
Háromszék keleti csücskében, túl a Kárpátok karéján megyehatári településként lélegzik Ojtoz, melyet a térség utolsó magyar falvaként is emlegetnek. A peremvidéki sajátosságok időközben új helyzetet teremtettek: a lakosság kevert vagy keveredőben, ráadásul a magyarok, csángók és románok lakta helységben esetenként nem csak az identitás kusza, hanem a hétköznapi élet is igen zord. Van iskola s munkalehetőség is, de gyenge a hitélet, és hagyományosan sokakat csábít az olcsó szesz. Egyelőre talány, mit hoz a holnap e kisközösség számára, ám a jelen bizonytalanságainak keresztmetszetében egyelőre a túléléssel próbálkozó, magára hagyott ember áll.
Az érvényesülés feltétele
Aprócska gyermekek lépegetnek kézen fogva az iskola felé az országúton - ez szerencsére szokványos reggeli kép Ojtozban. Kevésen múlott, hogy a kis falu hétköznapjaiból nem törlődött ki ez a színfolt: a kilencvenes években a tanintézményt fel akarták számolni, a kisdiákokat pedig iskolabusszal ingáztatták volna a hegy másik oldalán lévő községközpontba, Bereckbe. Ma már az ojtoziak elégedetten nyugtázzák, bizony, nagy dolog, hogy sikerült megmenteni az iskolát. A falu- s a bákói megyehatár szomszédságában lévő piciny skóla ráadásul nagyobbá, korszerûbbé vált azáltal, hogy Ioan Moroianu igencsak ambiciózus és jó kapcsolatokkal rendelkező iskolaigazgatónak sikerült megnyernie egy PHARE-pályázatot, s a 2,6 milliárd lej értékû támogatással 2001-2002-ben felújították az iskolát. Így (az óvodásokkal együtt) 72 gyermek számára biztosított a délelőttönkénti meleg otthon.
Ojtozban a polgármesteri hivatal adatai szerint 530-an élnek, a lakosság mintegy 70 százaléka magyar, a többi román ajkú. Sokan csángónak vallják magukat, gyakori a vegyes házasság, ezért a nemzetiségi kép pontos megrajzolása körülményes. Noha a tanulók legalább fele magyar, az iskolában többnyire most is csak román osztályok vannak, mindössze egyetlen, összevont elemiben magyar nyelvû a képzés. A pedagógusok - többségük szintén magyar anyanyelvû - azt állítják, az oktatás valójában kétnyelvû, vagyis a román mellett magyarul is magyarázzák a tananyagot. A magyar szülők többsége elégedett is ezzel a módszerrel, úgy vélik, gyermekeik emigyen jól megtanulnak románul, s a román anyanyelvû apróságok pedig szintén elsajátítják a magyar nyelvet, úgyhogy már egészen kis kortól kezdődően mindenki ért, beszél a másik nyelvén.
A faluban általánosan elfogadott nézet, miszerint jobb, ha a gyermek már kezdetektől fogva románul tanul, mert később könnyebben érvényesül. Van, aki azt mondja, Ojtozban sosem volt magyar nyelvû az általános iskolai oktatás, aki magyarul akart tanulni, annak Bereckbe kellett mennie, de hát az kényelmetlen volt. - Megszokták már románul - erősíti meg egy magyar nevû tanítónő, s több gyermek is elmondja, kedvenc tantárgya a román nyelv és irodalom. Egy magyar anyának legfennebb az okoz nehézséget, hogy otthon, a délutáni leckénél is románul kell magyaráznia.
Előbb a munka, utána a tanulás
A késő ősszel rozsdabarna s zöldes színjátékú, télen pedig fehér és fenyőszínû hegyoldal alatt, az egykor patinás kaszárnyaépületek után következik az általános iskola. Takaros épület, gondosan bekerítve. Bármelyik osztályba benyit a látogató, a gyermekek udvariasan köszöntik, magyarul, románul és németül, távozáskor szintén három nyelven búcsúznak tőle.
