Az alkotómunka forrásvidékén
Rancz Teréz a kézdialmási Pater Kelemen Didák Általános Iskolában magyar nyelvet és történelmet tanít, két kisiskolás gyermek édesanyja, férje, ifjabbik Rancz Sándor erdész, Háromszéken a legelső magánerdészeti társulás szakmai vezetője.
Ántivilágbéli veresvízi kiruccanásom ideje alatt találkoztam édesapjával, idős Rancz Sándorral, aki meg is invitált saját erdészeti rezidenciájához - a veresvízivel határos erdőkerületnek volt az erdész mindenese -, emlékszem, hogy egész napos együttlétünk alkalmával jó kiadósat beszélgettünk, főleg olyan dolgokról, amelyeket azokban az időkben csak a havasi ájer lehallgatására bízhattunk. Rancz az erdőkerületénél egy anyagát és formavilágát tekintve a tájba illő villaszerû erdészházat tartott fenn, ahol akkurátus rend és tisztaság fogadta a vendéget. Egy forrás vizére alapozva kristálytiszta vizû halastavat létesített, ebben a sebes pisztrángok rajai cikáztak. A havasi táj természeti és szellemi atmoszférája tökéletes ellentéte volt a szellemi fogyatékossá züllesztett lenti lapálynak. A hegyek, a zárt fenyvesek és a tisztások a mocskos szürkére koszolt és szennyes városi világ után idillien szépek voltak, amit az erdő illata, neszei fokoztak.
Erdei beszélgetésünk fő témájára ma is emlékszem: én már a hetvenes évek derekán a székelyföldi erdőgazdálkodásról tücsköt-bogarat összeolvastam. Az erdész szakembereknek azokat a burkolt kritikai észrevételeit is, amelyeket szaktanulmányokba bújtatva közölni tudtak, s ami arra vonatkozott, hogy a háború utáni hatalmas méretû erdőpusztítások után az állam központi irányítása mellett, illetve ennek a parancsára masszív erdőtelepítésekbe kezdtek. A fenyőfélék ültetését tekintették elsődlegesnek, ezt azokban az övezetekben is erőltették, ahol a lombhullató fajok voltak őshonosak. A szakemberek szerint a monolit fenyőerdők önvédelemre egymagukban képtelenek, ez az egyik oka a hatalmas széltöréseknek, mert ha egyszer az orkánerejû szél bebújhat a fák közé, a felszíni gyökérzetû és nagy magasságú fákat szilánkká zúzva teperheti le. Az egynemû erdő a bogártámadásoknak sem tud ellenállni. A vegyes erdők melletti elkötelezettségemhez erdőtörténeti támasztékokat is kerestem. Olyan helyeken, ahol ma egységes fenyves erdőket látunk, gyakoriak a más fafajokra utaló táj- és földrajzi, domborzati nevek, a Nyíres, Cserés, Bükkös és ehhez hasonlók.
Szóval ehhez hasonló témákról tárgyaltunk Rancz Sándor pisztrángostava mellett. Partnerem türelmesen végighallgatta fejtegetéseimet, és mintha a ,,jó gazda szeme is hizlalja a jószágot? szabadtéri megjelenítésének játékában lenne szereplő, ránézett a hatalmas erdődomíniumára, és azt mondta: akármit is irkafirkálnak a tudósok, ezeket a gyönyörû erdőket egész Székelyföldön mi telepítettük, ezekbe a fiatal fenyvesekbe nőtt bele az egész ifjúságunk. Nézd meg, micsoda érték és szépség kerekedett belőle! Ha ezt akkor mi nem tesszük meg, mára már nem lenne erdőnk, úgy néznénk ki, mint Moldva és Dobrudzsa, ahol az egykori erdők helyén kórót zizegtet s ökörnyálat kerget a szél. Ne bántsátok ezeket az erdőket, hát nem látjátok, milyen erősek, egészségesek és milyen gyönyörûek!
Láttuk. És mielőtt a téma lekerült volna napirendről, igazat adtam partneremnek, hisz abban a zónában, ahol természetes úton is fenyőerdő sarjad a régi helyén, normális, hogy fenyőt kellett telepíteni.
Nos, amikor nemrég a kézdialmási magánerdészetről szállingóztak a laphoz a hírek, ezekre az emlékekre is alapozva örvendeztem, hogy végre lesz olyan hely is a nap alatt, ahol nem mit tudom én, kik bitorolják majd Székelyföld legnagyobb kincsét, az erdőt, hanem olyan kezekbe kerül, mint a Rancz família.
A minap aztán Sándor barátom telefonon keresett, kissé topogó tapogatózással, hogy még emlékszem-e rá, mondtam, hogy ne idétlenkedjék, persze, hogy emlékszem.
