Kitekintő: Magyarok Amerikája

2004. március 6., szombat, Archívum 2003–2007

VI.
(útinapló)
Április 13., Montrealtól Bostonig
Az elkövetkezőknek lehetne azt a címet is adni: Greyhound-busszal keresztül-kasul Amerikán. Kiváló lehetőség a buszos utazás, főleg a szegényeknek, akiknek nem telik a háromszor drágább, váltott repülőgépezésre, bár az mennyivel jobb, mennyivel kényelmesebb lenne. De jó így is, mert lent járunk a földön, Amerika földjén, az utak útjain. 45 napos bérletünk van, ezalatt akár végig buszon ülhetnénk... Nagy, kényelmes buszok - fény- és árnyoldalakkal. A fény, hogy viszonylag gyorsan száguldanak az autósztrádákon. Teljes a kényelem, még vécé is van a buszokon... És az árny... a hatalmas távolságokat végigülni, 20-30 órákat utazni egyvégben... És ha legalább egyvégben lehetne. Sokszor bejelentetlenül is felszólítják az utasokat: mindenki szálljon ki, vigye a csomagjait, s egy óra, másfél óra múlva az ennyi és ennyi számú kijárattól indul a következő busz... S ez mindig akkor, amikor például elaludtál. És most kelj fel, verd ki az álmot a szemedből, törődj, kínlódj s idegeskedj, nehogy ne férj fel a következő buszra. Egyszer ez is megtörtént velünk... De ez a jövő, mert egyelőre az utak kezdetén vagyunk. Montreal három napja véget ért, indulunk az Államokba, a világ színterére, a Szabadság Országába, ha az még, ,,Hol legkelendőbb név az emberé?. Nem tántorogva, mint az a másfél millió, hanem csak úgy nézelődni, megkeresni azokat, akik még vannak, s szomorkodni azok miatt, akik már nincsenek. Akiket elnyelt a Népek Óceánja.
Reggel ötkor kelünk, megint nem aludtam legalább egy órát. Otthon nappal. Istvánért aggódom, mert nem írt. Ma nincs idő úszni, átvettük a terminálon a jegyet, én kaptam a csomagőrzés közben egy kanadai egypennyst. Jutka mondja, köpködjem meg, mert szerencsepénz, szerencsés leszek! Ez jó ómen! Hazai szavak az idegenségben.
Hét óra negyvenkor indulunk Bostonba. Itt, az Újvilágban ismét a nagy kiterjedésû erdők, mindenhol foltokban hó. Tél, hideg tél. Negyven kilométer után az Államok határa. Csomagostól leszállítanak, sorba állítanak, kérik az útlevelet meg a visszajegyet, kérdezgetik, miért, kihez, mennyi időre jöttünk, aztán átküldenek egy hátsó irodába, ahol számítógépbe vezetik be a nevünket, adatainkat? (B. I.)
Egy határozott fellépésû úriember elektronikus ellenőrzés alá vesz, aztán ad egy-egy lapocskát a nevünkkel, s bezsebel fejenként hat dollárt. Miért? - kérdeztem. Miért? - kérdezte Ilonka. Én franciául, Ilonka angolul. Ezért a papírért, amit adtak. Bosszankodunk mind a ketten. A papíron - Ilonka felfedezése -: Ha munkát találunk vállalni, kitoloncolnak az országból? (G. J.)
Ez a törvény! This ist the Low! - mondja az idős úr. Mehetünk is. Mi hiába mondtuk, hogy fizettünk már a vízumért. Szerencsénkre nem bogarásztak meg a csomagjainkkal, de az egyik lányt igen. Még a papírjait is megnézték, lehet, tudták, hogy minket eddig összesen négyszer világítottak át, igaz, csak egyszer nyittatta ki Jóska kézitáskáját a fiatal hindu lány. Elég nehéz lehet ez a határállomási rabszolgamunka, annyit bámulni azt a képernyőt, keresni a veszélyes tárgyakat. Ezt a lányt, akit bogarásznak, keményen kérdezgetik az ügyeletes tisztek. Mi szerencsénkre egy sokkal szelídebbhez kerültünk. Itt bizony nagy erény lenne a katonásság. (B. I.)
