a pletyka, az Erdélyben az intrika. A pletyka természete kisvárosi és provinciális, egy kicsit tisztátalan és ízléstelen. Az intrikában méreg van, egy kicsit gyilkosság, és sajátos helye a politika, a dinasztikus hatalmi féltékenység és az uralomvágy. A pletyka mindig ostoba, az intrikának okosnak kell lenni. Az intrika tenyészhelye a bizánci udvar volt, később a szultán udvarába maradéktalanul átment, és az orosz cári udvarban úgy élt, mintha ott eredt volna. Amit Erdélyben politikának neveztek, az igen nagy részben mindig intrika volt. Ez a bizánci kört éppen úgy jellemzi, mint az ikon. Sehol a kettős én számára alkalmasabb szint és terület nincs. Uszítani és félrevezetni, hátulról és titokban, beugratni és rágalmazni és letagadni, árulkodni és elárulni, megrontani és a víz alá nyomni, ez a bizánci, később orosz udvari szenvedély, ahol az államéletet mindig udvari klikkek intrikái irányították, szótalan, de vérre menő marakodások kicsiny papi és főúri csoportokban a befolyásért, a császár kegyéért, gazul kieszelt tervek, hogy valakit megrontsanak, mialatt szemben mosolyognak reá. Udvariasság és kegyetlenkedés. Az elbûvölő szociális charme és a brutális vérengzés. Az erdélyi dinasztiák között ez az intrikus politika mindig élt. A dinasztiák fészkein ez az atmoszféra érezhető, ez a függöny mögötti sugdolózás és fojtott versengés.
Ettől a magas és bonyolultan sokrétû világtól, amely palotákban és kastélyokban virágzik, drága és nemes fából készült bútorok, szőnyegek, selymek, ékszer, brokát, dús ételek és italok között, ettől a rafináltan fensőbbséges élettől válik el hirtelen, minden átmenet nélkül a szegény, eldurvult és elnyomott paraszt, az erdei és hegyi lakó, nem tárkonyos egybesült bárányt eszik küküllei borral, hanem zsírtalan puliszkát, nem bársonyban jár, hanem darócban.
A két végletet nem köti össze a polgárság, mert ahol a városokban polgárság él, aki tud, a dinasztiákhoz csatlakozik, a többi a puliszkaevők közé süllyed. Bizáncban sohasem volt demokrácia, amint Oroszországban sem, nem volt köznép, amelyre építeni lehetett volna. Dezintegrált társadalom, stilizált felsőosztállyal és néppel, amely úgy él, mint a néger vagy a maláji. A túlfinomult és ragyogó kastély és tövében a viskó nyílt tûzhellyel. Erdély nem provincia, hanem a magas civilizáció és a vadember feszültsége. Nehéz és sötét pátosz, mintha a bársonyruhás is belül vadember lenne, csak kifelé játszaná a kifinomult ember szerepét. Az egész pedig merev, mint a fafaragvány.
A gazdaság olyan, mint a táj és az ember. Mivel tartós és széles középréteg nincs, csak a két véglet élhet. Pedig a gazdaság tulajdonképpeni helye a közép, a vaisja kaszt a középen áll, a polgár, az iparos, a kézmûves, a kereskedő. A vagyonos és vagyontalan között szakadék. Itt gazdagnak lenni annyi, mint egy kis jómód fölött rendelkezni, mint Nyugaton, vagy az életfeltételeket megteremteni, mint Északon. A gazdagság itt mindjárt hatalmi helyzet, és ahol egy kis jómód van, azonnal udvar keletkezik, a családból dinasztia lesz, ranggal, befolyással és pompával. Szegénynek lenni pedig nem annyi, mint a létminimummal rendelkezni, hanem nélkülözni, és kemény munkával éppen csak fennmaradni. A föld nem gazdag. Sok az erdő és a hegy. Ahol ipar van, ott a bánya vagy a gyár szociális szerkezete dinasztikus és despota, csak feltétlen urat és szolgát ismer. De a gazdagság és a szegénység jelentősége is sajátos, az ember vagy uralkodik, vagy pedig emberi rangját is elveszti. A kastélyokon és a városokon kívül a községek inkább csak megható kísérletek valamilyen közösség megteremtésére, de nem realizált közösségek.
Hamvas Béla
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép