Három négyszobás lakást újítottak fel 2003 elején PHARE-támogatással, hogy átmeneti otthont létesítsenek árvaházból kinőtt gyermekeknek. Tizennyolc éves koruk utáni sorsuk ugyanis kritikus volt, kikerültek a gyermekotthonok védő vagy terhes köréből, s ott álltak a nagyvilágban pénz, támogatás, jövő nélkül. Az ő soraikból kerültek ki a nagyvárosok csőlakói, a prostituáltak, a külföldön kolduló gyermekek futtatói. S nincsenek kevesen, szinte nem hisz az ember a fülének, mikor hallja, hogy Románia-szerte több mint százezer árva vagy elhagyott gyermek él. Egyesek intézetekben, mások az ugyancsak nemzetközi támogatással létesített családi otthonokban, mások hivatásos nevelőszülőknél. Jobban, mint korábban, de ha a felnőttkor határára ért fiatalokat senki nem támogatja, gyámolítja, sorsukra hagyják, zömük újratermeli önmaga sorsát.
Nos, itt, Sepsiszentgyörgyön az említett három lakásban huszonketten laknak, egyikben csak fiúk nyolcan, másikban vegyesen hat lány és fiatalember, a harmadikban meg nyolc lány. Ide látogattam el egy novemberi délutánon Movil? Mariával, pótmamájukkal, barátnőjükkel? - nehéz megfogalmazni, kije, mije is a nyolc lánynak Mária, aki a kilencvenes évek demokratikus politikai mozgalmainak egyik vezéralakja volt, olyan ember, akiben soha csalódni nem kellett. Egyenes, nyílt, kiforrott morális erkölcsi szabályok meghatározta életet él, örök érdeklődő és örökmozgó. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai pártok oly módon bemocskolták magukat, hogy tisztességes ember közelükbe sem megy, az emberjogvédelmi liga megyei ügyeit rendezte, egy magánalapítványnál kereste a mindennapira valót. Jobb és meghatározóbb egyéniséget mentornak, pótmamának aligha lehet elképzelni. Osváth Emese, a másik pótmama/barátnő délelőttönként van a lányokkal, szeretik őt is, későbbi beszélgetésünk során úgy veszem ki a lányok szavaiból, ahogyan nevelőik nem tesznek különbséget köztük, úgy ők sem.
Míg Máriával a város széle felé gyalogolunk, semmit sem árul el a lányokról, mert úgy véli, csak annyit tisztességes megírni, amennyit maguk elmondanak. Kér, a nevüket se használjam, egyrészt, mert védi a törvény személyiségi jogaikat, másrészt a gyermekjogvédő is elvárja, csakis olyasmi jelenjék meg róluk, ami későbbi életüket negatívan nem befolyásolhatja. De hát ez egybeesik az újságírói etikával is.
A város végi tömbházlakás, ahova megérkezünk, gyönyörû, tiszta, mint a pohár, minden van benne, ami egy háztartásba kell, hûtő, automata mosógép, mikrohullámú sütő, inoxedények, szép tányérok, új bútorok, feltételezésem szerint nem csak azért, hogy az otthonosság érzetét keltse a lányokban, hanem azért is, hogy felébressze az igényt bennük a majdani szép, harmonikus otthon iránt. Amit a szerencsésebb gyermekek otthon tanulnak meg, a mamától, a nagyitól, a rokonságtól, azt ezeknek az árvaházakban, gyermekotthonokban felnőtt lányoknak itt kellene magukba szívniuk. Hogyan mûködik egy háztartás, mi kell egy elfogadható szintû lakásba, hogyan, milyen edényekben kell főzni, mit, hogyan, miként terít a család, mikor és mennyit takarít, vasal? S megtanulnak az életben eligazodni, barátokat keresni, egymáshoz alkalmazkodni.