Száguldunk. Érdekes ez az évszak, egész más tempójú itt az ébredés, mint nálunk. A természet téli álmát alussza. Nálunk, ha kisüt a nap, elkezdődik a vegetáció. Sokszor még hó van, s már előugranak a rügyek. Itt nem. Itt tökéletes szürke minden. A föld, a fák. Jutka szerint itt júniusban nyílik az ibolya. Valószínûleg a természet felkészül arra, hogy jöhetnek majd újabb és újabb lehûlések, ,,kislány, ne siess még, nem tudod, mi az?. Ez itt hegyvidék. Körbekerítenek a szürke hegyek, monoton a hullámzás. Mintha nem lenne öröm. (G. J.)
Az első amerikai város Burlington. Tipikus újvilági, új házakkal, amelyek tiszták. Ugyanaz az építkezési stílus, mint Kanadában. A templomuk jellegtelen, bordó-szürke, ugyanolyan színû toronnyal, egyenes utcák, jólét. Végre tudok írni, igaz, nehezen, majdnem olvashatatlanul, mert az autóbusz nagyon gyorsan megy. A város után is szép a táj, erdős, meg-megjelennek a magas sziklák, olyan vörös színûek, mint a Grand Canyonban. Egy idő után színük átvált szürkére, feketére, az út oldalán szépek, csillognak, szögletesek. Némelyik tömbön víz folyik le a magasból, s még jobban csillog. Nagyon szép! Egy buszmegállóban, Vermont államban egy giccses üzletet is megnéztünk. Most egy szép szorosban vagyunk, emelkedik a magasság, Massachusetts államba érkeztünk. Szép a táj, nagyon szép idő van, kint sincs olyan hideg. Most már kellemes. Csodálatos bazaltsziklák között megyünk el, szép az erdő, tetszik nekem ez a táj, látunk egy Gyilkos-tóhoz hasonló vizet. (B. I.)
Néhol a sziklákba vágták az utat, s a bazaltszirtek megmaradtak a két sáv között is. Igen szép látvány, ki-kiugranak, kimagaslanak a szirtek. Mégiscsak szép vagy, Amerika! (G. J.)
Olyan furcsa amerikai stílusban beszélnek itt az emberek, elnyelik a szót, rágógumit rágnak, ohye - mondják állandóan, hanyagul, a ruhájuk is olyan gyûrött, lompos, sportos, csupa kövér ember, kövér fiatal. Hangosak.
Du. 3 óra. Megérkezünk Bostonba. Igazi amerikai város. Egyenesen a központ felé vette az útját a busz, az út mentén felhőkarcolók, amerikai hangulat. Amerikai lobogók nagy rudakon, néhol még az emeleti lakások ablakain is kilógatva. Később vendéglátóink mondják, hogy szeptember 11-e óta van ez így, ez a nagy zászlókitevésláz a szolidaritás jeléül. (B. I.)
Tizenvalahány terminál csak egy csarnokból, egy szintről. Érkezésünk előtt a belváros utcáin haladtunk keresztül, s máris láttuk-éreztük, ez más, mint Montreal. Gyönyörû, patinás város, hangulatos régi utcákkal, s a belváros egy toronysziget, hatalmas tömbben, egymáshoz közel álló, 50-60-70 emeletes épületekkel, tucatszám fúródnak a gyönyörû felhőkarcolók az égbe. (G. J.)
