(részlet)
Karácsonyra nagy tél lett; szép, havas, száraz idő. És az ünnepek alatt az erdő alatti nagy dombon gyûltek össze a gyermekek szánkázni. Amióta oskola volt a faluban, a gyermekek összeszoktak jobban, mint azelőtt, és oskolán kívül is összegyülekeztek együtt játszani. Volt a faluban két nagyobb fiú, akik Kolozsvárt jártak a kollégiumba, és onnan sok új játékot hoztak haza, amit a kisebbek hûségesen megtanultak. Így a szánkázásnak azt az újabb mulatságát, hogy hosszú, keskeny szánkókat eszkábáltak össze, és ketten-hárman is felültek egyre-egyre, úgy ereszkedtek le a hosszú domboldalon. Nagy mulatság ez, és érteni kell hozzá. Aki ügyesebb, annak a szánkája is jobban szaladt, és ritkábban borult fel.
Azon a télen Varjú Gyurkának volt a legjobb szánkája, azt irigyelte minden gyerek. És boldog volt, akinek megengedte, hogy vele szánkázhassék. De nem engedte, legfeljebb Budai Erzsinek vagy az úrfinak, Kabós Istvánnak. De ha hárman együtt ültek reá, közbül a leány, az volt csak az igazi. A kis Varjú Jankónak ügyetlen szánkája volt, vastag talpú, nem csúszott jól. Két ember alig fért reá, mert kurta volt a talpa. Ilyen volt a legtöbb gyermeké. A leányokat a fiúk szánkáztatták, legtöbbnek öccse vagy bátyja volt szánkabirtokos, aztán az atyafiságból is kitelt egy-egy leánynak mindig egy-egy fiú.
A kis Maksai Katka is kijárt a domboldalra nézni a mulatságot. Neki azonban nem volt szánkája, és semmiféle fiú atyjafia nem volt. Aztán kicsi is volt, véznácska és hasznavehetetlen. Persze, szeretett volna ő is szánkázni, de kérni nem mert senkit, hogy felvegye. Igaz, hogy így is nagy mulatság volt az neki, nézni, hogy jönnek lefelé rohanva-repülve a szánkák egymás után a jól kisikamított, lejárt havon. Rajtuk a gyerekek egyedül vagy egymásba fogózva többen. És az a vidám csatara, kacagás, ha egy-egy szánka feldőlt, és a társaság kipenderült, az volt ám csak a nagy cécó. Egy-egy kisember el is sírta magát, egy-két nagyobb fiú össze is pofozkodott. Az mind-mind vidám dolog volt együtt, és élet, nagy, szép élet.
Történt, hogy a kis Varjú Jankót, ahogy a maga kis ügyetlen szánkájával lefelé csúszott, utolérte a nagy, hosszú szánka, akin bátyja, Budai Erzsi és Kabós Pista ültek. Azok kiabáltak, hogy félre, de Jankó hiába kapálta a havat lábaival, nem tudott kitérni. A nagy szánka reáment az övére, mind kiborultak a hóba. A gyermekek kacagtak, Varjú Gyurka mérges volt. Szégyellte magát, mert ő vezette a szánkát. Mérgesen ugrott fel a hóból, oda az öccséhez:
- Miért nem tértél ki, öcskös?
- Nem tudtam; miért nem tértél ki te?
Bátyja felemelte a kezét.
- Ne bánts, Gyurka - de már akkor a másik megütötte, arcul vágta, hogy visszafordult a hóba.
A kis Maksai Katka éppen ott állingált és látta:
- Jaj!
A kisfiú felkelt a hóból, a szája véres volt; Gyurka még ott állott.
- Megállj, Gyurka! Megmondom édesanyámnak - sírt a gyerek. A másik vállat vont.
- Mondjad, nem bánom, mért állottál az utamba. És ment a szánkájához.