A nyolc pedagógus közül ketten helybéliek, a többiek az igazgatóval együtt Bereckből ingáznak, egyikük pedig Kézdialmásból. Kovácsi Laura óvónő 14 csöppséget tanít szintén románul - a jelenlévők szinte mindenike bemutatkozik, magyarul mondja el, mi lesz, ha megnő -, míg az első osztályban, Iu?uc Éva tanítónő felügyelete alatt ugyanennyien ülik körül a termetes számológépet. Magyar nyelvû osztályban csak Kovács Mária oktat, másodikosokat, harmadikosokat és negyedikeseket egyaránt. Az általános iskolások mindössze tizenhatan vannak. Moroianu Márta, az igazgató felesége - aki maga is három-négy tantárgyat tanít - büszkén mutogatja a központi fûtéssel melegített hét osztálytermet. Elismerően, hálálkodva szólnak az éppen ügyeket intéző iskolaigazgatóról, hangoztatva, minden neki, csakis neki köszönhető, ha ő nem lett volna, mára már tanítás sem lenne Ojtozban. Idézik szavajárását is, miszerint romhalmazt, istállót talált, de iskolát hozott létre.
A tantestület tagjai ,,jó családként? emlegetik közösségüket, ám jól érzékelhető sértődöttséggel minduntalan visszatérnek oda, hogy a berecki iskolaközpont nem támogatja, sőt, nagyon elhanyagolja őket. Szemléltető eszközt, díszítést, függönyt mind maguk szereznek, saját költségen vásárolnak még takarítószert is.
Az elsősök népes csoportjában elhangzik, talán tizenöt éve nem voltak ilyen sokan, mint most. Azt is előrelépésnek tartják, hogy az elmúlt évtizedben a nyolc osztály elvégzése után egyre többen kerülnek szakiskolába, sőt, az idén három diák már a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Líceumba is bejutott. Továbbtanulásra általában nincs pénze a szülőknek, mindössze ketten járnak egyetemre.
- Bár a kicsiknek még most is dolgozniuk kell otthon - magyarázza a helybéli Iu?uc Éva -, rendezettebbek a családi körülmények, igaz, sokan csak azzal maradnak, amit az iskolapadban megtanulnak. A népesebb családokban nagyon fiatalon ismerkednek a munkával: a gyermekek késő őszig járnak az erdőre, szezonban gyümölcsöt szednek, később fát hordanak. A hagyományos házirend szerint a munka az első, csak utána következhet a tanulás.
S hogy olvasnak-e otthon, a tananyagon kívül? A hetedik-nyolcadikosok inkább nem, s ha igen, többnyire román nyelvû könyvet emelnek le a polcról. Kovács Mária tanítónő szerint az olvasási kedvet a családi háttér is befolyásolja, például nála, a magyar osztályban már többen is újraolvasták a Vuk címû meseregényt.
Az ajtónyitó ember
Ioan Moroianu az az ember, aki ki tudja nyitni az ajtókat. Az egykori berecki mészárosmester fiatalabb korában jó futballista volt, így később tornatanár lett, majd ojtozi iskolaigazgatóvá avanzsált, újabban pedig egy bukaresti egyetem látogatás nélküli karán menedzsmentből is diplomát szerez. Mondják is róla, ő az érvényesülés nagymestere. A középkorú férfi - ki második otthonának tartja a tanodát - nagyon jól beszél magyarul, s közlékeny is e nyelven.
- Az ojtozi iskola diákjai minden vizsgán sikeresek. Voltak, vannak és lesznek eredmények - hangoztatja. Voltak ,,rosszindulatú? támadások ellenük, bizonyára sokan megirigyelték azt, amit elértek, de mint mondja, még magyarországi professzorok is elismerik az ojtozi iskolát, ezt a ,,kicsi kincset?. - Ha nincs pénz, nem jelenti azt, hogy semmit sem lehet tenni - jegyzi meg, s azt mondja, sosem volt gondja a magyarokkal, mert úgy véli, dolgos, tisztességes emberek között nincs etnikai probléma, s ha mégis, azt okozzák, vagy keresik. - Légy ember, mert egyéb minden percben lehetsz - vallja meggyőzőerővel.
S hogy mi késztette arra, hogy több mint húszévnyi vágóhídi szolgálat után ne az új lehetőségekkel is kecsegtető húsiparban, hanem a vidéki oktatásban próbáljon érvényesülni? Ioan Moroianu nem gondolkodik sokat a válaszon: igen, feltette akkoriban magának a kérdést, mit tehet a közösségért, s úgy vélte, az embernek van egy ,,missziója?, de azt ma sem tudja pontosan, miért és hogyan jött ide, s miért maradt itt, de úgy érzi, ebben az Isten keze van?
