Karácsony: Amíg eltûnnek a falak

2003. december 24., szerda, Archívum 2003–2007

Betonkerítés választja ketté az utat, mely lassan az ?rkő felé kanyarodik. Kissé szokatlan helyen, a háromszintes tömbház földszintjén ajtófelirat: Mária Világ Királynője Plébánia.
Márkus András plébános dolgozószobájában faltól falig könyvek sûrû egymásutániságban. Az egyik polcon dr. Jakubinyi György érsek levele függ, melyben arról tájékoztatja a plébánost, hogy munkája elismeréseként szentszéki tanácsos címmel tünteti ki. Az ablak előtt két egymásba toldott asztalon mûvészi rendetlenségben: iratok, irattartók, Szentírás, gyertyatartó, hamutartó, friss napisajtó és különböző egyházi kiadványok, számítógép és telefon. A szobából betonkerítésre esik a kilátás. Így szinte magától adódik a kérdés:
- A plébános úr szerint ledönthetők-e a magyarok és cigányok között felépült falak, amelyek néha olyan kemények, akárcsak az innen látható betonkerítés?
- Én csak azt tudom mondani, hogy a cigányok szocializációjában az iskolának és a templomnak van óriási szerepe. Bármilyen egyházközségről legyen szó, ahol cigány hívek vannak, kötelességünk odafigyelni arra, hogyan vezetjük be az egyházba. Meg kell hagyni hagyományaikat, hisz gazdagítják vele az egyházat? Nagyon fontosnak találom, hogy ha az állam nem képes a roma iskola fenntartására, akkor az egyház bár egy hittanteremben foglalkozzék velük, indítsák el mindenütt a cigányok oktatását. Hisz el kell gondolkodnunk azon a kérdésen, hogy ötven év múlva nem fog-e az arány megváltozni, nem ők lesznek-e többségben és mi kisebbségben? Ha minden pap meggondolja, hogy hivatását Krisztustól kapta, s ő azt mondta, hogy menjetek el az egész világra, menjetek el minden néphez, hirdessétek nekik az evangéliumot, akkor ebbe a cigányok is beletartoznak. Talán jobban kellene tanulmányozni a szokásaikat, hogyan lehetne őket jobban megfogni.
A lelki fal lebontásán, ami elválasztja a romát a magyartól, az oktatáson és a nevelésen keresztül lehet segíteni. Ha a cigány szocializálódik annyira, hogy a városban is tud viselkedni, meg tudja szokni, hogy ne kéregetésből, kukázásból éljen meg, akkor a magyar ember is másképp néz rá. Az idősebbek között van néhány olyan ember, mint Dima Jóska bácsi, Dima Dániel bácsi, akik becsületes munkahellyel rendelkeztek. Jóska bácsi teherautó-sofőr volt, Pinti Lajos pedig a megrendelt bútort szállította a családokhoz. Ezeket az embereket köszöntötték a magyar ismerősök, ha bementek a városba, leálltak beszélgetni velük... Nem balkáni stílusban kell viselkedni, hogy amit látok, azt viszem. Ha nekem kerítésem van a házam körül, akkor az azt jelenti, hogy oda csak azt engedek be, akit én akarok. Nem, hogy csak úgy átlépem a kerítést, és kiszedek három murkot, letöröm a fa ágát, mert azon gyümölcs van? Ha beléptél valahová, akkor köszönsz, a sapkádat leveszed, ezek mind nevelési dolgok, az iskolában ezeket meg kell tanítani, mert otthon nincs hol lássák.
- Immár tíz éve mûködik az egyház által épített cigányiskola. Milyen sikereket könyvelhetnek el?
- Az első sikerünk most volt a nyáron, amikor az első csoportunk kifutott: kilenc gyermek elvégezte a nyolc osztályt. Mind szakiskolába mentek: a lányok a textiliskolába, egy a kereskedelmibe, a fiúk közül egy autószerelő, kettő pedig kőmûvesmesterséget tanul. Nagy dolog, hogy végre ilyen eredményt tudunk felmutatni? Tehát ha mi elérjük azt, hogy nálunk kijárja a cigánygyermek a nyolc osztályt, akkor már be tudom ajánlani egy szakmai középiskolába. Akinek szakmája van, esetleg lesz munkahelye is, pénze is. S akkor talán rájön arra is, hogy nem egy putriban kell leélnie az életét.
- És milyen nehézségekkel küszködnek?
? Keserû szájízzel kell elmondanom: sokszor dicsekszünk azzal, hogy nálunk már van cigányiskola, komoly foglalkozásokkal, szívesen hoznak vendégeket is, de a másik oldalon azt a támogatást kevésbé tapasztalom, amit a tanítókkal kapcsolatban kellene. Valósággal közelharcot kellett vívnom az idén, hogy a régi tanítógárda megmaradhasson. Mert azokat a tanítóinkat is, akik 1993-tól elvégezték a zsámbéki főiskolát, ahol romológiát is tanultak, minden évben vizsgáztatják a katedrára. Az idén számítógépes elosztás volt, a számítógépnek pedig nincs lelke. A nyolc tanító közül négyet falura osztott volna ki a számítógép. S mi maradtunk volna szakember nélkül. Tehát ezekre a dolgokra jobban oda kellene figyelnie a tanfelügyelőségnek? Aki szívesen jön tanítani nehéz körülmények közé, azt engedni kell dolgozni.
