(folytatás tegnapi számunkból)
Háromszék keleti csücskében, túl a Kárpátok karéján megyehatári településként lélegzik Ojtoz, melyet a térség utolsó magyar falvaként is emlegetnek. A peremvidéki sajátosságok időközben új helyzetet teremtettek: a lakosság kevert vagy keveredőben, ráadásul a magyarok, csángók és románok lakta helységben esetenként nem csak az identitás kusza, hanem a hétköznapi élet is igen zord. Van iskola s munkalehetőség is, de gyenge a hitélet, és hagyományosan sokakat csábít az olcsó szesz. Egyelőre talány, mit hoz a holnap e kisközösség számára, ám a jelen bizonytalanságainak keresztmetszetében egyelőre a túléléssel próbálkozó, magára hagyott ember áll.
Érzelmes vállalkozás
Az ojtoziak szerencséje, hogy a település deszkagyára nem jutott a kommandói, elárvult fûrészüzem sorsára, hanem a kilencvenes évekbéli vajúdás után 2000 elejétől magántulajdonba került. Most teljes kapacitással üzemel, jelenleg is hatvan embert foglalkoztat. A faluban egyszerûen ,,doktor úrként? emlegetik Páll Andor berecki állatorvost, a deszkagyár tulajdonosát. A vállalkozó újságolja, hogy asztalosmûhelyében további bővítést tervez, meg is vásárolta már az ehhez szükséges gépeket, s tavasztól legalább 15-16 új alkalmazottra lesz szüksége. Mint mondja, az ojtoziak jellegzetes ,,telepmunkások?, akik 20-30 éves tapasztalattal rendelkeznek a félkész termékek gyártásában. Páll Andor érzelmileg is kötődött az egykori Danubia gyár sorsához: tisztában volt azzal ugyanis, ha ő nem vásárolja meg az Erdély határán lévő vállalatot, akkor ugyanezt más teszi meg, csak hát ,,bentről?.
A falu elején lévő, patinás Anselmo-fogadóban közel húszan dolgoznak, tízen helybéliek. Rózsa Janka tulajdonos szerint - aki Magyarországról hazatérve a fogadót személyes elhivatottságból álmodta és teremtette meg - nagy megnyugvást jelent, hogy a faluban van két komoly, bővítés előtt álló vállalkozás, amely munkahelyet biztosít az ojtoziaknak. - A történelemben Ojtoz mindig is stratégiai pont volt, most is az, csak üzleti szempontból; az erdő - fával, vaddal és hallal - meg a turizmus megmenti a települést, igaz, ehhez idő és szemléletváltás kell - teszi hozzá. Janka asszony bizakodó, és nem csak azért, mert a nyártól teljes kapacitással üzemelő fogadó egyre több vendéget lát el, hanem azért is, mert enyhén érződő javulást, a változás jeleit véli felfedezni Ojtoz arculatán is: most, amikor helyenként az is csoda, hogy egy gyermek születik, itt tavaly öt is a világra jött, s talán megállhat a népesség fogyása. Amolyan tavaszhozó fecskeasszonyként Rózsa Janka azt tartja, talán igaz lehet a közmondás fordítottja is: a tavaszhoz elég akár egy fecske is?
Hallgatni arany
Derûlátó vélekedés szerint az ojtozi fiatalok felismerték, hiába mennek szerencsét próbálni Kézdivásárhelyre vagy Magyarországra, mert ott is egyre nehezebb állást találni. Ellenben láthatják, saját falujukban is kerül munkahely, érdemes tehát gyermeket szülni, még iskola is van. A falubeliek viszont azt mondják, a nőknek nehéz munkahelyet találni. A 26 esztendős Koszta Rab László sem kívánkozik el, szereti itt, noha munka utáni szórakozásra sok lehetősége nincs, ráadásul lány se nagyon akad a faluban, akinek udvarolni lehetne.
- Gödörben vagyunk, és ez látszik is, mondja kevésbé optimistán a 64 esztendős Jánó Árpád, s bánatában-e vagy megszokásból odamegy a konyhaszekrényhez, kinyitja ajtaját s meghúz egy üveget. - Kávé? Nem kérek, én inkább vodkát szoktam inni - magyarázza feketéző társainak. - Minden van, csak ember nincs - jegyzi meg, utalásként arra, hogy közeli ismerősét is ,,elárulták?. Több idős ember említi különben, nagy az irigység, ez a nélkülözés mértékéből könnyen levezethető.
