V.
(útinapló)
Itthon kialakultak az önfenntartás modelljei. Az erdélyi falu gondoskodik elesettjeiről, szegényeiről, öregjeiről. Vagy gondoskodik a család, a rokonság, gondoskodnak a gyermekek. Ám mi lesz a magányos emberek sorsa kint, a nagyvilágban, az idegenségben, a gyökértelenségben? A megtartó közösségükből való kiszakítottságban. Akik szerencsések, házat vesznek maguknak, s élik ott életüket. Ám akik másra fordították az energiájukat? Mint például a mikrobiológus Nógrádi Gyula, akit már az előző részből megismertünk?
A montreali Magyar Otthon folyosóit járjuk. Négyemeletes épület, nagy hall, a folyosókról benyíló kényelmes lakások. Az egyik ilyen kétszobás lakrész az övé. Az épületet épp őértük, az elöregedőkért, a támogatásra szorulókért hozta létre a közösség. A fenntartáshoz nyilván hozzá kell járulniuk, vagy másképp fogalmazva: fenn kell tartaniuk az épületet. Ám a szabály: mindenkitől lehetőségei szerint.
Én fizetek a legtöbbet, nekem a legnagyobb a nyugdíjam - mondja az idős kutatóorvos. - Az otthont több személy alkotta meg. Az egyik Gyulai Blanka ügyvédnő. Ma egy Orsós nevezetû úr az elnök. Az itt lakók száma kb. 200. Ám az arcok állandóan változnak, meghalnak az emberek, vagy elmennek az emberek, újak jönnek. A lakók nyolcvan-kilencven százaléka magyar, de van itt perzsa, arab, német, francia, angol... Azt lehet mondani, hogy vegyes. A szabályzat is így írja elő, kb. 10-20 százaléknak kell lennie az idegeneknek, hogy egy ilyen otthon fennmaradhasson.
S hogy ennek az otthonnak szellemi arculata is legyen, a Nógrádi Gyulák tesznek érte. Van itt könyvtár, melyet ő is gyarapított. Vannak rendezvények, előadások. És lehet itt szellemi életet élni.
Tanulmányozom azoknak a magyar embereknek a történetét, akiket értékesnek találtam itt Amerikában. Van valami hasonlóság bennük. Ott Magyarországon kezdték el, aztán látták, hogy a helyi viszonyok miatt nem tudnak tovább jutni, s elmentek külföldre. Átjöttek Kanadába vagy az Egyesült Államokba. Mert olyan nagyszabásúak voltak az ő elképzeléseik, hogy nem tudták azokat Magyarországon megvalósítani. Ez történt Neumann Jánossal, de ugyanez a története mindegyiknek. Békési a Hawaii-szigeteken élt. Asbóth Oszkár találta fel a gyakorlati helikoptert. Arnold Balog átszervezte az angol pénzügyet, ő ott kapta meg a lord címet. Bánki Donát a motorokkal foglalkozott. Bartók Béla... Itt volt, Torontóban is tartott előadást. A kiváló emberek egy bizonyos ideig tudnak Magyarországon dolgozni, de azután már nincs meg az anyagi lehetőség, nincs meg a felszerelés, nincs meg a megfelelő laboratórium, kijönnek, és itt folytatják. Ezt tette Szentgyörgyi Albert is. Ismertem őt személyesen. Találkoztam vele Európában is, s találkoztam vele itt, Kanadában is?
Itt, a Magyar Házban is hasznossá teszi magát Nógrádi Gyula. Képeket, cikkeket gyûjt, s adott témákról a bejárati ajtó közelében levő pannón kiállításokat, bemutatókat szerkeszt, állít össze. Ott mutatta be ezeket a nagy magyar ,,amerikásokat? is.
A legújabbat, amikor bejöttetek, láthattátok. De a régi kiállításoknak az anyaga itt van. Van ilyen például a magyar nőkről régen és most, akik szerepeltek a politikában vagy a tudományos életben és máshol. Több mint 50 ilyen kiállítást készítettem. Ez 56? Ezt a két sorozatot állítottam én össze ?56-ról. Ez Jenő bácsi, aki itt áll középen - a mosonmagyaróvári sortûznek az áldozatait nézik -, itt van benn a házban. Itt lakik. Sok ember él itt, aki a történelem fordulópontjain részt vett. Az első ebben a sorban a pesti srác, az utolsó képen a menekülés.
Igen. A menekülés.
Hermann Miklós is menekült. És ő is egyike volt a ,,pesti srácoknak?.