A szánkázás tovább folyt, csak a kis Jankó állott ott félen, és véres szájjal nézegette összetört szánkáját. Már nem sírt. A kis Katka megszólalt:
- Ha megmondod, meg fogják verni Gyurkát?
Jankó ránézett.
- Meg! Nagyon megverik. De nem mondom meg.
- Miért nem?
- Mert akkor mindig fel fog dûteni, és meg is ver megint. Mást csinálok.
A kisleány érdeklődött.
- Mit?
- Ha nagy leszek, meg fogom verni Gyurkát, úgy, hogy megsántuljon.
- Igazán?
- Igazán. Elhiheted nekem, megteszem.
Katkának tetszett a dolog.
- Töröld meg a szádat, véres.
- Nincsen, mivel, a bekecsemet nem vérezem össze, mert új. Majd otthon megmosom a számat Styéfánnál. Édesanyám ne lássa meg.
A kisfiú nézegette összetört szánkáját.
- Semmit sem ér ez már - és mérgesen odavágta a kitört talpat.
- Nem lehet megcsinálni?
- Meglehetne, de várj csak. Másikat csinálok. Jobb lesz, mint a Gyurkáé. - Egészen felvidult a gyerek: - Meglátod, Katka, holnapután készen lesz. Aztán gyere ki. Téged is feleresztelek, szánkázhatsz velem.
- Igazán? - és a gyermek tapsolt.
- De ne szólj senkinek. Meglátod. Megkérem Styéfánt, aztán olyan szánkám lesz, hogy senkinek se lesz olyan. De senkinek se adom.
- De engem megszánkáztatsz, ugye?
- Téged igen. Csak téged. Mert te nem kacagtál ki.
A kis Jankó most már fürgén összeszedte az összetört szánkát és hazament. A cselédházban, Styéfánnál, a félszemûnél megmosdott, és nem szólt semmit. Bátyja pedig várta volna az árulkodást, és elkészült az anyai verésre. Hogy semmi sem történt, valami megbánást érzett, és másnap, amikor szánkájával indult, odaszólt öccsének:
- Jankó, nem jössz?
- Nem megyek ma.
- Gyere, aztán szánkázhatsz velem.
- Nem megyek.
A kis ember nem ment szánkázni. De egész napon átal a félszemû Styéfánnál fúrtak-faragtak a cselédházban. Styéfán bácsi pedig, mint afféle havasi ember, a fához értett; különösen a szánkacsináláshoz, úgy látszik. És a kis ember is biztatta:
- Styéfán bácsi, úgy csússzék, mint a madár, ne legyen ilyen szánka több.
- Nem lesz ilyen több, meglátod.
Hát szánka is lett abból. Keskeny, hosszú bükkfa talpa, somfából a lába, nyírfából az eplénye, az ülése gyalult fenyődeszka. És végül, amivel az egészet megkoronázta, megvasalta a talpát. Honnan kerítette Styéfán a vasat, nem lehet tudni, de a fő, hogy volt: vékony, keskeny vastalpat kapott a szánka.
Östére készen is lett, de Gyurkának akkor sem mutatta. Majd holnap?
Másnap vasárnap volt. Ragyogó idő. Ilyenkor, délután még többen voltak a falu végi domboldalon a szánkázók. És eljött, hogyne jött volna el kis Katka. Jankó már ott volt, de nem szánkázott még. Félt, hátha nem lesz sikere. Ahogy azonban meglátta a kisleányt, büszkén hozzákiáltott:
- No, Katka, jöhetsz velem.
És elindultak fel a dombon, az erdő alá, ahonnan indították a szánkákat. Ott megállottak.
- Üljünk fel - indítványozta a leányka.
- Várj. Előbb menjenek Gyurkáék, utol akarom őket érni.
És így lett.
Gyurka jött a szánkájával, az úrfi is ott volt, és maguk közé vettek egy leányt, az úrfi húgát most. Budai Erzsébet csak nézte messziről.
- Na most.
Jankó felült, és Katka megéje, ahogy látta azt a nagyobbaktól.
