Kocsis István bácsit a napokban volt alkalmam megismerni. Szép, tágas árkosi házának udvarán üldögélt, s zsebkésével egy régi, fából készült borbélyszéket javítgatott, amikor kocsijavítás ürügyén autószerelő-fémiparos fiát felkerestük. A termetre alacsony, bajuszos bácsika a bemutatkozás után igen közlékenynek bizonyult, s mint a legtöbb székely ember, aki megjárta ,,a hadak útját?, tüstént háborús emlékeiről kezdett mesélni. Sőt, az utódok, az unokák okulására elővette azt a ,,borderoul de intrare?-s füzetét is, amelybe lejegyezte még élő emlékeit, a frontra való kiképzés komisz időszakát, fogságba esésének kálváriáját, a szovjet hadifogság viszontagságait.
Nem rendszeres-rendezett, nehezen olvasható kéziratát tanulmányozom esténként. Érdemesnek tartok megfejteni minden szót, mondatot s egyetlen összefüggő emlékirattá kovácsolni! Hiszen oly kevesen élnek azok közül, akik élve hazakerültek a II. világháború poklából, és elmondhatják, hogy fegyverrel a kézben magyar honvédként-tisztként harcoltak a fronton. S még kevesebben azok, akik szép-szomorkás vagy éppen tragikus emlékeiket le is jegyezték. Háborús emlékei tervezett életrajzának egy részét alkották volna a roncsolódásnak indult ,,belépőlajstromon?, mert Hogy telik le egy ember élete címmel indít. A kitépett füzetlapokon 76 éves korában, 2000. november 1-jén Az én háborúm véget ért címmel kezdi írogatni hadifogságának megmaradt emlékeit, összerakni annak mozaikkockáit. Sokszor kézbe vett füzetében találtam egy géppel írt, mondattanilag rendszerezett, kéziratából válogatott fejezetet, melynek az Inas vagyok mindhalálig címet adta. Stilizált, de István bácsi szavait, gondolatmenetét is tiszteletben tartó kivonat, mely Makkai Péter árkosi református lelkész ,,munkája?. Az ő beleegyezésével szeretném közreadni egy mozgalmas-izgalmas élet, egy földmûves-iparos munkásember életének töredékét, mely a II. világháborúhoz kötődik. A gondolattal, hogy a többi, a hadifogság krimibe is beillő igaz történetét sikerül majd kibogozni a szerző segítségével, és az olvasók, a hadtörténészek rendelkezésére bocsátani. Mert ha úgy vesszük, történelmi kordokumentum, a magyar múlt és szomorú történelmének egy egyszerû ember, egy kétkezi munkás életébe sûrített része. A már eddig is megjelentekből (és mennyi sok jelent meg csak a Háromszék hasábjain!) érdemes volna egy vaskosabb kötetet összeállítani Háromszékiek a II. világháborúban címmel. És érdemes megszólaltatni azokat, akik fegyverrel kezükben próbálták meg a lehetetlent: megvédeni az akkori magyar hazát, de emlékeiket soha nem próbálták meg papírra rögzíteni, az utókorra hagyatékozni!
,,1924-ben születtem Szárazajtán a Gala?i-féle malomban, ahol édesapám molnár volt. Az elemi osztályokat Középajtán végeztem, aztán Földvárra mentem inasnak nagybátyámhoz, Kocsis Mózeshez. A bécsi döntéskor engem a rosszabbik felén hagytak. Nagybátyám azt mondta, mivel magyar vagyok, molnárnak nem tudnak felszabadítani. Azt gondoltam, hazamegyek, és majd otthon próbálkozom. Igen ám, de szökni kellett. Nagybátyám lefizette a határőröket, akik átjuttattak az Olt magyar partjára. Az igaz, hogy magam is nagyon igyekeztem. Mikor egy adott pillanatban várakozni kellett a román határőrre, aki visszatért valamiért, én mondom magamnak, na, Pista, itt az ideje, hogy nyakadba vedd a lábad, és máris szaladtam a magyar határőrség őrséig. A magyar határőrök papírt adtak, hogy jelentkezzem a polgármesteri hivatalban mint ?hazatérő?. A csillagos ég alatt tettem meg hazáig az utat, és úgy éreztem, hogy most már minden jóra fordul. Szüleim nagyon meglepődtek, hogy éjnek idején beállítok, de nagyon örvendtek nekem. Hamarosan másik nagybátyámhoz kerültem, Sándor István baróti molnárhoz, akinek nem volt gyermeke, és örömmel fogadott fel inasnak. Szerződést kötöttünk, hogy bármi történjék, mikor telik esztendőm, ő felszabadít. De nem így történt. 