Vendéglátóink fél órát késnek, kicsit meg vagyunk ijedve. Nem is tudom, hány szintes ez a nagy autóbusz-állomás, annyi a csomagunk, hogy szakadunk meg, négy nagy csomag. Arról a szintről, ahová megérkeztünk, a központi szintre kell hogy vigyük. A nagy bőrönd, amelyben a ruháink és a cipőink vannak, fel sem fér még a mozgólépcsőre sem, Jóska kínlódik, nekem nem szabadna cipelni, azért még én is meg-megemelem, mert nem tehetek mást, közben mérgelődöm a három könyvcsomag miatt. Nem könnyû vállalkozás ez a mi utunk. Olyanok vagyunk, mint a málhás szamarak, s emellett még kiszolgáltatottak is. Végül egy malájképû férfi megsajnálja Jóskát, segít a nagy bőröndöt felvinni a mozgólépcsőn, megmutatja, hogy oldalra kell tenni, úgy kell lavírozni vele. Amíg Jóska visszajön, én vigyázok a többi csomagra. Valahogy áthurcolkodunk a nagy, modern terembe, ahol sok kassza előtt sok ember áll, sorokban várakoznak. Közben egy négy ablakból álló szobor, utasok, gyerekek, felnőttek csomagokkal, távolabb két rendőr áll, olyan kövérek, hogy én nem is láttam olyan kövéreket, nagy, vastag combjuk, hasuk, olyan a karjuk, mint az én lábam, elgondolkodom, hogy ezek alig tudnak járni, hogy is tudnának szaladni a tolvaj után. Amikor egyet lépnek, reng a hájuk. A rendőrlány fiatal, ekkora feneket életemben nem láttam. Karizmára házat lehetne építeni. Kicsit tovább egy fiatal kínai áll egy számítógép előtt, ahová kiírták, hogy ingyenes internetes kapcsolat van. Közben idegesen előresétálunk a bejárathoz, nehogy véletlenül félreértettük volna a találkozási helyet. Ott a kedves szolgálatos hölgynek bediktáljuk vendéglátóink nevét, azok be is mondják a mikrofonba, hogy mi várjuk őket. De miután ezek után sem jelentkezik senki, ismét visszaballagunk a nagy központi terembe. Szeretném, ha az internetes kínai végre félreállna a számítógép mellől, s engedné, hogy mi is hozzáférjünk, de az nem gondol másra, csak saját magára.
Végre megérkezik Koncz Judit, ismeretlenül is azonnal megismerjük egymást, segít a csomagokat a lifttel a sok szinten át levinni, aztán kihúzni az állomás előtt álló autóhoz, amely mellett a férje, Lajos, az orvos áll.
Végigkocsiztatnak Boston központján, a történelmi részen. Történelmi város, az egyik legrégebbi Amerikában. Megmutatják az ?56-os emlékmûvet, amelyet a magyar közösség emelt.
Kiszállunk a kocsiból, körbejárjuk, körbefényképezzük. A fekete vaslemezekből összekomponált gyönyörû mû - az egyik legszebb, amit Amerikában láttunk - a bostoniak büszkesége. Büszkék rá, hogy volt erejük létrehozni. De hogy is ne lett volna, amikor akkora volt bennük azokban a napokban, hetekben a lelkesedés.
?56 kultusza nagyon él az amerikai magyarok között és általában az emigrációban. ?57 óta mindig megünnepeltük október 23-át, ennek nagy hagyománya van. Ehhez hozzá kell tennem, hogy én ?56-ot itt éltem meg. Nagyon sok fontos és szép emlékem van ezzel kapcsolatban. Az amerikai magyarok, bárhol is álltak és bármikor is jöttek ide, Amerikába, pillanatokon belül megértették, hogy miről van szó, és egységesen álltak oda a magyar zászló alá, és valahogy ösztönszerûen megérezték, hogy ez Petőfi és Kossuth forradalmának a folytatása. Soha nem hallottam vitát. Egyik legszebb emlékem, nem is tudok meghatódottság nélkül beszélni róla, mikor 23-át követő vasárnapon Clevelandnek abban a parkjában, ahol a Kossuth-szobor van fölállítva, tartottak egy nagygyûlést a magyarok részére, ahol szimpátiatüntetés volt a magyar forradalomért. A rá következő vasárnap volt ez, és akkor már ezrek voltak ott, voltak vért adók, külön fölállítottak sátrakat, ahol vért lehetett adni, fölszólították a magyarokat, hogy aki akar, az jelentkezzék önként, hogy repülőn ejtőernyővel fegyveresen ledobják őket Magyarország felett. Hármas sorokban álltunk föl, én is ott álltam, kettővel arrébb mellettem közel 50-60 éves bácsi sántán, azt mondta: Én az első világháborúban is részt vettem, a másodikban is, ha kell, most is elmegyek. Most visszatekintve ez nevetségesnek tûnik, az amerikaiak nem is engedték volna, de százak jelentkeztek. Fölírták a nevüket, címüket. Pár nap múlva még telefonon jelentkeztek, pár kérdést még föltettek, hogy az ember volt-e katona, tényleg hajlandó-e, hogy ledobják ejtőernyővel? Istenem, mi lett volna! De a lelkesedés, a készség? Megérezte minden magyar, hogy ez egy komoly ügy. És ez az életemre, egész életemre velem maradt. Húszéves koromban én újjászülettem. Húszéves koromban születtem azzá, ami vagyok. (Koncz Lajos)
És mindez, ez a lelkesedés, ez az emelkedettség itt sûrûsödik ebben a gyönyörû szoborban.
