Periszkóp: Hûvösvölgy

2004. február 26., csütörtök, Archívum 2003–2007

(részlet)
(Pannonhalma és a háború - A nagy püspök - Az én házam - Az esküszegés világrekordja! - Kicsoda Szálasi? - Pesti komitácsibandák - Érzelmi és katonai szempontok - Budapest ostroma - Karácsony, 1944 - Az első vöröskatona)
Július 13-án Pannonhalmára mentem. Levelet kaptam a főapát meghívásával, és egyszerre valóságos honvágyam támadt a Szenthegy után. Autón utaztam, és amint kiértem a városból, az lett az érzésem, hogy kiszabadultam a háborúból. De amint Dorog után a bécsi országúton kijutottam a Duna partjára, nyugaton óriás füstfelhőre hívta fel figyelmemet a sofőr, füstfelhőre, mely keresztbe feküdt az egész égbolton, mint egy kékfekete Hadak útja? A messziségben vékony gyufaszálaknak tetsző gyárkémények közül kavargott fel a füst. Az almásfûzitői olajtankok égtek! Én eddig olyasmit képzeltem, hogy az ásványolajat légiveszély idején a föld alatt tárolják, de nem, gigantikus tartályokba gyûjtik, melyek messzi földről idecsalnak minden repülőt és minden gyújtóbombát.
Pannonhalma a régi barátsággal fogadott. Amióta nem jártam itt, teljesen felépült az olasz gimnázium palotája, amelyet én csak bokrétaünnepig láttam. Az új épület meglehetősen elváltoztatta a főmonostor bejáratának profilját. Hogy helyet szorítsanak a hegylejtőn, a várkaput és néhány csúcsos süvegû vártornyot el kellett bontani, de ezekért bizony nem kár, mert afféle pallérromantikával komponált rabickulisszák voltak. (Egyiket, melyet háztartási célokra használtak, ,,Sonka-toronynak? tisztelték a kolostorbeliek.)
A tisztelendő urakat nemigen izgatták a gyakori légiriadók. Mikor utoljára itt vendégeskedtem, nagy német repülőrajok vonultak el a Szenthegy fölött, a Balkánra mentek, és akkor még az övék volt a kontinensen a légi uralom. Újabban német repülő már nem mutatja magát, annál sûrûbben húznak a főapátság fölött angolok és amerikaiak. Bomba azonban nem hull. A szerzetesek riadókor nyugodtan sétálnak a várkertben, csak az iskolás gyerekeket zavarják az óvóhelyre.
A megérkezésemet követő napon megint megszólaltak a szirénák: a bástyasétányról láttuk, hogy odalent Szőny lángokban áll. Ott is voltak kolosszális olajtartályok, melyeknek elpusztítását a sportkedvelő angolszász repülők dehogyis mulasztották volna el.
Harmadnapra autóba ültünk, és a főapát úrral meg Kocsis Lénárddal lementünk Győrbe, meglátogatni báró Apor Vilmos püspököt.
A győri gyárváros a szőnyegbombázás következtében egyetlen szörnyû szemétrakás lett: leszakadt háztetők, beomlott falak, csonka kémények, szétpukkasztott kazánok, felgöngyölt hullámpléh tetők, eltaposott gépek gyalázatos összevisszasága? A kultúrnépek így harcolnak demokratikus ideáljaikért.
A püspök urat nagy lelki felindulásban találtuk, a zsidók miatt keményen összezördült a Sztójay-kormánnyal. Győrött úgynevezett gettóba, azaz szégyenletesen szenynyes és szûk ólakba zsúfolták össze a szerencsétleneket. A gettóban sok megkeresztelt zsidó volt, és a püspököt, bár írott engedélye volt a miniszterelnökségtől, a csendőrök nem bocsátották gettólakó híveihez. Mert a zsandár is a maga feje szerint magyarázta a ,,törvény szellemét?.
Apor báró elmondott egy esetet, amely hihetetlen volna, ha nem a főpap szájából halljuk. Mikor a gettóban járt, mezítelen kisded sírt a küszöbön, és mikor a püspök megkérdezte, hogyan kerül ide a gyermek, a csendőr megmagyarázta, hogy ez egy zsidó lány ballépésének gyümölcse, az anya belehalt a szülésbe, a gyermek azután dajkaságba került egy falusi parasztasszonyhoz, de mivel kétségtelenül zsidó, és utasítás szerint gettóban a helye, hát a lelkiismeretes zsandárok nem sajnálták a fáradságot, kiszálltak érte és elhozták a gettóba. Arról már ők nem tehetnek, hogy itt mindenkinek annyi a baja, hogy senki sem ér rá törődni a szerencsétlen kis poronttyal.
Ezek után tisztelettel fölvetem a kérdést, miféle nép vagyunk mi tulajdonképpen? Egypár évvel ezelőtt minden zsidó kencegyáros báró lehetett, és minden zsidó trafikos kormányfőtanácsos, most pedig olyan kannibális módon bánunk velük, ahogyan tisztességes ember nem bánhat a kutyájával?
Apor báró maga igen imponáló külsejû, megnyerő modorú és ragyogóan eszes férfi volt. Fájdalom, csak volt! Magamban szédületes nagy emelkedést jósoltam neki, szinte már láttam rajta az egyházi bíbort? Sajnos, a háború, mintha csak igazolni akarná a saját ostoba és vak voltát, áldozatul követelte ezt a nagyszerû életet. A női erény vértanúja lett. Duhaj katonák ellen megvédelmezett több, a püspöki lakba menekült hölgyet, és közben keresztüllőtték. Lovaghoz, keresztény paphoz és nem utolsósorban az ősi Apor nemzetség fiához méltó halál.

