Kultúra: Sylvester Lajos Julianus-díjas

2003. december 20., szombat, Archívum 2003–2007

Tisztelt Kuratórium!
Sylvester Lajos küzdelmes pályafutását, publicisztikai, közírói munkásságát ugyancsak önök előtt bizonyára bővebb tanulmány fogja méltatni. Ezt ő megérdemli. Mert írásainak javát nem mérhetjük a napilap mûfajszabta tiszavirágéletével. Sylvester Lajos fontos mondandóit kisebbségi létünk permanens nyugtalanságai, nyertes csatáink és főleg állóharcaink telítik folyvást újabb időszerûséggel. Meg aztán: az ígéret földjén élünk. Közel évszázados kecsegtetések patinás relikviái közt válogathatunk. Ilyenkor Lajos barátunk Petőfi Szilveszterének eget szaggató indulataival támad gyarmattartóinkra. Hitvitázó és szatirikus, szárnyalón retorikus és drámai polifóniában zengő vádbeszédeit fülük mellett csak azok engedik el, akik vágyott jogainkat sült galambok formájában várják asztalainkra potyogni, mondván, jelezvén Mohamed majmaival: Audis, vive, tace? Ha békében akarsz élni, csak hallani, szemlélődni, majd az idő dolgozik, sőt küzd is helyettünk! Anacionális körökben némelyek így szólóznak politikai hanglétrán. Úgy tudom, ezeket hallván Sylvester Lajos nyugtatókat kénytelen beszedni. ?t ugyanis radikálisan konzervatív nézetek vezérlik. Akkor is nemzetben gondolkozott, mikor a nemzetköziség mákonyával próbáltak elaltani minden magyar gondot, pláne sorsproblémát! Ezenkívül laudatusunk konok autonomista is. Hittel hiszi, vallja és vállalja, hogy a Trianon-szindróma gyógymódja távolról sem a feledés, a bamba belenyugovás. Trianonnak, e vértelen hungarocídiumnak, a zsidóneurózis párjaként mutatkozó magyarneurózisnak gyógymódja ma már csakis az önrendelkezés. Az elszakított magyar nemzetrészek teljes, területi és személyi autonómiája. Ezt követeli sûrûn sorjázó, szenvedélyes írásaiban Sylvester Lajos is. Fájdalom, sőt szégyen és gyalázat, hogy ezt a követelésünket ma még épp az a vén Európa nem támogatja, amely az első világháború, majd a második után jól mûködő autonómiákkal fiatalította meg önmagát. Reméljük hát, Párizsra, Berlinre vetett vigyázó szemeinket nem fogjuk kisírni a közel évszázados adventi várakozásban. Ezt most valamiképpen Sylvester barátommal kánonban mondom. Közös álomtemplomunk toronygombjaként épp ez a gondolat ragyog: az erdélyi magyarság önrendelkezése, a Székelyföld területi autonómiája.
Eszméi - nemzeti közösségünk törekvései - nem mai politikai divatok kicsapódásai. Sylvester Lajos történelmi tudatát, világlátását, hivatásérzetét Bethlen Gábor valaha volt nagyfejedelemsége, tündöklése és bukása, jelen idejû tanulsága formálta. Transzszilván tragédiák, Kós Károly-i kiáltó szavak alakították őt is olyan értelmiségivé, akinek elődeiről írta Németh László, hogy életük, létük értelmét a közösségi fennmaradás gondja jelenti. ,,Köztük a legférfiasabb kétségkívül az, aki az omló part egy darabjának a megkötésére szedi össze az erejét.? Évtizedek múltán az ,,omló part? a kisebbségi lét elviselhetetlenségének a metaforája lett, amely Németh Lászlót valóságos lelki válságba döntötte. Isten őrizzen minket attól, hogy ne lássuk, és ne vegyük tudomásul: Németh László romániai utazása óta helyzetünk nem javult, sőt válságosabbá lett. Minden eddiginél nagyobb, drámai exodus veszélye fenyeget. Autonómiát, a magunk sorsát illetően szabad kezet követelve az idővel futunk versenyt. Indokolt hát Sylvester Lajos hangvételének radikális fölerősödése is. Talán elkerülhetetlen, hogy néha kisiklik a hang; néha ama bibliai szélkergetés magaslatait