1943-ban be kellett rukkolnom mint leventekatona az árkosi B. Kiképző Táborba. Az árkosi községháza előtt Veres Gyula bíró rezesbanda élén fogadott és köszöntött minket. A tisztek itt vettek át és irányítottak a barakkok felé. Mikor a tábor kapuja bezárult mögöttünk, tudtuk, végleg elszakadtunk a csecstől. Szakaszvezetőnk nagyon komisz ember volt. Állandóan ugráltatott minket. Olyan kellett legyen a priccsünk, a szalmazsák, mint a gyufásdoboz. Egy nap tízszer is megvettette velünk, amíg neki is tetszett, megfelelt elvárásainak. Repülő! - kiáltotta, és mindenkinek el kellett rejtőznie a priccs alá. Majd elhangzott a vezényszó: Vigyázz, tisztelegj! Csak úgy repültek a deszkák, szalmazsákok, pokrócok. Aztán tíz perc után rendnek kellett lennie. Órák hosszat sikáltuk a padlót, majd bejött, és a deszkaközből kifújta a port, mi pedig kezdhettük elölről a takarítást. A neheze csak ezután következett. Kiképzés, menetelés, gyakorlatok, felkészülés a háborúra. Lövészárkot ásni, fegyvert pucolni, éles hadgyakorlaton részt venni. Teljes harci felszereléssel kilométereket gyalogolni... A fülem begyulladt, és a kolozsvári kórházba kerültem. Így három héttel lemaradtam a kiképzéssel. Mikor visszakerültem, be kellett pótolnom mindent. Mikor a szakasz valamit csinált, vagy éppen pihent, én végeztem magamra a gyakorlatokat. Ez feltûnt a zászlós úrnak, aki kikérdezett. Újra inas lettem, a zászlós úr csicskása. Irodába jártam, a szobáját rendben tartottam, takarítottam a csizmáját, töltöttem a cigarettáit, hordtam az ételét a tiszti konyháról. Egyszóval aranyéletem volt. Sajnos, hamar vége lett, menni kellett a frontra. Az Ojtozi-szorosba vittek a Székely Határőrséghez. Egyenesen a tûzkeresztségbe, lőni kellett. Csak amúgy jöttek az oroszok. Nem lehetett feltartóztatni, mozdulni kellett. Kijöttünk a Kárpátok tetején, és megállás nem volt Csíkszeredáig. Megkezdődött a visszavonulás. Idecspatakánál az erdők védelmében húzódtunk hátrább-hátrább, mikor azt határoztam el, hogy megszököm. Elkaptak. De szerencsém volt, mert a csapatrendőr, aki elfogott, éppen sógorom volt. Visszaküldtek a csapatomhoz, de nem állítottak hadbíróság elé. Visszafelé menve egy tisztáson majdnem beleszaladtam az orosz puskacsövekbe. Egy árokba szöktem, de záporoztak a golyók utánam. A hátizsákomra kötött bádogcsajkából többet nem is tudtam levest enni. Nem is volt rá szükségem jó hétig, mert az oroszok kilőtték a konyhánkat. Sem vizünk, sem ennivalónk nem volt. Marhanyomból burjánszállal szívtuk ki a vizet, hogy ajkunkat megnedvesítsük. Itt veszítette életét Kolumbán Géza bajtársam egy tûzharc alkalmával. Az volt a vágya, hogy egy orosz géppisztolyt szerezzen. Mikor egy sebesült katonához közeledett, hogy fegyverét elvegye, az gyomron lőtte. Ott esett el; nem mehettünk utána, mert annyira szorítottak. Vissza kellett vonulnunk. Itt találkoztam édesapámmal is, egy hétig együtt voltunk. Visszavonultunk a völgybe, ott egy kicsit megmosakodtunk, élelmet kaptunk és lőszert, és mentünk vissza a vonalba??
Kocsis István egységének tûzharcokkal tarkított visszavonulása 1944. szeptember 28-ig tartott, amikor Szatmárnémeti közelében, Remetemezőn bekerítik az oroszok, fogságba esnek. Következik a Brassóig tartó kényszermenetelés, ahol tehervagonokba gyömöszölik, s irány Ploie?ti-en keresztül a Szovjetunió, a Dombász vidéke. Bányamunka stb. De ez már az emlékirat egy másik része az 1948-as hazatéréséig.
Ferenczy L. Tibor