Észak-Erdély a két román bevonulás között
(1944. szeptember-1945. március)
Erdély sorsa, státusa a XX. században mindig több volt, mint román-magyar konfliktuspotenciál, és több, mint regionális feszültséggóc. A hovatartozást megszabó döntések - lett légyen szó akár a status quo megváltozásáról, akár a status quo ante bellum helyreállításáról - mindig leképezték az európai nagyhatalmi erőviszonyokat is, és rendre a térségben domináns szerepet játszó nagyhatalom akaratérvényesítését követték. Ennek politikatörténeti formaváltozatai ,,egy vagy-vagy döntési logika? mentén realizálódtak, vagyis vagy Romániának, vagy Magyarországnak ítélték oda a területet vagy annak egy részét. Erdélyben azonban - ha koronként változó mértékben is - sokan gondolták úgy, hogy az Erdély az erdélyieké elve alapján az ott élő nemzeteknek (magyarok, románok, németek) kellene dönteniük a sorsuk felől, és nem a nagyhatalmi önkénynek.
A második világháború alatt az angolszász és a szovjet béke-előkészítő szakemberek egy része is hajlott arra, hogy Erdélyből a háború után független államot kellene létrehozni. Az amerikai és brit szakértői tervezetekben az önálló Erdéllyel mindig egy nagyobb, kelet- vagy közép-európai konföderáció részeként számoltak. Szovjet részről ezzel szemben épp azért támogatták 1944 nyaráig az önálló Erdély tervét, mert ,,az új állam feletti ellenőrzés lehetőséget adna, hogy nyomást gyakoroljunk mind Magyarországra, mind pedig Romániára?. Végérvényesen csupán akkor vették le a napirendről az önálló Erdély tervét, amikor megtörtént Románia sikeres kiválása a fasiszta táborból.
*
Az 1944. augusztus 23-i bukaresti palotaforradalom (melyet a kortársak ,,román kiugrásként emlegettek?) új helyzetet teremtett nem csak a kelet-európai katonai-politikai helyzet tekintetében, de az észak-erdélyi lakosság szempontjából is. A románok örültek a fordulatnak, és nagy reményekkel néztek az elkövetkező fejlemények elébe. A magyar lakosságot azonban aggodalommal töltötte el a Magyarország és Románia között beállott hadiállapot és a magyar közigazgatás visszavonása után a román csendőrség megjelenése. A bukaresti hatóságok ugyanis a szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény előírásaira hivatkozva elrendelték az észak-erdélyi magyarok tömeges internálását. Csakhogy kettős mércét alkalmaztak, mert románokat nem internáltak, annak ellenére, hogy ők is magyar állampolgárok voltak - tehát formailag ugyanúgy egy ,,ellenséges ország? kötelékéhez tartoztak, mint a velük együtt élő magyarok. A magyar férfiakat (és esetenként gyerekeket, asszonyokat) Földvárra és más internálótáborokba hurcolták, ahol 1944 végén, 1945 elején tömeges volt az elhalálozás.
A tömeges internálás mellett a csendőrség és a különböző önkéntes félkatonai alakulatok (melyeket összefoglaló névvel Maniu-gárdistáknak neveztek) atrocitásai is félelemmel töltötték el az észak-erdélyi magyarokat. A Gavril Olteanu vezette gárda hírhedtté vált gyilkosságai viszont kellő ürügyet biztosítottak a szovjet vezetés számára ahhoz, hogy november 12-én kiutasítsa a román közigazgatást Észak-Erdélyből.
A Bukarestből Észak-Erdélybe küldött polgári adminisztráció csak bizonyos megyékben tudott berendezkedni, főleg a Székelyföldön. Kolozsváron és Nagyváradon a helyi szovjet katonai parancsnokok néhány napon belül kiutasították a román közigazgatás megjelent előőrseit, Nagykárolyba és Szatmárnémetibe pedig már be sem vonulhattak. Kolozsvár elfoglalása (október 11.) után a helyi magyar és román baloldal (kommunisták, szociáldemokraták és a Magyar Népi Szövetség) átvette a város irányítását. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése (november 8.) után hatalmukat Kolozs megye északi részére is kiterjesztették. Bár a város lakossága ekkor még döntően magyar, a polgármester román lesz, helyettese pedig magyar - ám a nacionalista románok még ezt is soknak tartották.
A S?n?tescu-kormányt már az is nagy aggodalommal töltötte el, hogy a régió fővárosában nem telepedhetett meg az oda küldött közigazgatási apparátus. (Az adminisztráció hatékonyabb mûködtetése céljából létrehozott, A Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztossága székhelye is csak papíron volt Kolozsvár, valójában mindvégig Bukarestben mûködött.) November elején egyre több hír érkezett arról, hogy a helyi szovjet parancsnokok kiutasítják a már megtelepedett adminisztrációt. A 12-i kiutasító határozat ugyan az önkéntesek akcióit emlegeti, ám valójában - miként az az események utólagos elemzése alapján nyilvánvaló - a szovjetek nyomást akartak gyakorolni a bukaresti kormányra abból a célból, hogy a belpolitikai erőviszonyok számukra előnyösen változzanak meg.