Ekkor hozakodott elő, hogy Sándor fiának a felesége, tehát a menye könyvet írt Kézdialmásról, és ezt szeretnék bemutatni nekem. Lapunk rendszeres és régi olvasói tudják, hogy a falusi témák érdekelnek bennünket. A könyvek még a nyomdában vannak, s arra szeretnének kérni, hogy ,,nézzek bele?, milyenre sikeredett ez a munka, amellyel a család Kézdialmás lakói előtt akar tisztelegni.
Könyv Kézdialmásról
Rancz Teréz tanárnővel és könyvével ilyen előzmények után ismerkedtem meg (Gyöngyeiteket ne szórjátok szét! Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2003).
A könyv kapcsán Rancz Sándorral való régi barátságunkat azért részleteztem, mert azokat a személyi, családi és közösségi indítékokat kerestem, amelyek egy olyan igényes munka vállalására késztetik az embereket, mint egy településmonográfia megírása és a könyv kiadásának adminisztrálása. Ez különösen a kétgyerekes fiatalasszony, pályakezdő tanárnő esetében nem is akármilyen teljesítmény, arról nem is szólva, hogy az alkotás fogadtatását sem lehet megelőlegezni, nem lehet előre tudni, miként fogadja a közösség, amelynek szánta, a szakma, a kollégák, sikerélményt jelent-e a mû, vagy egy legyintéssel intézik el: miért nem maradt meg a fakanál és az iskolatábla mellett?
Idős Rancz Sándor környezete - életszemlélete, természetszeretete, a környezetében szerzett tekintélye - számomra ,,kedvező belépőt? jelentett a könyv és szerzője számára. Lehet - gondoltam -, hogy éppen ez a családi környezet a könyvírás és szerkesztés egyik lehetséges belső motivációja.
Nem tévedtem. De a családi hozományhoz társultak másféle késztetések is.
Beszélgetésünk során, mikor Rancz Teréz lánykori nevére - úgy tûnt, hogy csak úgy mellékesen - rákérdeztem, mintegy hívó szóra tárulkozott ki a kézdialmási Kelemen família története. Köztük Pater Kelemen Didák életpályája, akinek a nevét a falu általános iskolája 1994 óta viseli, ugyanebben az évben, születésének 250. évfordulóján leplezték le a Petrovits István készítette portrészobrot, s amit utólag tudtam meg: P. Kelemen Didák nevét viseli az a közmûvelődési egyesület is, amelynek Rancz Kelemen Teréz egyik alapembere. Egy fél mondat erejéig arról is szó esett, hogy a P. Kelemen Didák Egyesület pályázott az Illyés Közalapítványnál a kiadvány támogatásáért. Eddig minden rendben, egy típushelyzettel van dolgunk, anélkül, hogy szólnék róla, külön megbecsüléssel értékelem, hogy egy metaforát költőtől kölcsönözve, ,,egy tányér krumplipaprikás-falucska? a színhelye mindennek. Minderre aztán a ráadás egyszerûen meglep: a monográfia eladásából származó jövedelem a P. Kelemen Didák Egyesület pénztárába kerül.
A könyv szerzője a kérdésemre olyan portrét rögtönöz családja egyik felmenőjéről, hogy távozásuk után a monográfia olvasását a Pater Kelemen Didák fejezettel kezdem. Eredeti neve Kelemen Sámuel, szerzetessé avatása alkalmával manapság is más nevet adnak a jelöltnek annak kifejezésére - olvasom -, hogy ezentúl úgy hagyja el a világot, hogy ismeretlen legyen az emberek számára, előző énjével ekképpen is szakítson. A számunkra furcsa Didák név Jakab apostol spanyolos Diego alakjából alakult ki, majd létrejött ennek latinosított változata, a Didacus.
Nos, egyszeriben világossá válik, hogy a monográfia írója a család egyik reprezentatív történelmi személyiségét, illetve ennek kultúrát alapozó, mûvelődésteremtő munkásságát, hitbéli buzgólkodását tekinti példaképnek. P. Kelemen Didák korának egyik legjelentősebb személyisége. Háromszéken a kézdialmásiak kivételével alig hallottak róla, híre annál nagyobb a Partiumban és a Felső-Tisza vidékén, ahol tulajdonképpeni munkásságát kifejtette. ,,Egy elszánt, lankadatlan erejû székely szerzetes a mi falunkból indult el, és küzdelmes élete során az ellenreformáció korának legjelentősebb egyéniségévé vált Pázmány Péter mellett? - olvashatjuk a könyvben. Tizenhárom kötetnyi könyvet írt - prédikációk, szónoklatok, halotti beszédek, hitviták szövege -, kolostorokat, templomokat építtetett, egyházi ingatlanokat szerzett vissza, a minorita rendhez tartozó szerzetesek számára szerzett letelepedési engedélyt (Nyírbátor, Eger, Nagybánya, Eperjes, Kolozsvár, Miskolc stb.). ,,Didák beszédeire, prédikációira jellemző a bő olvasottság és a szigorú erkölcsi irány. Stílusa könnyû, lendületes és magyaros? - írja szerzőnk, s hadd jegyezzük itt meg, ez a saját stílusára, könyve egészére is jellemző. Rancz Kelemen Teréz monográfiájához felhajt minden elérhető könyvészeti forrást, P. Kelemen Didák jellemzésére ezekből kölcsönzi: ,,Nagy tudásának tárházát alakítja a nép felfogásához, így segíti elő azt, hogy mindenkinek a szívéhez hozzáférhessen minden szava. Mindenesetre nagy előnyére volt az, hogy a nép nyelvén tudott a néphez szólni, értette gondolkodásmódjukat, s közöttük élvén, alkalmazkodni is tudott az egyszerûbb felfogáshoz.? (Csák Alajos)
P. Kelemen Didák 1683-ban született Baksafalván - Kézdialmásba beleolvadt egykori kistelepülés -, a minoriták által alapított esztelneki iskolában kezdett tanulni, innen a Kézdivásárhelyre - a Kantába, illetve Kantafaluba - áthelyezett, Nagy Mózes nevét viselő iskolába kerül, és amikor gimnáziumi tanulmányainak befejezése után elhatározza, hogy belép a minoriták rendjébe, a kézdialmási Kelemen Sámuel nevû gyerek Háromszékről a felvidéki Eperjesre gyalog megy fel.
Rancz Teréz könyvében P. Kelemen Didák mellett egy másik felmenőjének, dr. Kelemen Frigyesnek (1924-1979) is emléket állít, aki nyolc nyelven beszélt, a hőtan és a molekuláris fizika szakértője, sokkönyves szerző, legutóbb az algériai Oran város egyetemén tanított fizikát. Kívánságára a kézdialmási temetőben helyezték nyugovóra. A kézdialmási ,,nagyok? között találjuk természetesen dr. Bertalan János (1901-1977), Felső-Háromszék népének legendásan közkedvelt és megbecsült ,,néporvosa? életének rövid summáját is.
Példáinkkal egy könyv születésének belső motivációit keressük-erősítjük. A szerzőnő könyvében a most tárgyalt családi kötődés és késztetés pregnánsan, de nem tolakodóan, mértéktartó arányossággal jelentkezik.
Keménykötésû vállalkozás
Beszélgetésünk kezdetén nem is sejtem, hogy az alkotás mechanizmusának motívumait keresgélve ezek peremtérségeinél időzöm. A könyv kigyöngyözését kiváltó okokat később veszem észre, és a szerző kérésére ezeket nem is részletezhetem.
Rancz Teréz a Nyíregyházi Pedagógiai Főiskola magyar-történelem szakán végzett. Fél évig Finnországban ösztöndíjjal tanult. Tanulmányai befejeztével hazatelepedett. Magyarországon szerzett diplomáját évek óta tartó utánajárással sem sikerült honosíttatnia. Valamilyen formai okok miatt a negyedik főiskolai évet itthon nem ismerik el. Ezt az ügyet keserû szájízzel, de lezártnak tekinti, és szándékai szerint Veszprémben szerez egyetemi diplomát.
Kézdialmás monográfiája ebben az összefüggésben szellemi produktumként is egészen más nyomatékot kap. Egy puhakötésû könyv képletesen szólva keménykötésûvé válik, hisz olyan íráskészségről, stílusról, olyan mennyiségû ismeretanyagról, kutatói adottságokról tanúskodik, hogy az egymagában is ország-világ előtt bizonyíték: egy képzett és ambiciózus fiatal hölgyről van szó, aki nem újabb akadályversenyként kerekíti ki majd a veszprémi egyetem magyar-történelem tanári karán főiskolai tanulmányait, hanem olyan, beleéléssel és alkotói elkötelezettséggel, mint ahogyan ezt az általunk sokak számára ajánlott könyvét megírta. És akkor talán majd az itthoni hivatali közegek is másképp tekintenek tanulmányi végzettségét igazoló papírjaira.
Könyvének stílusa, amint erről P. Kelemen Didák kapcsán már szóltunk, könnyû, lendületes, magyaros. Ez teszi olvasmányossá, és természetesen a benne található történelmi-kortársi tényfeltárás. ,,A szerző magyar és történelem szakos tanárként, anyanyelvének és a népszokásoknak elkötelezett ápolójaként és őrzőjeként olyan könyvet ad át elsősorban szülőföldje lakóinak és minden olyan magyarnak, aki érdeklődik a magyar kultúra iránt, amely egy kisközösség történetén, hagyományain és nyelvhasználatán keresztül az egész magyar kultúra egy darabkáját villantja fel előttünk a maga sokszínûségében és gazdagságában? - írja a könyv lektora, dr. Révay Valéria tanszékvezető egyetemi docens (Veszprém).
Bárha Rancz Kelemen Teréznek sok társa akadna.
Sylvester Lajos