érinti - mondjuk, poétikusan, látomásosan is, ami nem lehet sajátja Bethlen Gábor-i politikának. Kedvemre való mégis a sorsunk egészének érzését jelző szenvedély. Nem tőle idézek, sokunk mesteréhez, Tamási Áronhoz fordulok. Az ő szavaival jellemzem alsócsernátoni szellemgyermekét: ,,Jussomat ne vitassátok, mert az én szavam a székelyek bajától nyerte hatalmát!? Én a félmillió székely fájdalmának a tetejébe állok, s amit onnan mondok? rajta éjjel-nappal gondolkozzatok.? Mit mond a tanítvány napjainkról, sorstársainak éjjel-nappali gondolkodás végett? Azt mondja, hogy az időnek roppant mélyéből jönnek klasszikusaink lélekindító kiáltásai, hogy figyelmeztessenek minket. És azt mondja, hogy a mai többségi önkénynek roppant bûneivel kell megküzdenünk, miközben pillanatig sem feledkezhetünk meg a magunk revíziójáról, önvizsgálatunk feladatáról. Mert amily tartós a magyartalanító szándék, épp annyira ódon, kárunkat okozó jelenség a morbus hungaricus - a széthúzás - erdélyi változata is. Sylvester Lajos szembetalálta magát ezzel a zsarnokság éveiben is. Akkor a hatalom háromfejû cenzor-cerberusait kijátszva szólt ő is székelyek fájdalmának tetejéről. Akkor színházigazgatóként kacsintott össze szerzővel, színésszel, hogy Pompás Gedeonom osztályharcos kalandjait színre lopva ,,szétröhögtessük a sokoldalúan embertelen szocializmust?. Ezt ő mondta, írta így nekem, midőn rövid győzelmek után újbóli betiltások delikvensei lettünk. Nem újdonság, hogy múzeumokat, emlékmûveket mentő-létesítő küzdelmei és szélmalomharcai után színdarabommal együtt őt is betiltották, azaz leváltották. Újságíróként folytatta kísérleteit a székelyek bajának kimondására.
Ahogy lehet? Reményikkel mondtuk: ,,Azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, / Szikrát a tûzből, cseppet a folyóból, / A töredéket eltört mondatodból, / Minden megmaradt árva keveset: / Ahogy lehet.?
Igen, ezt is mormoltuk - Lajossal együtt, tudva mindent s az önkény végéből nem látva semmit, ám azt konokul tartva, hogy míg élünk, összetévesztjük magunkat mindazzal, amitől megfosztottak minket. Többek közt anyanyelvünk nyilvános használatától is. Akkor azt mondtuk: nem szerkesztők, nem apák, nagyapák, színészek, írók, adófizetők, postások, kutyaütők, szabóinasok vagyunk. Mi a magyar nyelv megtestesítői, hordozói, letéteményesei, emberi formát öltött végső megnyilatkozásai vagyunk. Fölkapta megint egyszarvú fejét a hatalom. Igen? Akkor azt a magyarnak vélt világot is betiltjuk, ahol a földből kibújtatok, hogy mi végül a nyakatokra nőjünk.
És betiltották helységneveink használatát - mindenütt és minden formában.
Emlékezetes mozzanat, amivel zárom is mondandómat: Sylvester Lajos akkor írásainak homlokáról, avagy a végéről elhagyta immár országosan jól ismert és jól csengő nevét. Elhagyta, gyakorlatilag anonimitásba vonult, hogy beköltözhessék egy tiltott, üldözött, tagadott, szent fogalomba, behúzódott oda, mint csiga a házába, a szülőfalu nevébe, hogy cikkeit így írja alá: Csernátoni! Nem tudom, mondta-e, vagy csak gondolta maga is, ahogyan az én tollam alól is kifutott egyszer a ragaszkodás szava: a szülőfalu örök lakóházunk is, a szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.
Így válasszatok el minket egymástól, ha tudtok!
Ezért, sok minden másért tehát Sylvester Lajost Julianus-díjra javasolom.
Tisztelettel: Sütő András
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-12-20: Archívum 2003–2007 - :

Hírsaláta

2003-12-20: Archívum 2003–2007 - :

Kultúra: A szeretet színe