Míg Romániában a polgári pártok (a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt) voltak hatalmon, és a kommunisták vezette koalíció, az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) alkotta az ellenzéket, Észak-Erdélyben éppen fordított volt a helyzet. November 12. után (Szilágy és Máramaros megyék kivételével) mindenütt a szovjetek által támogatott ODA vette át a közigazgatás vezetését. (A magyar többségû városokban, megyékben általában magyarok álltak a közigazgatás élén.) Itt tehát már ténylegesen a hatalom birtokába jutott az a baloldali koalíció, mely Bukarestben még csak szeretett volna kormányra kerülni - ám erre 1945. március 6-ig kellett várnia.
Míg Bukarestben 1944 végén, 1945 elején is folytak a belpolitikai küzdelmek, Kolozsváron egy addig ismeretlen hatalmi szerkezet kiépítése kezdődött el.
Első lépésként 1944. december 1-jén létrehozták az ODA Központi Tanácsadó Testületét. Ez a szándékok (és bukaresti félelmek) szerint egész Észak-Erdélyre kiterjesztette volna a befolyását, ám valójában még csak Kolozsvár és Kolozs megye felett volt befolyása, ráadásul csupán javaslattételi joga volt, végrehajtási nem. A kolozsvári autonomisták reményei szerint a KTT egy regionális közigazgatási struktúra irányítója lett volna, ugyanis úgy látták, hogy a szovjet katonai közigazgatás bevezetése jó lehetőséget teremtett arra, hogy a bukaresti centralizációval szemben a régió kiépítse az adminisztratív és politikai autonómia kereteit. A magyarok és a baloldali (kommunista és szociáldemokrata) románok a régió autonómiáját látták garanciának arra, hogy ténylegesen megvalósul az erdélyi magyarok és románok jogegyenlősége. (Ennek egyik jelképe voltak az 1945 elején Kolozsváron és Marosvásárhelyen kiadott nyelvrendeletek, melyek egyenjogúsították a magyar és román nyelvet.)
Ezeket az autonomista törekvéseket az észak-erdélyi románok döntő részét képviselő Román Demokrata Szövetség nem támogatta. Bár olykor részt vett a KTT-vel folyó tárgyalásokon, még a látszatát is kerülni igyekezett, hogy támogatná a Bukaresttel szembeni törekvéseket, ehelyett az Észak-Erdély feletti román szuverenitás hangoztatására fektette a hangsúlyt.
1944. november 12. és március 8. között az észak-erdélyi megyék élték a Bukaresttől független életüket. Igyekeztek önellátásra berendezkedni (olykor még saját pénz verésének gondolata is felmerült) és kiépíteni az egymás közti kapcsolatokat. Mivel Bukarest tényleges fennhatósága megszûnt a régió fölött, a tíz ,,köztársaság? (a tizenegyedik megye, Máramaros 1945. január elejétől nagyrészt szovjet-ukrán megszállás alatt állt) saját kezébe akarta venni az életét. A szovjet katonai és politikai vezetés közt decemberben még nem volt egyetértés abban a tekintetben, hogy Észak-Erdélyben fel lehet-e állítani egy végrehajtó hatalommal rendelkező regionális kormányt. 1945. február elején azonban jóváhagyták, hogy egy kvázikormány mégis létrejöjjön, ugyanis a belpolitikai válság fölerősödése ismét lehetőséget kínált arra, hogy Észak-Erdély helyzetével (illetve az ottani autonomista tendenciák támogatásával) gyakoroljanak nyomást Bukarestre.
Az 1945. február 12-15. között Kolozsváron ülésező ,,Észak-Erdély parlamentje? felállította az ODA Észak-erdélyi (Központi) Végrehajtó Bizottságát, amellyel egy tartományi kormány csíráját hozták létre. A ,,kormány? élén ifj. Teofil Vescan (elnök) és Jordáky Lajos (társelnök) állt, a ,,minisztériumoknak? a tizenegy szakosztály felelt meg. Bukarestben nagy riadalmat keltett a ,,kormány? létrehozása (amely egyébként ténylegesen nem is mûködött!), attól féltek ugyanis, hogy végleg elveszítik Észak-Erdélyt.
Bukarestben azonban Mihály király hamarosan megtudta, mi az ára Észak-Erdélynek: a február végén ismét a román fővárosba érkező Visinszkij külügyi népbiztoshelyettes közölte az uralkodóval, hogy csak akkor kaphatják vissza Észak-Erdélyt, ha az országnak ,,demokratikus kormánya? lesz - vagyis ha kinevezi jelöltjüket, Petru Grozát miniszterelnökké. Ezt az árat - ha fogcsikorgatva is - a király elfogadta. 1945. március 6-án kinevezte miniszterelnökké Grozát, megalakulhatott az ODA-kormány, amivel a kommunisták részleges hatalomra kerülése is megtörtént. Cserébe azonban a március 8. utáni napokban visszatérhetett Észak-Erdélybe a Bukarestből kinevezett adminisztráció. Visszatért a hagyományos centralizmus - csak most már ,,baloldali köntösben?. Ismét Bukarest diktált az erdélyieknek, magyaroknak és románoknak egyaránt. Az autonomisták jelképes szervezetét pedig júniusban ,,önfeloszlatták?.
Nagy Mihály Zoltán-Vincze Gábor
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.