Huszonhat éves korukig maradhatnak itt, közben, ha akad munka - s abban, hogy akadjon, sokan segítenek -, dolgoznak, fizetésük felét kötelező módon bankba teszik, hogy gyûljön valami a majdani újrakezdésre. Mária és Emese vigyáz rájuk, gondoskodik róluk, ha betegek, orvos kerüljön, ha romlik a foguk, fogászatra menjenek, aki mozgásra vágyik, sportoljon vagy fitneszszalonban vezesse le felgyülemlett energiáit. Pszichológusuk is volt, amire amúgy nagy szükségük is van, hisz valamennyien sokat hányódtak, nagy megpróbáltatáson estek át, csak az a baj, hogy az igazgatóságnak kevés szakembere van. Az egyetlen pszichológus alig győzi más teendői mellett a lányokat.
Általában csak vacsorát készítenek - mesélik -, hétköznap, tanítási idő alatt a Kós Károly-iskola étkezdéjében ebédelnek, de hétvégeken rendes ebédet főznek, s naponta vacsorát. Látogatásomkor épp szalmakrumplit sütöttek, és cérnakolbászt, savanyúságnak mellé sarvalt káposztát tálaltak.
A Movil? Maria és Osváth Emese vezette lánylakásban minden lakó más, abban hasonlítanak talán, hogy a kézdivásárhelyi gyermekotthonon kívül bejárták a fél ország árvaházait, míg végképp ki nem nőttek belőlük. Mikor ez a nemzetközi program beindult, a megyében születetteket hazahozták. Most itt vannak, s mint a fiatal lányok szoktak, ha csukorékba kerülnek, vicognak, csivitelnek, ha kérdez az ember, zömüknek hangja vész. J. tûnik első látásra a legközlékenyebbnek, szőke, szeplős arcú, kicsit akadozva meséli, hogy Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen nevelkedett, hogy szüleiről semmit nem tud, talán alkoholisták - mondja, egész kis korában betegen a kórházban hagyta szülőanyja, él a megyében egy testvére, de nem meri meglátogatni, mert úgy tudja, hogy nem akarja látni. Óvatos, nem szívesen beszél korábbi lakóhelyeiről, arról sem, hogyan érezte ott magát. Most a városi kertészetben dolgozik 800 000 lejért, felét félreteszi, szabad idejében kézimunkázik, szeret tévézni, szívesen énekel, olvasni nem szokott. Tervei, vágyai, álmai lennének, csak nem szívesen osztja meg az idegennel.
M. a kicsi, csinos, szép arcú barna lány sorsa, ha rangsorolni lehetne a zilált gyermekkort, még hányatottabb, Beiu?on és Pope?ti-en kezdte árvaságát, Tincán töltötte a vakációkat, majd Nagyváradon a gyermekotthonban élt. Nagy családja van, sok testvérrel, meglátogatta őket, de nem tudta megszokni otthon, ahogy mesél róluk, azt veszem ki szavaiból, nagy a szegénység, talán az már nyomor is, s az ezzel járó, számára szokatlan rendetlenség és rendezetlenség volt az ára. Elege lett a vér szerinti rokonaiból, vadidegen embert kért meg, vigye vissza Nagyváradra a gyermekotthonba. Vissza is fogadták, majd hazahozták Háromszékre, mert a család e környékről származik. Különben - meséli - az anyjuk sincs a családdal, valahol itt lézeng Sepsiszentgyörgyön, nem találkozott vele, gyermekvédelmisektől tudja. Nem szeretné látni, mert iszik, s ki tudja, még mivel foglalatoskodik. Új otthonát szereti, szépnek, kellemesnek találja, s társaival is megbarátkozott már. Tanulgat magyarul, napközben otthon segít. Mosnak, takarítanak, főznek. Valójában tanulmányait szerette volna folytatni, de nem lehetett, mint a gyermekotthonok lakóinak zöme, ő is kisegítő iskolába járt, s most - az őszi felvételi után derült ki - rendes iskolában nem folytathatja tanulmányait. Kissé méltatlan eljárás, mert a jobb, emberibb körülmények közé került fiatalokat ez a törvénycikkely gúzsba köti, az esetleges fejlődés, haladás lehetőségét zárja el előlük. Most a munkaügyi igazgatóság által szervezett szabászati szakképesítésen vesz részt, abban a reményben, hogy majd munkát is kaphat. Dolgozni nagyon szeretne, pénzt keresni, de a varrást egyelőre nehéznek találja. Álmodik is persze, mint minden fiatal, de nem szívesen beszél erről, azért reméli, lesz társa, családja, otthona, gyermekei.