- Jól fogózz belém, a lábadat tartsd magasra.
Megindultak, és a szánka nem vallott szégyent. A vas mégiscsak vas: mint a nyíl, siklott a síkos havon a keskeny talp, mintha a havat nem is érintette volna. Katka sikított.
- Ne sikíts a fülembe, fogózz jól, vigyázz!
A nagy szánkát érték már, és Jankó élesen kiáltott:
- Térj ki, Gyurka!
Persze, hogy azért Jankó tért ki, de jólesett, hogy kiálthatta. És hangosan kacagott, amikor szánkája elsiklott a bátyjáé mellett. Megérte a tegnapelőtti verést. Kis Katka meg boldog volt, olyan boldog, hogy szinte mind csak kacagni szeretett volna.
Aztán felhúzták a szánkát ketten, futva fel a hegynek, és lecsúsztak megint és megint. A szánka mind jobban, jobban szolgálta kis gazdáit. És mindenki irigyelte őket. Mindenki. ?k pedig senkit, senkit.
Az úton alul, Vásárhely felől lovas szánka jött nagy vidám csöngéssel. Maksai ült benne a feleségével. Valami keresztelőben voltak, onnan jöttek.
A gyerekek szánkázódombjánál lassítottak, aztán megállította a lovakat Maksai.
- Kis Katkát hazavihetnők már.
- Hol van? Látja-é?
- Ahol fenn, éppen indul a szánkácskájuk. Vajon kivel barátkozik?
Az asszony odanézett, azután csak vissza az urára; nem szólt. Maksai mondotta csendesen:
- Ha jól látom, a Varjú gyerek az. Az a. A kisebbik.
Katka is meglátta a szüleit, és még büszkébben suhant le a szánkán az aljba. Ott elbúcsúzott Jankótól.
- Megyek haza, ott vár édesanyám. Holnap is eljössz, Jankó?
- Eljövök délután.
- Jó, én is eljövök.
Jankó álldogált egy percig, aztán fogta a kötelet és indult fel a hegyre. A gyerekek körülvették.
- Vigyél engem, Jankó, engedj engem, Jankó.
Odajött Kabós Eszti is és Kabós Pista is.
- Jankó, add a szánkádat eccerre, próbáljuk meg mi is.
Jankó csak állott és kacagott, de a kötél az ő kezében. Tetszett neki, hogy az úrfi kéri, aki pedig a kollégiumba jár, és azonkívül is nagyúr az apja.
- Igazán adjam?
- Add már, ne kéresd magad.
Jankó nyújtotta a kötelet. Akkor bátyját, Gyurkát pillantotta meg.
- Gyurkának nem adom, az ne szánkázzék az én szánkámon. Csak úgy adom.
Gyurka mérges lett.
- Nagy szamár vagy, Jankó, tőlem egy pofot kaptál, mert feldûtöttél, Katkával pedig szánkázol, pedig annak az apja megölte a mi édesapánkat. Hát csak szánkázz vele.
Jankó kilencesztendős volt akkor, és sok mindent megértett. Ebbe a mondásba beléfehéredett.
- Hazudsz!
Gyurka vállát húzogatta.
- Kérdezd meg akárkitől, kérdezd meg édesanyánktól.
A gyereknek elszorult a szíve, és a szeme szertejárt az odagyûlt gyermekeken. Aztán hirtelen gondolt egyet.
- Nem adom senkinek, megyek haza!
Édesanyjától nem kérdezett semmit, de Styéfán bát kikérdezte. És Styéfán, a félszemû vén gornyik elmesélte a csatát, akit a Varjúk vívtak meg a fejedelem őnagyságával.
Másnap Katka hiába várta Jankót. Az nem volt a szánkázók között. És harmadnap sem. Többet sohasem. A szánkája sem került elé, pedig Gyurka kérte és kereste is. Kis Maksai Katka sem szánkázott többet a dombon, elmaradt ebből a játékból.
Kós Károly