Elmulasztottam megemlíteni, hogy 1937 nyarán a színdarabjaim külföldi jogdíjaiból bérházat szereztem a Keleti Károly utcában. A ház ötemeletes volt, de az öt emeletet nem kell tragikusan venni, az épület olyan nyurga volt, akár egy vidéki tûzoltótorony. Feltûnően sok üvegtáblát használtak fel az építkezéshez, az egész ház egy üvegezett szekrényre, mondjuk: vitrinre emlékeztetett.
Mikor uralomra jutottak a nyilasok, úgynevezett sárgacsillagos házat csináltak belőle, hogy miért, azt nem tudom. Később lefoglalta a német hadsereg, valami katonatechnikai állomást telepített oda, ami nagy lármával és sok szeméttel járt.
Budapest ostroma alkalmával a házat több találat érte, minden üvegtáblája szilánkokra tört, a háztető, a lépcsőház és néhány lakás erősen megrongálódott, a liftakna vasváza pedig reménytelenül összelapult és elgörbült. A lakók egyik társukat elküldték hozzám, ő írott ultimátumot hozott, mely pontosan felsorolta mindazokat a javításokat, melyeknek sürgős elvégzését tőlem követelik.
Két percig kellett csak gondolkoznom, hogy megértsem: ezen a házon a leggyorsabban túl kell adnom. Nem is vettem át az ultimátumot, a lakók követének annyit mondtam csak, adja majd oda az utódomnak. Rövidesen el is adtam, helyesebben szólva: elvesztegettem a házamat, minden hadikárával, minden lakójával és bosszúságával együtt.
Furcsa, de való, hogy ezt a házamat, bár nyolc évig volt a tulajdonomban, összesen ötször vagy hatszor ha láttam. Midőn ütött a búcsú órája, a házmestertől, aki kitûnő ember volt, nehezebben váltam meg, mint az ingatlantól.