A forradalomkor 18 éves voltam pontosan. Mint diák, én is igyekeztem kivenni részemet az eseményekből. Részben saját magam meggyőződése, részben a nevelésem miatt, mert erősen antikommunista nevelést kaptam. Nemcsak én voltam így, a barátok, osztálytársak 99 százaléka is. Úgyhogy azon nem lehet csodálkozni, mi történt 1956-ban. Most ahogy magyarázzák, hogy a reformkommunisták így meg úgy kezdték, ez nem igaz. ?56-ot a középiskolás diákok és az egyetemisták kezdték el. Sajnos, a fiatalság magára maradt, az idősebbek nem segítettek. Vagy félésből, vagy meggondolásból. De hát a forradalmat mindig a fiatalok csinálják, ez már így van a történelemben. Hogyha az idősebbek is bekapcsolódtak volna, akkor talán másképp alakult volna a dolog. Igyekeztem kivenni részemet a dolgokból, s mikor november 4-én bejöttek az oroszok, én nem akartam se börtönbe kerülni, mint apám (ő Rákosi börtönében volt), s Szibériába sem akartam kerülni. November közepén a szüleim mondták: talán jobb lesz, ha elmész, mert már szedik össze az embereket. November 28-án fölültem a vonatra a Déli pályaudvaron, és elmentem Szombathelyre, ott voltak rokonaim, s megszálltam náluk. A névnapom estéjén indultam útnak. Kőszegtől árkon-bokron, mezőn, ugaron, nem is tudom, hogy jutottam át. Emlékszem rá, mikor átjutottam a senki földjén, akkor gondolkodtam, vajon már Ausztriában vagyok? A határ nem egyenes vonal, s volt, aki úgy járt, hogy visszament. Visszakerült Magyarországra megint, mikor már egyszer Ausztriában volt. Akkor elértem egy folyóhoz, egy gátféleséget találtam, azon átmásztam nagy keservesen. A távolban láttam valami fényeket s egy nagy vörös lámpát. Na, mondom, amilyen pechem van, egy vörös csillag lesz... visszakerültem Magyarországra. S szép óvatosan megközelítettem a falut. Este tíz, fél tizenegy lehetett. Alig voltak emberek az utcán. S amitől féltem, hogy vörös csillag, az egy főtéren álló karácsonyfa dísze volt. Kérdem: ez már Ausztria? Arra menjek, intettek, ott a vöröskereszt. Így kerültem ki.
Ott, majd Franciaországban megjárta a menekülttáborokat.
Alapjában jó dolgom volt, mert én tangóharmonikáztam, s mindig átvittek a tiszti kaszinóba, a katonák közé. A kaszárnya felében katonák voltak, a másikban mi. Aztán a franciák szereztek állást. Cobardnak hívták azt a várost, finommechanikai mûvek voltak ott. Órákat gyártottak, de titokban a francia hadseregnek robbanófejeket is bombákhoz? Közben beadtam a prefektúrára, hogy én ki akarok menni Kanadába. Egészségügyi vizsga alá vetettek. Még volt egypár srác, akik szintén ide akartak jönni. Május elején vonatra ültettek. Végig, végig egész Franciaországon, a keleti oldaltól át a nyugati oldalra, onnan hajóval 100 napig jöttünk át az óceánon. Quebeq Citibe érkeztünk május 15-én, 1957-ben? Mikor megkaptuk a beutazási engedélyt, mindenkivel aláíratták, hogy bármilyen munkát elvállal itt. Kénytelen voltam elvállalni az első munkát. Így kerültem egy javítómûhelybe. Ott voltam május végétől szeptember-októberig. Akkor az egyik barátom mondta, egy magyar szûcsnél van üresedés, aki felvesz fiatal tanulót. Elmentem oda, és így kerültem a szőrmeszakmába, teljesen véletlenül, fiatal fejjel.
És Hermann Miklós munkában, iparosként élte az életét.
Hála Istennek, angolul valamit tudtam, mert gimnáziumban angol szakos voltam, mintha éreztem volna, hogy én angol nyelvterületre fogok elkerülni. A legtöbb magyar, aki ide kijött, egy büdös szót nem tudott se angolul, se franciául. Úgy-ahogy, megtanultam franciául is, mert kénytelen voltam, s ebben a szakmában maradtam. Vagy 30 évig...
Az itteni magyarokról beszélgetünk.
