
A felvilágosodás szellemi, filozófiai hatása, emberközpontú szemlélete hosszú távon megváltoztatta a közigazgatás, az oktatás, a mûvelődés és jelesen az orvostudomány, az egészségvédelem, a betegek szervezett rendszerben való ellátása, az aggok és munkaképtelenek felkarolásának ügyét. Vastag betûkkel írták be a szaktudományok történelemkönyvébe Joseph von Sonnenfelsnek - akit Mária Terézia már harmincéves korában az európai hírû bécsi egyetem professzorának nevezett ki -, a két holland származású Swietennek, az oktatás és kultúra, valamint a közegészségügy megalapítójának, Johan von Peter Franknak a nevét. Közös álláspontként szögezték le. ,,Valamennyi józanul gondolkodó hatalomnak érdeke, hogy polgárai egészségesek legyenek, szükség esetén megfelelő orvosi és szociális ellátásban részesüljenek. Sorsdöntő fontosságúnak ítélték az uralkodó és az állam erkölcsi és anyagi tehervállalását és annak mértékét ennek megvalósításában.? Ne feledjük: 1756-ot írtak még csak!!! Igazságtalanul hagynám ki Pápai Páriz Ferenc (1687) megjelent könyvét, amelyet az ,,igyefogyott szegényeknek? írt, valamint Kibédi Mátyus Istvánt, aki a Székelyföldön talán elsőként munkálkodott a sonnefelsi elvek orvosaként. (Imre I.)
Ma úgy tûnik, az állam ki akar hátrálni az egészségügyi és szociális szférából, a terhet a polgárok vállára rakva. Az egészségvédelem az 1980-as évektől errefelé gyakorlatilag megszûnt. De ki ne emlékezne az életvitelünket ma is befolyásoló kínokra: lakásfûtés és világítás, munkahelyi viszonyok, a nyomort akadémikusi hitelességgel alátámasztó tudományos táplálkozási elméletre, az abortusztörvényre, amellyel a legszemélyesebb emberi problémát, a reprodukciót is lezüllesztették egy állami gazdaság marhatenyésztési tervének erkölcsi szintjére, a kisajátítások brutális győzelmére - de a szemünk előtt zajló utolsó tizenhárom év történéseire is? 1989-ig létezett egy akármilyen egészségügyi program, amely szerint az egészségügyi ellátás minden állampolgár számára: ingyenes, magas szintû és széles körû lett volna. Nem volt szükség a mindennapi megtapasztalás élményére, mert tudva tudtuk: ha ingyenes és magas szintû, nem lehet széles körû, ha ingyenes és széles körû, nem lehet magas szintû, és ha magas szintû és széles körû, a hétköznapi ember számára nem volt ingyenes és főleg hozzáférhető.
Következménye? Az orvosok többsége meghasonlott, a súlyos kényszer alatt mindinkább kénytelen volt eltávolodni attól a kiemelt szerepkörtől, amit valaha a társadalom számára kijelölt. A kommunista egészségpolitika hallatlan cinizmusa éppen abban csúcsosodott ki, hogy az általa gerjesztett súlyos gazdasági, szociális hibákból származó egészségügyi következményeket az egészségügytől kérte számon, a megoldást ugyancsak neki osztotta ki az általa megfogalmazott képtelen, néha a józan észt is nélkülöző adminisztratív rendelkezésekkel. Ezáltal a beteg még betegebb lett, betegségében még kiszolgáltatottabb, kiszolgáltatottságában még megalázottabb? Ezzel a fizikai, lelki, szellemi és társadalmi csomaggal léptük át 1989 szent karácsonya táján egy ,,legújabb demokrácia? véres határvonalát.
Ma egy ország társadalma tekint tanácstalanul maga köré, mert legégetőbb problémáinkban sem fogalmazódnak meg megoldások. Az Európában majdnem egyedülálló rossz megbetegedési és halálozási mutatóink nem javulnak, és a jelek szerint esély sem mutatkozik erre.
Sokat és sokszor beszélünk az egészségről. Hétköznapi szóhasználatunkban legtöbbet idézzük, mint olyan fogalmat, amelynek értékét csak akkor ismerjük fel, ha már elvesztettük. Prof. Antalloczi aforizmája szerint: ,,Ádám azért veszítette el a paradicsomot, mert ingyen kapta.? Valóban így lenne? Életem egyik legédesebb, de egyúttal az egészség értékét legmeggyőzőbben ecsetelő vicce mást igazol: Két idős székely atyafi beszélget, amikor egyikük elkezd kifulladásig köhögni. - Úgy hurucc, Káruly, mintha a fél lábad mán a sírban volna. - Meglehet, de ott es eltelik, csak egészség legyen.
Az idős embernek a legfőbb értéket az egészsége jelenti. Ez menti meg a kiszolgáltatottságtól, biztosítja önfenntartó képességét, az életkorának megfelelő kiteljesedést, így őrizheti meg emberi méltóságát.