A tanítóknál, hála Istennek, tapasztalataim pozitívak. Első osztálytól nemcsak arra figyel a tanító, hogy tudja-e kanyarítani szépen azt az a betût a gyermek, hanem arra is, hogy ha nincs megmosakodva, akkor szépen hazaküldi. Ha meg az a válasz érkezik, hogy otthon nincsen víz, akkor kimegy a mosdóba vele, és szépen megmosdatja. Ez már nevelői munka is. Amikor ilyent látok, hogy tanítóink ezt is megcsinálják, akkor látom a pálya nehézségét. Mert a magyar gyermeket tanítóknak ilyen nehézségekkel nem kell szembenézniük. S akkor mégis szét akarják szórni a tanítóinkat?
A tanárokkal meg az a baj (már ötödik éve mûködik az öt-nyolc osztályos tagozat), hogy a legtöbben katedrakiegészítésként tanítanak, csak hárman címzetesek. A többi rettegve várja az újabb és újabb elosztást?
- Szívesen járnak a gyermekek iskolába?
- A legtöbb család - amellett, hogy kukázik a városban - abból él, hogy a gyermekek után megkapják az ún. gyermekpénzt. Tehát minden hónapban rendesen küldik a gyermekeket iskolába, lepecsételik a papírt, és hónap végén kivehetik a csekk-könyvből a pénzt. A szülők azt látják ebből, hogy bizonyos anyagi haszonnal jár az iskolába járás. A gyermekek részéről pedig azt látom, hogy nincs különbség magyar és cigánygyermek között. A gyermek az gyermek. Hisz az, hogy az iskolában ilyen meg olyan leckét adtak fel nekik, szinte mellékes, eltörpül a nagy öröm mellett, hogy végre együtt lehetnek. S itt látom a magyarázatát annak, hogy miért nem jártak szívesen a magyar iskolába. Jó, hogy elindították őket az első osztályba, beíratták őket, de betettek két-három cigánygyermeket 27 magyar közé, akkor mindig az utolsó pad jutott nekik. A tanító pedig nem tudott odafigyelni külön rájuk, mert ott voltak a többiek is.
Számon kell tartani azt a nagy hátrányt, amivel otthonról indulnak a cigánygyermekek. Házi feladatot nem lehet adni, mert a kisebb testvér vagy szétszedi a füzetet, vagy esetleg még az sincs, ahová leüljön és tanuljon. Amíg a magyar szülő odaül a gyermekével, hogy együtt tanuljanak, az első lépéseket együtt tegyék meg, addig a cigány szülő ezt nem tudja megtenni, mert legtöbbször írástudatlanok.
Jó, hogy most hála Istennek óvodánk is van 82 gyermekkel. Így már az óvodában megtanulják a közösségi életet, egymást elviselni, megtanulják, hogyan kell fogni a ceruzát, meg úgy általában hogyan kell viselkedni.
- Találkozott pozitív példával?
- Igen. Az egyik családot meglátogattam úgy estefelé. S látom, hogy a hatodikos leányka felolvas a szüleinek abból a Szentírásból, amelyet minden család ajándékként megkapott, s amely gyermekek számára íródott... Itt látom az iskola eredményességét. Mert az a leányka már biztos, iskoláztatni fogja az ő gyermekét. S majd oda tud ülni a gyermeke mellé, hogy tanítsa.
- Elfogadták az őrkői cigányok a papjukat?
- Hát ennek sok ága-boga van. Én is tudom, hogy mit jelent a nehézség. Amikor az itteni nyomorúságot látom, akkor a gyermekkorom jut eszembe. Betegnyugdíjas édesapámnak nem ismertek el jó néhány évet, édesanyám varrónőként nevelt minket, a négy gyermeket. Ezerkétszáz-valahány lejből akkor is elő kellett teremteni a mindennapit. Sokszor úgy feküdtünk le, hogy kaptunk egy kis sült pityókát, rá egy csésze teát, és kész? S ha nekem közvetíteni kell a cigányság és a Caritas között, akkor ennek ürügyén próbálom megismerni a gyermekeket, a cigánycsaládokat. De hogy mindig csak várnak és várnak, ez nekem fájdalmas. Mert ha adok papírt, akkor jó pap vagyok, ha nem adok, akkor már rossz pap vagyok az ő szemükben. Kiabálnak, leköpdösnek. S amikor kiabálnak, akkor én szépen megkérdezem tőlük: ,,Én kiabálok magával, jóember? Beszéljen maga is szépen, úgy, ahogy ember az emberrel beszélget.? Akkor meghunyászkodnak, könyörgőre fogják. Mert segítségre van szükségük.
1992 januárjában először végigjártam a házakat, összeírtam az elsőáldozásra a gyermekeket, akik 97-en voltak. A templomban beindítottuk az elsőáldozásra való felkészítőket, megdöbbentem, hogy 14-15-16 évesek, s nem tudnak írni-olvasni. Akkor jött az ötlet, hogy iskolát építek nekik, mert láttam, hogy a templom és a templom alatti két terem szûknek bizonyul, eldöntöttem, hogy építek egy olyan épületet, amely az iskolának ad helyet. Lelkipásztori központ néven építettük. S akkor, ami fájdalmas volt, hogy olyan szülők is akadtak, akik rám kiabáltak: nem kell nekik iskola, inkább osszam szét a pénzt a rászoruló családoknak. Nem értették meg, hogy az iskola a jövőnek épül. Most már hála Istennek nagyon kevesen ellenzik az iskola mûködését. Pedig én nemcsak a mának és nemcsak a holnapnak, hanem a jövőnek akarok iskolát.
Lejegyezte: Józsa Zsuzsanna
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-12-24: Archívum 2003–2007 - :

Karácsony: Mi urunk: a pénz

2003-12-24: Archívum 2003–2007 - :

Karácsony: De szeretnék...