Nem bántam meg, hogy eljöttem. Magyarországon ki tudja, mi várt volna rám. Bár érzelmileg, lelkiekben nem szakadtam el Magyarországtól, azt mondom, otthon és itthon: mikor itt vagyok, itthon, s mikor ott, akkor otthon vagyok. Nekem két hazám van, és nem tudtam teljesen elszakadni Magyarországtól. Ennek örülök is. Van egy barátom, aki pesti fiú volt szintén, 22 évig amerikai katona volt, kezdte Vietnamban, Korea s minden, most már ő is nyugdíjas, teljesen elszakadt Magyarországtól, nem érdekli semmi. Most volt először ott, az anyja temetésén, ?57 óta. Vannak ilyenek is, akik teljesen le tudnak szakadni, lezárják ezt a részét az életüknek. Aki kötődik, az a több. Az egyszerûbb emberek könnyebben elszakadnak a hazától. Egy értelmiségi, az inkább ragaszkodik a magyar nyelvhez, a magyar irodalomhoz, a magyar mûvészetekhez. Akit ez nem érdekel, azt itt se fogja érdekelni, hogy ott mi történik. Az itteni dolgok sem érdekelnek sok embert. Vannak ilyenek, akik így élnek. Szellemiekben szegényesen. Érzelmiekben még inkább... Itt a magyarokat meg lehet találni mindenütt. Mindenütt ott vannak. A mi generációnk, előtte a ?48-asok, most már új generáció van. Minekünk a gyerekeink. Magyar névvel ugyan, de teljesen kétnyelvûek. Itt születtek. Az ember látja a nevet. Épp ma is láttam a hírekben, hogy Fülöp Miklós nevû valakit az egyik betegséggel kapcsolatosan interjúvoltak meg, ő a vezetője ennek az egész kutatásnak. És Miklós volt, nem Nicolas. Volt olyan eset, hogy amikor Montrealban átadták az új kikötőrészleget, aki átadta, magyar volt, s aki átvette, az is magyar volt. Persze, magyarul nem beszélhettek, franciául ment a ceremónia, de mind a kettő magyar volt. Itt mindenről statisztikát vezetnek, ez egy komoly szakma itt, s a statisztikai hivatalnak a vezetője is magyar. Rengeteg orvos volt, és van ma is, de lassan kezdenek kihalni azok az orvosok, akik ?56-ban kijöttek ide.
Amíg mûködtek a magyar egyesületek, klubok, nagyobb volt a kohézió, az összetartó erő. Ám sajnos, mivelhogy fogy a magyarság, és nincs olyan utánpótlás, megszûnnek a klubok. Az ?50-es, ?60-as években itt rengeteg magyar üzlet volt, magyar klubhelyiségek, szövetségek, egyesületek, ma már csak kettő-három van. Elszóródnak, szétszóródnak a magyarok. Nem úgy, mint ?57-ben, amikor idejött tízezer magyar. Annak volt hatása. Sajnos.
A generációk felszívódása?
Legtöbbje férjhez megy, megnősül, és nem magyar partnerhez. Akkor a gyerekek már nagyon sok helyen, a legtöbb helyen nem beszélnek magyarul. Énnekem szerencsém volt, mert a feleségem is magyar volt. A lányunk beszél magyarul. Igyekeztünk megtartani benne a magyarságtudatot, hogy ő magyar. Nálunk a családi nyelv magyar volt. Erre nagyon vigyáztunk. Tudtuk, hogy angolul meg franciául úgyis meg fog tanulni az iskolában, a barátok között, gyerekek között, a magyart csak otthon tanulhatja meg, tőlünk. Egy ismerősömnek van egy fia s lánya, egyik sem fiatal, az egyik 43, a másik 41 éves, magyarul nagyon jól értenek, de nem beszélnek semmit. Az anyjuk magyarul beszél hozzájuk, ők angolul válaszolnak. Megértik, amit mond az anyjuk, de ők nem tudnak magyarul beszélni. Ez is egy variáció. Amikor az anyjuk mond valami komplikáltat, megkérdik, mami, mit értesz ezen. S akkor el kell nekik modania angolul, vagy körülírja, mert a gyerekek nem értik meg.
*
A temetőt járjuk. Az elmúlás köveit nézegetjük. Halmok nincsenek, csak kövek sorban, sok szobor, dombormû, sziluettmunka. Több magyar sír is van. Látok szlovákokat szlovákul, litvánt litvánul, csak magyart magyarul nem. A papa vagy a mama magyar volt, de aki a követ teteti, már nem érez úgy, s angolul írnak rá. Számukra: nem fontos... Végül mégis egy asszony sírköve alján: Nyugodjék békében! Ez a kő mentette meg a lelki békességemet.
Bernád Ilona-Gazda József