Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel

a hadra kelt hit zord hadnagyai,

Vilmosok! és Coligny és Cromwell

— ők néztek rám — s a szablyás Bocskay!...

Hátrálnom kellett közelükből: mindet

nem fogta össze csak messzibb tekintet.

Fölhúzódtam a kert felé, a fákig

s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

(…)

Kik ott álltatok, ,,nem tehetve másképp",

mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,

mert a langyosat kiköpi az Isten,

kik után tárgyként maradt fönn a szándék,

mennyi az igazság még öklötökben,

mely négy százada oly nagy esküt markolt,

mely kőbe s öröklétbe görcsösödten

tartja ma is a bibliát s a kardot?

(...)

Ha arra tart eszme s világ, amerre

a ,,tiarás templom-kufár" vezette,

ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül

s — ha úgy fordul, hát reménytelenül,

de csak annál szebb önfeláldozásképp —

odavágja, hogy ,,nem tehettem másképp!",

ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad

a kín, a vér, akkor nincs áldozat,

nincs — inkvizíció?!

Ha — bár ,,hiába" —

Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,

jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább

fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,

valdeusok, husziták, Bocskay

írást-imát se tudó hajdui,

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,

amilyet az imént lemosolyogtál?

Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

magyarság, ha nincs — Kálvin?

Nem hiszem.