Z. csendes, önbizalomhiányos, csinos lány, ő is a városi kertészetben dolgozik, valójában napszámosmunkát végeznek, ami bizonyára nem sok öröm forrása. Havi 800 000 lejt kap, de már december elején szabadságra küldték őket. A megyéből valók az ő szülei is, másfél évtizednél is több, hogy betegen a kórházban ,,felejtették?. Oltszemre került, onnan Feketehalomba, ahol mesterséget tanult, illetve tanították, de nem tanulta meg, Kézdin a vakációkat töltötte, s már kinőtt az intézményesített nevelési lehetőségekből, mikor idén tavasszal a központ lakásába került. Harapófogóval kell kiszedni belőle a szavakat, mintha megtanulta volna, amiről nem beszél az ember, abból baj nem lehet, de a kamaszkoron túljutott lányok gátlásossága is akadályozza a kommunikációban, s az a szûk világ, amelyben felnőttek, s mely behatárolta érdeklődésüket. De nyiladoznak, mióta itt vannak. Varrni tanulnak, s a gyermekvédelem szabadidő-központjában, ha lesz számítógép, azzal is megismerkedhetnek. Szeret a háztartásban dolgozni, ha úgy van kedve, az egész lakást kitakarítja, tévét néz, a rajzfilmeket kedveli, s a sorozatokat, olvasni ritkán szokott, de a kézdivásárhelyi újságot, amit be-bedob a lapterjesztő, szívesen böngészi, hírt kap korábbi lakhelyéről.
A lányok közben felébrednek, mások hazaérkeznek, néhányan elmennek, látogatókat fogadnak, az érettségire készülő Á. ruhát próbál, nyersselyem színû estélyije, elegáns cipellője nem irigységet fakaszt társaiból, hanem őszinte csodálatot. Tetszik a szép, karcsú, csinos lány és a feszülő ruha. A gyermekjogvédelem finanszírozta ezt is, s reménykednek, hogy a ballagáshoz szükséges kosztümöt és cipőt is hamarosan megvásárolhatják. Különben valamennyien feltûnően jól öltözöttek, nem levetett ruhákban, turkálókban összeválogatott holmikban, hanem új és nem is olcsó cipőben, ruhákban járhatnak.
Új beszélgetőtársam már nem akad, Mária tartja szóval őket, mesél nekik, majd naiv kérdéseikkel felém fordulnak, az újságíró-mesterség titkait firtatják. Amolyan társasági csevegésbe kezdünk, mikor megérkezik C. Főiskolára jár, tud és szeret tanulni. Kézdivásárhelyen nőtt fel, nem panaszkodik, őt is elhagyta az anyja, az alkohol fontosabb volt a gyermekénél - szögezi le lakonikusan. Találkoztak, de nem tudnak szót érteni, ő igen szigorú, nem érti azokat a felnőtteket, akik gondjaik elől az italba menekülnek. Úgy érzi, neki sikerült elérnie, amit akart, tanulhatott, haladt, társai szeretik, soha nem érezte, hogy hátrányára lett volna az intézeti élet, barátai befogadták, nem éreztették, hogy intézetben nőtt fel. Viselkedésén, tartásán érzik, hogy ha szülei nem is, de a rokonok számon tartották, befogadták, szerették, vakációkat tölthetett náluk, beláthatott életükbe, és azt is megtapasztalta, a családban is vannak gondok, összezörrenések, félreértések, s azokon csak szeretettel lehet túllépni. A házban is amolyan főszervező, villámhárító, békítő szerepet vállalt, s igyekszik segíteni a többieknek a tartalmasabb élet, a helyes viselkedés kialakításában.
Karácsony gyönyörû volt, és nagyon gazdag, nemcsak a gyermekjogvédőktől kaptak ajándékot, hanem a kormánypárttól és az RMDSZ-től is. De maguk is készültek az ünnepre, főztek, sütöttek, karácsonyfát díszítettek, akár a családban, s az angyaljárás után valamennyien elmentek az éjféli misére. Most szilveszterre készülnek, nemcsak nagy bulira, de igazi ünnepi eszem-iszommal is.
Simó Erzsébet