Mindazzal, ami fontos az életünkben, a civilizáció fogantatásától kezdve foglalkoztak és foglalkoznak tudósok, orvosok, filozófusok, írók? Ilyen téma az egészség is. A közhiedelmek alapján született meghatározások - mint: egészséges az az ember, aki nem beteg, vagy: egészséges az a személy, aki az átlagtól nem tér el - döntő többsége statikus természetû, valamely állandóságot fejez ki. Nagy szellemi előrelépés ehhez képest, amikor az orvostudomány az egészség fogalmát dinamikus rendszerben próbálja megközelíteni. Súlyának megfelelően az ENSZ és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) így definiálja: ,,Az egészség nem pusztán a betegség vagy a fogyatékosság hiánya, hanem teljes fizikai, szellemi, lelki és társadalmi jól-lét dinamikus állapota.? Ennek tükrében egyértelmûvé válik, hogy az egészségvédelem nem csak az egészségügy feladata, hanem az egész társadalomé.
Tudomásom szerint nem készültek az utóbbi időben komoly népegészségi felmérések. De a közvetett jelzések, statisztikai adatok vészjóslóan rosszak, és igazolják, hogy komoly bajok vannak. Csak a leglényegesebb adatokból idézek, igen röviden. Az országban, jelenleg 412 kórházban 173 311 ágyon kezelik a betegeket. Ezer főre 7,6 ágy jut. Általános halandóság: 1990-től emelkedő tendenciát mutat, ezer lakosra számítva évente átag 10,6, 1996-ban már 12 és 2000-ben 13,4. A születések görbéje 1992-től negatívba fordult. Születéskor a várható élettartam: 66,2 év férfiaknál, 7,4 évvel alacsonyabb, mint az EU-s átlag. Legfontosabb halálokok: szív-érrendszeri betegségek: 61,6 százalék. Ez a halálok rohamosan emelkedik a 40-60. életév között. Románia az európai listavezető. Az elmúlt 12 évben 100 000 lakosra számolva évi 10 halálesettel nőtt, míg Nyugat-Európában 50 százalékkal csökkent. A tébécénél Európában az első helyet foglaljuk el. Daganatos megbetegedések: 13,8 százalék. A kb. 200 000 nyilvántartott beteg közül évente 40 000 hal meg. Légzőszervi betegség: 6,5 százalék, balesetek, intoxikációk: 6,6 százalék. Szenvedélybetegségek: Romániában súlyosnak minősíthető. Friss statisztikai adatok szerint a férfi populáció 70 százaléka, a nők 42 százaléka fogyaszt többé-kevésbé rendszeresen alkoholt. Az alkoholizmus problémája aktuálisabb, mint bármikor. A terhet ezúttal is az orvosokra hárítják. A kábítószer-fogyasztás rövid néhány év alatt az elszigetelt jelenségek kategóriából közegészségügyi problémává nőtte ki magát, Románia célország lett, írja dr. Cristian Bellu Bengescu, az ország egyetlen szakintézetének főorvosa. Kérdése jogos: miért nem létezik Romániában még mindig megfelelő, differenciált szakellátás?
Neves szakemberek szerint a román egészségügyi statisztikák most is épp annyira ködösek, mint a régi időkben (emlékeztetőül: felszámoltuk a tébécét, a szifiliszt?) A HIV-vel csak most kezdenek érdemben foglalkozni. A WHO jelentése szerint az egy éven aluli hálálozás kétszerese a hivatalosan megjelentetett statisztikának.
Hangsúlyozom, hogy szervezett egészségvédelem Romániában 1980 óta nem létezik. Pedig rendkívül fontos lenne, hogy viszonylag reális elképzelésünk legyen saját magunkról. Közösségünknek hiányosak az ismeretei az egészségről, betegségről, testi-lelki érzetekről. Ugyanis az egészség, az örökletes adottságokon kívül, alapvetően a környezeti tényezőktől függ. A jó ismeretközvetítés az egészségügyi tudományt köti össze az egyénnel, annak életvitelével, magatartásával, élmény- és tudásvilágával, valamint az általa képviselt ember- és világképpel. Nem véletlen, hogy a halálozási trend is az 1980-as évektől lódult meg. Mindezen adatokkal csak igazolni akarom, hogy a népegészség egy komplex közügy, amelyből a hatalom nem léphet ki!
A kockázati tényezők között szerepelnek olyan nehezebben megfoghatók is, amelyek nem köthetők pontos, jól érzékelhető képlethez, mint például a táplálkozás, dohányzás, alkoholizmus, amelyről annyiszor és olyan hatástalanul szóltunk, hogy már hangtalanul merülnek el a közöny, a fásultság állóvizében. Mégis beszélnünk kell erről, nem is egyszer. Mindjárt az elején.