Az öregek közül többen láthatóan félnek beszélni, de legalábbis nagyon tartózkodóak: a kapuban, néhány szót csupán. ,,Hallgatni arany? - vallja egy sokat megélt öregúr. - Sok baj van, nincs képviselve Ojtoz érdeke - mondja végül szûkszavúan -, de menjen két házzal odébb, ott mindent tudnak - javasolja, mit sem sejtve arról, hogy egy másik szomszéd ugyanezzel a szavakkal ajánlotta őt, csak hogy neki ne kelljen beszélnie?
Az egykori határvadászok kőépülete felé siet a 67 éves Sinkler Julianna, szatyrában két kenyérrel, s halkan meséli, nemrég kórházban volt, de alig várta, hogy hazakerüljön, mert még a teával is spóroltak. - Csak akkor jó az ember, amikor dolgozni tud - mereng, majd bevallja, nehéz az öregeknek, de a fiataloknak is, végül még annyit mond: ,,itt, itt kell meghalnunk?. Elsiet, és azt már nem árulja el, hogy az ojtozi élet keserûsége kényszerítette-e ki belőle e rezignált szavakat, elvágyódott volna fiatalkorában, nem ment, s mostanra maradt e kényszerû beletörődéssel?
- Félősek vagyunk, este nem merünk kimenni, de hova is mennénk, kinek a nyakára? - magyarázza a 70 éves Fülöp Zsuzsa tömbházlakása ajtajában. Tésztát gyúr, hazavárja gyermekeit, de mikor jönnek, s alkalomadtán pénzzel is segítik, elsírja magát, mert rosszulesik, hogy időskorára ilyen nehéz lett a mindennapi megélhetés? Az idős emberek társasági életről legfennebb fiatalabb korukban hallhattak, mára csak akkor mozdulnak ki lakásukból, ha éppen muszáj, e zárkózott élet megannyi riadalma a ráncokba mélyült.
Szegénység mámorral
Nagy fába vágja a fejszéjét, ki orvosolni kívánja az ojtozi gondokat: a berecki önkormányzat képviselői testületében nincs ojtozi, a faluból hiányzik az orvos, a pap; háztáji gazdaság alig van, csak apró ültetvény és csak mintegy tíz szarvasmarha; a települést átszelő európai út ellenére esténként koromsötét van, egy égő sincs; az Ojtoz vize szemetes, a híd mellett valóságos szemétlerakó idétlenkedik...
Garai Lajos, Bereck község - közigazgatásilag ide tartozik Ojtoz is - polgármestere számszerûsíti a sürgősen megoldásra váró problémákat: először is a telepen új villanyhálózatot kell készíteni, a terv megvan, az áramszolgáltató hamarosan nekilát a munkának; másodsorban nincs ivóvíz, a jelenlegi csapból patakvíz folyik, új vezeték és forrás kell, tavaszra ígér megoldást; harmadrészt a gyár mögötti sár, latyak miatt kerülőutat készülnek építeni; negyedik gondként pedig a korábbi fakitermelő vállalattól megvásárolt lakások telekkönyvezését említi.
- Itt a probléma az - magyarázza visszafogottan Bakos Balázs római katolikus plébános, aki Kézdimartonosról jár Ojtozba -, hogy az emberek - tisztelet a kivételnek - megisszák a pénzüket, sokszor emiatt éheznek a családok. Félreeső vidék ez, s nagy baj - folytatja -, hogy az alkoholizmus jellemző az emberekre, miközben kimondhatatlan szegénységben élnek. Négy helyen is mérnek alkoholt, olyant is hallottam, hogy két nyugdíjas csak italra fordította egész jövedelmét, az egyik már meg is halt, fiatalon, ötvenvalahány évesen. Igaz az a mondás, hogy éhes embert nehezen lehet a vallással megérinteni.
A templom s az iskola
Ojtozban minden második vasárnap misézik a katolikus pap (a lakosság zöme katolikus), református istentiszteletre havonta kerül sor. Ortodox szentély nincs, bár vannak, akik attól tartanak, hogy előbb-utóbb építenek, s az állandó szolgálattal elcsábítják a híveket. Rózsa Janka azt mondja, húsz éve nincs állandó pap, de az a véleménye, hogy mint a végeken lévő, utolsó székelymagyar településnek mérhetetlenül fontos lenne a folyamatos lelkipásztori szolgálat.
- Ebben a különleges helyzetben - vélekedik - ha csak egy magyar ember élne itt, akkor is kellene lennie papnak, az érsekség nagy hibája, hogy nem figyel eléggé erre a kis településre. Nem a mostani papot vádolom, hanem az egyházat - nyomatékosít Janka asszony, hozzátéve, orvos nincs, pap nincs, ha valakinek gondja van, marad a harmadik változat: a kocsma meg a szesz.
Bakos Balázs helyzetértékelése szerint a mostoha körülmények miatt a vallási élet is elég laza. Általában negyvenen-ötvenen jönnek vasárnaponként templomba, a csángók között - noha katolikusok - kevés a rendszeres templomba járó. Utóbbiak közül mintegy harminc család él a telepen, többségük szerinte inkább román érzelmû, akik azt mondják, azért nem mennek templomba, mert nem tudnak jól magyarul, de ha hazamennek Moldvába, ott eljárnak misére - magyarázza a lelkipásztor.
Bakos tisztelendő az iskolában rendszeresen tart vallásórát (ő magyarul oktat, de mindkét nyelven imádkoznak), így meg tudja ítélni a cseperedő gyermekek képességeit is. Az egyedüli ,,tanerő?, aki - bár örül annak, hogy megmaradt az iskola - szóvá teszi: kevés az anyanyelvû képzés. Azt mondja, csak néhány csángó család kért magyar igazolványt - különben is, mivel hivatalosan román tanyelvû az oktatás, csak egyetlen osztály, az összevont magyar elemi diákjai jogosultak kedvezménytörvény alapján igényelhető, hárommillió lejt meghaladó oktatási támogatásra.
Egy éve kéthetente van mise, azelőtt hetente háromszor-négyszer is eljött, de olyan sokba kerül az út - érvel -, kicsi a fizetés (a papnak a bére alig hárommillió), s emiatt, meg a közösség is kisebb, kéthetente jár, kivétel, ha más szolgálat van. Hozzáteszi, talán ha itt, helyben lenne egy pap, jobban össze tudná fogni a közösséget, de gyorsan meg is jegyzi, erre semmi esély, mivel Erdély-szerte kevés a pap, így Ojtoz nem kaphat saját papot, noha régebb önálló plébánia volt. A plébános úgy véli, a kiöregedő Ojtozban hajdan jobb volt a hitélet, a változás után csak romlott a helyzet; a közösség tagjai újabban csak temetések alkalmával gyûlnek össze nagyobb létszámban.
Jövőkép ismeretlenekkel
Ma már se híre, se hamva a tizenkilencedik századbeli, Ojtozban és a környékén dolgozó olasz kőfaragómestereknek, csak Pittino Anselmo neve maradt meg a köztudatban. Egy évszázaddal később szintén dolgozni érkeztek ide a csángók Moldvából, s mára a sokáig színmagyar faluként emlegetett Ojtozban - melynek egyik ékessége a történelem térplasztikájaként domboruló hármashalom - csak furcsálkodni lehet, hogy iskolájában többnyire román tannyelvû osztályokban tanulnak a magyar fiatalok, mi több, szüleik ezt természetesnek is tartják, mondván, hogy így könnyebb lesz nekik. A közösség állandó lelkipásztor és erőteljes többségi odafigyelés híján oldott kéveként hull majd szét, a peremvidéki asszimiláció úgy kikezdte ezt a települést, mint vasat a rozsda.
Miként a világ, Ojtoz is változik tehát. Van olyan vélemény, miszerint a ,,kétnyelvû? iskolából kikerülve az elkövetkező generációk egyaránt beszélni fogják mind a román, mind a magyar nyelvet, így talán elkerülhető lesz a félreértés, s megelőzhető a kisebbségi érzés kialakulása, talán elejét lehet venni a gyûlöletnek. A megbékélés csíráit vélik felfedezni egyesek abban, hogy aki akar, az beszél magyarul, s van olyan nézet, miszerint üzleti szempontból elkerülhetetlen a bákói szomszédokkal való szövetkezés, az egymásrautaltság immár erősebb más, ellenkező előjelû érzelemnél. Mindemellett van olyan is, ki borúlátó e viszony alakulásával kapcsolatosan: ők nem szeretnek minket, mi meg nem szeretjük őket - vélekedik egy sokat tapasztalt, nyolcvan év feletti magyar férfi. Hogy melyik szemléletmód kerekedik felül, az egyelőre a jövő titka.
Az országúton, az élénk forgalmú, moldvai luxusautók tucatjait tovaröpítő úton némán kanyarog kelet felé a vándor, áthalad az Ojtoz vizének emlékekkel terhelt szorosán, szusszan még egyet Sósmezőn, az egykori országhatár tájékán, hol rejtve ugyan, de megtalálható még az utolsó magyar temető, néhai falubeliek, ismeretlen hősök keresztjeivel. Ha fontosnak tartja, fejet hajt és emlékezik, ha nem, rohan tovább az olajmezők irányába, s beolvad a keleti meszszeségbe.
Mózes László