Kulcsember - jegyezhetnék meg sokan -, nem csak iskolát állított helyre, de mivel maga is elismeri, ,,küldetéstudat? hajtja, rajta is múlik, hogy a továbbiakban milyen csapásirányt követnek az ojtozi nebulók. Hogy tesz a közösségért, kapcsolatokat épít, ahhoz kétség nem fér: karácsony előtt is one?ti-i pedagógusokat s a Ia?i megyei buhalni?ai diákokat láttak vendégül, utóbbiak kolindákat és néptáncokat ajándékoztak az ojtozi gyermekeknek.
Persze megtörténhet, hogy egyesek másnak is örültek volna.
Sorstöredék a telepről
Aki a hágóról ereszkedik alá a szerpentineken, s nem ismeri a környéket, nem is gondolná, hogy az Ojtoz vize mentén, a deszkagyár mögött még egy jó háromszáz fős kolónia rejtőzik. Telepnek mondják, s az ötvenes-hatvanas években azoknak a fafeldolgozó munkásoknak építették, akik a gyárban dolgoztak. A párhuzamos, szigetszerû házsorokban nyolcvannál több család él, sok köztük a csángó, mivel annak idején a bákói Gorzafalváról tömegesen költöztek - költöztették? - ide, mert itt munkalehetőség volt. Mára ez a hely inkább harmadik világbeli nyomortanya, mintsem munkásemberek pihenését szolgáló otthon.
Letérve az országútról, előbb egy hídon át vezet az út a domború hátú deszkagyárhoz - előtte egy kisebb placcféle, két kopott tömbházzal, bolttal, ahonnan hitelben is vásárolhatnak a rászorulók -, majd azt elhagyva, erőgépek s rönkök szorongatják, nyomják egymást. Kikerülhetetlen egy ősszel süppedős, fekete sártenger, télen a latyak az úr itt. A földút végül elvezet a falu hátsó udvarához.
Az egy kaptafára húzott házak előtt fatornác, néhol lapos kövekkel aládúcolva, itt-ott apró ablakszemek - üveggel vagy anélkül - merengenek. Szárítóköteleken szőnyegek fakulnak, agyonmosott lepedők, babarongyok szikkadnak. Meg-meglibbenti őket a szél, s úgy himbálóznak a sivár fatákolmányok között, mintha ujjongó kislányok szökdécselnének. Tyúkok, kakasok kapirgálnak a határtalan pajtarengetegben; hasábfák, deszkák hevernek a földön, van, aki éppen fûrésszel aprít, hiszen itt a ,,tüzes? tél, s errefelé bizony szemérmetlen a hideg. Gumicsizmás csöppség szaladgál az egyik ház előtt, harisnyája éppen hogy takarja hasát, de ficánkol, csak húszéves anyja karjában csillapodik. Kíváncsi gyermekek - akik reggelente innen indulnak iskolába, majd ide is térnek haza - leskelődnek az ajtók mögül.
Egy vezetékes kútnál többen mondják: ez az egyedüli a telepen, ám vize nem iható, többen megbetegedtek már tőle. Nem kifejezetten otthonosak az egyszoba-konyhás lakások sem, pedig számosan lakják: van, ahol még rongyszőnyeg sincs a szobában, másutt kacatok, ruhák hevernek szanaszét, vad összevisszaságban. Néhol még villanyáram sincs, levágták, mivel nem fizették. Azt mondják, nincs miből. Minden kopott, a konyhában elhasznált a kredenc, a szék, a mécses, a kályhán melegedő fazék. Megnyúlt a blúz, s csoda, hogy nem ragad a sárba a szürke mûanyag papucs.
A lélek éppencsak leng ebben a barakkvilágban.
Gyermekeivel és unokájával Boac? Tatiana hetedmagával él egy fedél alatt. ,,Csángó vagyok, se magyar, se román? - mondja magyarul, s a lehetőségekhez mérten rendezett otthonában körvonalazza, miként lehet meglenni egy hónapig a 2,8 milliós segélyből. Harminchét esztendős, de ötvennek látszik. Legkisebb gyermeke, a mindössze négy hónapos Emilia Valéria békésen, betakarva fekszik az ágyon; egyelőre nem érzékeli, milyen világba csöppent. Laura, az asszony tizennyolc éves lánya tíz hónapos kisfiát, Dávid Ráfáelt szorongatja. Egyedül van, akárcsak az anyja, mert szerelem után elillant a legény, gyermekkel már nem kellett a szegény leány. Mint mindenhol, Ojtoztelepen is sárba tapossák olykor a családi fényképeket.
(folytatjuk)
Mózes László