Ami 1990-től errefelé az egészségügyben zajlik, csak pótcselekvés, vagy legjobb esetben improvizáció. Egy olyan kép van kibontakozóban, amely az egészségügynek az elgazdaságiasodását mutatja. Döntően kiemelt szerepet kapott a monetáris rész, úgy látszik, más egyéb nem is érdekli a nagy vezetést. A kórházakban a gazdasági vezetés az orvosirányítás fölé emelkedett. Nem tagadom, hogy orvosi hivatásom fél évszázados gyakorlásának szellemi, érzelmi, életfilozófiai motivációját látom szétmállani azáltal, hogy ez a folyamat súlyosan veszélyezteti az elsődlegesen erkölcsi alapokra helyezett orvos-beteg viszonyt. Az ellenőrizhetetlen hivatkozás? Pecuniae publicae exhaustase sunt - a közpénz elfogyott, mondta Cicero egykoron. Nem tudjuk, hová, csak sejtjük. A szociális szféra fekete lyukaiból 22 000 milliárd, az egészségbiztosítótól 25 000 milliárd? Nem fizették be a nagy vállalatok?! És amit mi, állampolgárok biztosításként befizettünk? Régtől tudjuk, hogy a szûk források világában minden pénzügyi eszköz felhasználása szükségszerûen egy másik eszköz igénybevételéről való lemondással jelent egyet. Erre a permanens manőverre, a súlytalanná vált népegészségi megítélésből fakadóan, a legalkalmasabb alanynak az egészségügy bizonyult?! Ez a gyakorlatra lefordítva azt jelentheti, hogy a beteg többé nem páciens, hanem fogyasztóként lészen megítélve.
De vizsgáljuk tovább társadalmunk búvópatakait. A szegénység. A szegénység, mint létező jelenség, sokkolóan a rendszerváltással került könyörtelen nyersességgel a közvélemény elé. Ennek ellenére csak igen szerény volt a szegénység okainak, típusainak feltárása, valamint a megfelelő szegénységellenes eszköz- és intézménytár kimunkálására irányuló politikai folyamat. Ma, a már jelzett statisztikák értelmezésében, a népesség 40 százaléka él a szegénységi küszöbön (a legfontosabb élettani folyamatok fenntartásához szükséges jövedelem) vagy az alatt. A kommunizmus ideológiai szemináriumainak, folyamatos forradalmi anyagából eleve kimaradt egy fontos szociológiai fogalom, az underclass (osztályon aluli osztály), amelyet az igazi szegények több évtizedes eredetû, soha fel nem számolt, egyre terebélyesedő rétege alkot, amely ott egyensúlyoz a nincstelenség szakadékának szélén. Gyakori jelenség volt kórházainkban, hogy a szegény, öreg hozzátartozónak szerettei két narancsot, nem két kilót, két darab narancsot hoztak, amit nagyon megköszönt. Így vált egy közszükségleti cikk két darab narancsa a szenvedés ágyán fekvőnek egyszerre a szegénység, a megbecsülés, a szeretet, a ragaszkodás különköltségû szimbólumává! Ugyancsak a fordulat tárta szélesre az ún. vállalkozói teret. Életünk szereposztásból és szerepvállalásokból áll, ezért nehéz egy új életformához alkalmazkodni. Nyilvánvalóan nem a nagy cápákra gondolok, akiknek nem volt vesztenivalójuk, csak egyszerûen meg kellett ragadniuk a tûzközeli, felkínált óriási lehetőségeket. Ki érdeklődött az első millió felől? Én azokra gondolok, akik kis megtakarított tőkéjükkel akarták felküzdeni magukat. Aki átgondoltan, bizonyos szakmai ismeretekkel, több cölöpre építve indult: célba ért. Akik elégtelenül adaptálódtak a kis lehetőségek nagy rizikóihoz, engedtek a gyors meggazdagodási vágy felhajtó kényszerének, amihez még szakmai képzetlenség, fantáziahiány is társult, akarva-akaratlanul kistőkéjük mellé saját (esetleg családtagjainak) egészségét is befektették. A társadalmi feszültségek. Hihetetlen metamorfózison ment át közösségünk. A pihenőágyunkba is elkísérő feszültségek, izgalmak a megnyugvás távoli partjáig is kigyûrûznek. Szinte döbbenetes, hogy néha milyen kicsinyes dolgokért tudunk hihetetlenül gyûlölködni. Mindezt annak ellenére, hogy egész személyiségünket uraló erkölcsi világunkban mindig is nagy szerepet töltöttek be egykoron a többnyire pozitív érzelmek. Ma, nem kis szomorúsággal kell hozzátennem: elszegényedő társadalmunk társutazója lett az érzelmi elszegényedés is. Úgy tûnik, hogy a román társadalomnak jó része már régtől egyfajta szociális hibernációba élte bele magát, amelyből nem tud, nem akar felébredni, vagy talán nem is látja értelmét? A döntéshozó politikai elit figyelmébe ajánlanám a 250 évvel ezelőtt megfogalmazott sorokat, hogy az inget kötelező módon magukra kell venniük. Zárósorként közösségünk számára is megszívlelendő üzenet lehet Schopenhauer nagyon okos aforizmája: ,,Egész életünkön keresztül mindig csak a jelent birtokoljuk és sohasem többet. A különbség csak az, hogy eleinte hosszú jövőt látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú múltat magunk mögött.?
Dr. Boga Olivér