Boston amerikai történelmi város, sok régi épületet megmutattak, körbevittek a központban. A régi házak utcasorai egyenesek, bordó épületekkel, templomok, egy szép régi temető kövekkel, aztán a felhőkarcolók, egyikben az ég, a felhők tükröződnek. Boston - úgy tûnik - kis település, a túloldalon már Cambridge, az egyetemi város van. Egyetemek, orvosi is. Egy hídon túl kertváros nagy palotákkal, nagy parkokkal. Mind többemeletesek, frissen festették, fehér ablakokkal, a parkok is szépen gondozottak. A paloták után kisebb házak, mindannyiuk előtt két-két autó, akár a házigazdánknál. Lajos orvos, Judit könyvtáros. Nagy, szép házban laknak, kétszintes, hatalmas. Azt hiszem, hogy az itteni házak szabványházak. Az alsó szint épp olyan nagy kiterjedésû, mint a felső. Káposztamuszaka-vacsora után beszélgetés. Nemsokára kiderül, politikailag más nézeteket osztunk. (B. I.)
Már a kocsiban kiderült, nem egyformán gondolkodunk. ?k Orbánékat látják szélhámos, hatalomvágytól habzó szájú társaságnak, mi meg a volt kommunistákat látjuk azokban, akik épp ekkor térnek vissza a hatalomba. Ám van, amiben egyek vagyunk. A kultúra, a magyar kultúra tisztelete, szeretete. Csodálatos gazdagságú magyar könyvtár borítja szinte mindenütt, minden helyiségben a falakat, hiperintelligens, gazdag lelkû magyarság sugározza be a házat, én meg már azt sem tudom, mit gondoljak. Fáj, hogy külön-külön igaz embereket szembeállít a politikai szemléletmódbeli másság. Amit ők járható útnak vélnek, mi nem. Erdélyt, a magyarságot szeretik, de szerintük nekünk nem szabad szembenállnunk a román hatalommal, mert nélkülük nem mehetünk semmire. És ,,a státustörvény egy idétlen semmi. Egyetlen célja: Orbánék általa szerezzék meg a hatalmat. Rossz, mert ellenérzést vált ki a románokból, s rossz, mert rossz.? Utóbbi érvei között vannak jók is. Egyébként megfogta Lajost a könyvem, a Jaj, mik történtek... Drámaiságot lát benne. Ahogy montálok, ütköztetek, meglátja benne a feszültséget. Azt kérdi, nem akartam volna drámát írni? Érzékeny, humánus ember, épp csak a mi helyzetünket nem érti, vagy nem úgy érzi, nem úgy értékeli, ahogy mi. Olyan eset, amikor kár vitatkozni, jobb inkább más témáról beszélni. Az ő sorsukról. Úgyis: ezért jöttünk... (G. J.)
Bernád Ilona-Gazda József
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2004-03-06: Archívum 2003–2007 - :

Kiscimbora: Március

2004-03-06: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás