egy hajdani szoknyavadász vallomásaiból
Azt szokták mondani bizonyos bor- és sörkörökben, hogy a politikához, a futballhoz meg a nőkhöz mindenki ért. Legalábbis mindenki úgy tesz, mintha értene hozzájuk. Mihelyt foci, nő vagy a politika kerül szóba, rögtön hozzászólnak, kifejtnek, megmagyaráznak, leírnak, rámutatnak, megfellebbezhetetlen véleményt mondanak, hogy tudjuk mi, és ugye hogy megmondtuk, és nem úgy történt-e, és nem olyan volt-e? Majd következtetéseket vonnak le, ítéletet alkotnak, és pálcát törnek fölöttük. A politikusok, a focisták és a nők fölött. Sajnos, így tesznek még azok is, akiknek halvány hupikék sejtelmük sincs a szuperszonikus politikusi siker titkairól, vagy akik izomlázat csak a tévé előtt, minimum tíz ser társaságában kaptak, meg az olyanok, akiknek fogalmuk sem volt soha, de soha arról, hogy mi módon kell, miképpen lehet, szabad közeledni egy nőhöz. Merthogy lelkének és szívének rejtelmeihez senki férfiúi léleknek sárga kapiskája sincs, ezt nekem, őszülő keselyûnek fővesztés terhe mellett elhihetik. De maradjunk ezúttal utóbbinál, a nőknél, kedves barátaim. Először is: a nőkhöz tudni kell közeledni. Nem titok, hogy aki kapustól, ajtóstól ront ,,a házba?, s nem arról az oldalról kezdi a közeledést, ahonnan legkevésbé várható egy istentelen patkó a homlokdeszkájára, az máris mehet haza és ülhet otthon egy életen át langyos hipermangánban. Aki viszont tudja, hogyan kell csinálni, hogy rúgás nélkül feladják önként azt a patkós lábat, és akinek kijut az a mérhetetlen szerencse, hogy e különben sanyarú életben csak váltott kancákon lovagolhat, az nem élt hiába. Az többet tud Róla, a világ e csodálatos, szeretetre méltó, de soha ki nem ismerhető lényéről, aki nem más, ugye, mint maga a nagybetûs Nő. És többet tud magáról a világról és annak menetéről is. Tudja azt is, hogy a szív és lélek üdítője, az altesti vérkeringés felpezsdítője mennyire nem szenvedheti, ha túl gyakran mondanak igazat neki. Aki pedig nem tódít nekik semmit, az máris eltévesztette a pályát. Nyugodtan lehet a matézis és a protézis díszdoktora, tudománytól sápatagra petyhüdt agyvelő, mert semmi esélye náluk. Dőzsölhet élete végéig pallérozott férfiú módján, mert soha nem fog a mennyországba, két fürge sonka közé kerülni. Úgy jár, mint akinek vesszeje hamis útra tévedt, pedig iparkodásban és állásában nem szenvedett soha hiányt. Ám akinek kijutott bőven belőlük, az igazából elégedett és boldog ember lehet. Boldog, mert a pipefû után szagló fenekû parasztlánytól a szövetillatú munkásnőig, a kis gumilabdától a lomhább mozgású tündérig lehetett már szerencséje mindenféle nővel. Volt már diáklány a karjaiban és tejszagú kismama, a legrakoncátlanabb korában levő vad harmincas-negyvenes és elvirágzott ötvenes, unatkozó magányos dáma. És volt olyan is, akinek a testén még ruhával, sminkkel semmit nem kellett eltakarni, összenyomni, felemelni, és olyan is, akinél csak ravasz konfekcióval lehetett visszaadni a szép mell, a lapos has és a feszes csípő illúzióját. Volt csak egy éjszakáig tartó szelíd oroszlánja és hét végi ijeszke őzikéje. Volt úgy is bizonyára, hogy karmos macskát simogatott szőre ellenében, mialatt pár lépcsőházzal odébb ágas dupla címer sarjadt gyengéden egy férj homlokán. És volt olyan nője, akit alig tudott lekapni a tíz körméről, és olyan tapadós is, akit alig lehetett lekaparni, mert úgy kapaszkodott, mint a polip szívókorongjaival a zsákmányára. Volt barikádjai mögött ülő félénk cicusa, akinek ha elkapta a tekintetét, az pirulva rögtön félrefordult, de ha egy bátorító félmosolyt küldött felé, öt perc múlva már az ágyában dorombolt. És volt laza hölgymenyétje, aki annyira laza volt, hogy hangjától rezgett a környék. Akivel minden percben lehetett volna lazítani, ha bírta volna cérnával a partner. És volt elgyengült gazellája, aki olyan gyengének mutatta magát, hogy majdnem járókában kellett felvezetni a zöld paplanos ágyba, de amikor már biztonságban elhelyezkedett, úgy megindult belőle a panasz meg a siránkozás ezzel az egész ellenséges világgal szemben, mint a gejzír. Volt felszabadult, öntudatos, nyitott felfogású, önmagát vállaló nője, és volt butuska, introvertált libucija, aki az első kézcsók után rögtön a házasságot fontolgatja. Volt olyan majmocskája, aki olyankor zokdogálva röhögött és bruhaházva sírt, és olyan anyamackója, aki elöl a ritmust verte, hátul meg a taktust durrogtatta. Volt, aki csak gyöngéden, finomkán szerette, és volt olyan, akin erőszakos nemi... izét kellett elkövetni. Ahogy az ilyen nők mondják: inkább csókos marakodást, mint bókos szarakodást akarnak, különben nem ér nekik semmit az egész. Szóval barátaim, nekem elhihetik, aki azt hiszi, hogy a mai nő más, mint a tíz, húsz, harminc vagy még több évvel ezelőttiek voltak, az mélységesen téved. Más lehet esetleg a tálalás, a hozzáállás, de ugyanazok az alaptípusok. Mind azt akarja, mint ahogy a férfi is csak mind arra törekszik, hogy megkaparinthassa, hogy hosszabb-rövidebb ideig birtokolja, majd megtartsa vagy továbbadja. Az igazi nő azonban, drága barátaim, a férfi számára nehezen érhető el. Az igazi nő, akire vágyunk és vágyakozhat is minden férfiember, az nem az említettek között található. Az igazi nő, akiért örökkön, kiolthatatlanul emészti magát a férfilélek, nos, az igazi nő testéből tavaszi hársfák és virágzó orgonabokrok illata árad. Az igazi nő állandóan kísértő öle, mint a cseresznyevirág gyönge szirma, úgy vonzza magához a megbabonázott, a vágytól és a vonzalomtól tehetetlenül lebegő férfitestet, hogy aztán dobálva, csavarva, facsarva, kiszipolyozva félredobja végképp. És a férfi, aki más, hasonló helyzetekben inkább kívánná, hogy hempergesse nyavalya, hegedüljön vitustánc a talpa alá, most mégis jólesően, gyerekként engedi át magát ennek a kétszemélyes játéknak, ahonnan tudja, győztesen ki soha nem kerülhet, csak legyőzetve, de boldogan és megsemmisülten.