Kultúra: Cséplés a szászok között

2004. január 10., szombat, Archívum 2003–2007

Három napig el volt veszve Úz Bence. Hír nélkül ment el, mert már nem bírt a férfiúi természetével, s az efféle sohasem végződik jól. Alig vánszorgott, mikor végre hazakerült s lerogyott a tûz mellé. Egy kaszás embertől affélét hallottam, hogy asszony miatt verték meg, de ő hallatlanná tette, mikor kérdeztem, s ravaszul azt mondta:
- No, én se megyek többet csépelni a szászok közé!
Az istentelen hazugságtól leesett az állam.
- Hogy? Te csépelni voltál májusban a szászok között?
- Olyan marha voltam! - erősítette az előbbi hazugságot álnokul. - Birta Istványék húztak be, hogy sehol jobban nem lehet keresni, mint a csépléssel a szászok között.
Hagytam, hogy hazudja ki magát:
- Mikor Mirkvásárra béértünk tegnap estefelé - mesélgette -, hát látom, hogy az út melletti kert teli van szép piros almával. Kacagott a fán a szebbnél szebb gyümölcs? Tü csak haladjatok - mondom Istványéknak, míg bélépek, s néhányat szakasztok? Javában rakom a kebelembe az almát, mikor érzem, hogy valaki keményen a nyakamot megfogja? Hát egy nagy, erős szász nyuvasztgat. Akkora, mint egy lajtorja. Úgy vitt, mint egy macskakölyköt? Bé egyenesen az istállóba, amelyikben egy nagy fehér kanca volt. Ott se szó, se beszéd, a pókhálós ablakból levesz egy rozsdás béklyót, s a kezem nyelit hozzábéklyózza a ló hátulsó lábához? Azzal ott is hagyott? A ló előbb barátságosan reám nyerített, de mindjárt úgy kiugrott, hogy felragadtam a falra, mint egy kecskebéka. Ez így nem jól van - gondolkoztam -, de semmiletteképpen el nem tudtam szabadulni a kancától. Szerencsére eszembe jutott, hogy egy kétkrajcáros fanyelû bicska van a lájbizsebemben? Elé én hirtelen, s nyúzni kezdem vele a ló lábát. A ló nyerített, s rúgott: de én a farcsukommal nekiszorítottam az istálló oldalának, s vágtam tovább csuklóban a lábát. Szegény kínjában mind ki is adta, ami zöld lucerna benne volt? Valahogy megszabadultam. Igen, de a lóláb ott fityegett a kezem nyelin! Hogy tudjak tőle megszabadulni!? No, az se volt nehéz. Leültem az út martjára, s két kővel addig vertem, míg lepattant a béklyó. Akkor már szép holdvilágos este volt. Merre menjek? A társaim ki tudja, hol jártak azóta! A ló miatt nemigen mertem emberek előtt mutatkozni. Bevettem magam azért az erdőbe. Mentem, mendegélten, de a szemem már szikrázott az éhségtől? Hirtelen nagy tüzet látok az erdő mélyében. Biza féltem, de az éhség hajtott, s már távolról láttam, hogy tizenkét hegyi tolvaj ül a nagy tûz mellett s éppen sütik a lopott ökröt? A nyálam csordult el, úgy kívántam az ételt? - Lesz, ami lesz! - gondoltam, s előléptem: - Jó estét adjon az Isten! Abban a pillanatban tizenkét puskacső mered reám: - Ki vagy? - Szegény vándorember - makogtam -, s ha felvennének, maguk közi állanék. Erre megcsendesedtek. A vezér int, hogy üljek le, kissé távolabb. Ettek tovább. Egy-egy koncot hozzám vágtak. Volt azon hús elég. Illedelmesen rágogattam? Mikor jóllaktak, előhengerítnek egy jó hasas boroshordót, s ittak, amennyi kellett? Ebből, sajnos, már nem kínáltak meg, hanem a maradékot eleresztették? Sokat nem teketóriáztak, hanem az egyik tolvaj kádárszerszámot vett elé, s pillanat alatt kiverte a hordó fenekét. Két másik tolvaj engem ragadott fel, belenyomtak a hordóba, s a fenekit visszacsinálták. Azt se mondták: ,,félkalap?, csak ellettek az erdőben? Én pedig szomorúan kuporogtam a hordóban? Még magára es gondoltam, úrfi, hogy maga hogy aggódhatik miattam? De sok üdőm nem volt gondolkodni, mert egyszercsak valami zajt hallok? Óvatosan a hordó csaplikján kikukucskálok, s hát - szentisten! - egy csorda farkas sürög, forog, rágódik az ökörcsontokon. Magamban még hálálkodtam is, hogy a tolvajok befenekeltek a hordóba? De itt se maradhatok, míg a világ! Ki kéne belőle szabadulni, de hogyan?? Szerencsémre eszembe jutott a kétkrajcáros fanyelû bicskám. Addig faragom a hordót, amíg csak valahogy ki tudok bújni belőle. Egészen felvidultam a jó gondolattól, s mindjárt munkához is kezdtem. Vágtam, vágtam a hordó likját, amíg vérhólyagot kapott a kezem, de az acintos cserefa nemigen engedett? Végre mégis sikerült akkora lyukat kerekítenem, hogy a fél kezem kifért rajta. Most még nagyobb öröm vett erőt rajtam. Vágtam, vágtam keservesen a likat. Már mindkét kezemet ki tudtam dugni rajta, de ekkor egy kemény bogban a bicskám kettétört? Szinte sírva fakadtam a buszuságtól. Most itt kuporoghatok hóttig a hordóban? Az Isten azonban nem hagyott el. Szentfelsége megvilágosította véges értelmemet. Szomorúan kidugtam az orromat, hogy lássam még egyszer a világot, de nem sokat láttam belőle, mert a tûz le volt hamvadva, s a hold is lement az égről? De ekkor valami büdöset éreztem, ami a kétségbeesésből magamhoz térített. Igen. A farkasok voltak. Éppen az orrom előtt az utolsó csontdarabon marakodtak. Ez volt a megmentőm. Óvatosan kidugtam a két kezemet a likon, s mikor egyik farkas odafartolt kézügybe, jól megmarkoltam a lombos farkát, s nagyot kiáltottam? De megijednek a farkasok, s mint a veszedelem, úgy elfutnak!? Nekiszökik az én farkasom is, de én fogtam a farkát. Hanyatt is esett az ülepire. Mardosott vissza, de engem elérni nem tudott, mert benn voltam a hordóban. Újra nagyott kiáltok, s még egyet haraptam is a farka végin, hogy annál jobban fusson. Vitt is az osztán engem béfelé úgy az oldalon, hogy a két szemem világa veszett el. Hol ehhez a fához vágott hozzá, hol a másik fához. Egyszer aztán úgy hozzáütött egy bogos cserefához, hogy szétesett a hordó, mire eleresztettem a farkas farkát, s egy kicsit megpotyolva, de egészségesen hazajöttem? Meg is fogadtam, hogy én soha többet ez ántivilágban csépelni a szászok közi nem megyek?
- Szegény Bence! - mondottam álnokul. - Te ugyan megszenvedtél!
- Jól mondja, úrfi! Egy hétig hányódtam köztük! - hazudott irtózatosan. - Szerencsére jól tudok szászul?
- Te tudsz szászul? - lepődöm meg.
- Én hogyne! - pillantott rám szelíden -, csak aszontam nekik: Ezer veder háj, s mindjárt tudták, hogy hozzik tartozom? Közben gyógyítgattam is őket. Különösen a fehérnépit?
- Te gyógyítgattad!
- Mit csenáljak - felelt ájtatosan Bence -, ha megesett a lelkem rajtuk? Olyan az én szívem, mint a vaj.
- Minden szavadnak kénkőszaga van, úgy hazudsz!
- Hazudik az ojtozi fene! - szerénykedett. - Hát e mi a temerdek tûz, ha én hazudok?
Nagy meglepetésemre egy szőrös, vörös bőrdarabot hajít oda nekem.
- Ez mi az, te? - szököm hátra tőle, de Bence kedvesen megnyugtatott.
- Ez ugyanaz a farkasfarkdarab, amit kínomban a hordóban a farkasról leharaptam volt. Azért hoztam haza, hogy máskor a tisztességes, becsületes ember beszédiben ne kételkedjék.
Csak mikor a csendőrök másnap firtatták Bencét, akkor tudtam meg, hogy a ,,farkas farka?, amit nekem mutatott, az Emri Julis urának a nagy, bozontos, veres félbajusza volt, ami a verekedésnél az Úz Bence markában felejtődött.
(1933. június 11., vasárnap)
Nyirő József
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2004-01-10: Archívum 2003–2007 - :

Kiscimbora: Csízió