Október 15-én Horthy kormányzó színt vallott, és közreadta a fegyverszünetre vonatkozó rádióparancsát. Ez annyit jelentett, hogy végleg szakítunk Hitlerrel, és ellenségei mellé állunk. Örömujjongás, később zûrzavar, majd szenvedélyes disputa lett a rádióüzenet következménye, de nem orosz fegyverszünet. A magyar tábornokok túlnyomó része úgy vélekedett, semmi lehetőség nincs arra, hogy ellent tudjunk állni a német haderőnek, azért nem is szabad vele szembefordulnunk. (Hiszen ha Muhi és Mohács előtt ilyen óvatos vezérei lettek volna a magyar seregeknek, de sok vért takarított volna meg a nemzet!) Megtörtént tehát, hogy a vezérkar leküzdhetetlen békevágya kicsavarta a legfőbb hadúr kezéből a fegyvert, és kiszolgáltatta a kormányzót annak a hatalomnak, melyet sújtani szándékozott.
Mi okozta vajon a tábornok urak elképesztő viselkedését?
Először is baj volt, hogy a Horthy-hadsereg katonái könnyebben érték el a törzstiszti és tábornoki rendfokozatot, mint a Habsburgok korában. Annyi tábornok csörtette kardját Budapest nyilvános helyein, hogy operettemlékek ébredeztek bennünk. Ez a körülmény nem fokozta sem a tábornokok tekintélyét, sem önbecsülésüket.
Baj volt továbbá, hogy a tisztikar politizált; pedig a katona életeleme a feltétlen tekintélytisztelet, a politikusé pedig a szabad kritika. Egy katona, aki politizál: nem katona! Tudunk olyan tábornokról is, akinek háta mögött egy véresszájú ellenzéki újság állott?
Végzetesen rossz ötlet volt, hogy a zsidóktól elvett földbirtokot vitézi telek címén törzstiszteknek ajándékozták. Ez megadta a magyar tisztikar tekintélyének a kegyelemdöfést.
Ilyen körülmények közt nem lehet csodálni, hogy a nemzeti hadsereg a Horthy-féle rádióparancs alkalmából világrekordot állított az esküszegésből!

Miféle szellemi képességeinek köszönhette Szálasi a tagadhatatlan sikerét? Tudtommal soha a katonai vagy állafmérfiúi tehetségnek egy szikrája sem villant ki a koponyájából. A magyar nép ügyes demagógoknak is felült akárhányszor. Szálasi azonban népszónoknak is szánalmas volt, a banalitásokat pedig, amelyeket kiizzadt, nagyképû és nyakatekert szavakba öltöztette, gyakran azt a benyomást keltve, hogy halandzsázik.
Úgy látszik, valamiféle titokzatos törvénynél fogva, mihelyt az államvezetők belebuknak egy megoldhatatlan feladatba, rögtön megindul a tehetségtelenek és farkaséhségûek rohama a közéleti magaslatok felé?
A kormányzótanács tagjai: Beregfy Károly, Rajniss Ferenc és Csia Sándor. Nem tudom, foglalkoztak-e olyasmivel, amit kormányzásnak lehetne nevezni, kétségtelen azonban, hogy ennyire jelentéktelen trifolium nálunk nem állott még a közfigyelem előterébe.
Beregfy Károly, Szálasi ,,hadügyminisztere?, midőn már kiszaladt az országból, a kísértetlátó mosóasszony konokságával még egyre esküdött a német csodafegyver mindent elseprő erejére. Mint Mikszáth Kálmán mátyásmadara, a macska szájában is mind azt kiáltotta: Ne félj, Mátyás!
A kormányzótanács második tagja, Rajniss Ferenc sokkal különb intellektus volt, mint Beregfy. Csak azért vett részt a tehetségtelenek rohamában, mert megvolt benne a farkaséhség a hatalom után. Egyébként lelkiismeretlen újságíró volt. Széles körû népszerûtlenség kísérte élte útján, és ha a Gallup-intézet kutatást rendez, hogy Magyarországon ki a legellenszenvesebb férfi, Rajniss komoly kilátásokkal indulhat a versenyben.
A harmadik tanácstagról, dr. Csiáról annyit tudok, hogy 1936-ban, mikor még a MÁV főorvosa volt, ismeretlenül levelet írt nekem. Leveléből idézem a következő sorokat:
,,A Buda környéki, a túladunai, a délvidéki németség mind a török által megölt vagy rabságba hurcolt magyarság helyére telepedett; azok helyére, akik Németország védelmében pusztultak el.
Meggyőződésem szerint a magyarságnak teljes joga van ahhoz, hogy ezeket a németeket a saját vérébe fölvegye, a saját hiányait velük pótolja. Isten előtt jogunk van hozzá, hogy fölszívjuk őket! Ezt meg kellene értetni Németországban mindazokkal, akikben van becsület és hála??
Ez bizonyára okos és becsületes álláspont. Mi el is fogadjuk. De miért feledkezett meg róla dr. Csia Sándor, mikor pedig olyan helyen állott, ahol minden becsületes és hálás német meghallotta volna a szavát? (?)
Herczeg Ferenc
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép