Ez a magyarázata annak a különbségnek, amely a tömbházak lakásonkénti fogyasztásának összege és a vízellátó saját órája között tűnik ki állandó vita és elégedetlenség forrásaként. A tízszázalékos eltérés még normálisnak számít, ennél nagyobb értéknél azonban már csőtörésre vagy repedésre lehet gyanakodni. Vagy a székely találékonyságra: a városi közüzemek szakemberei már közös vezetékre kötött mosógépet, egyéni vízóra elé szerelt csapot is felfedeztek a lakónegyedekben, és az alagsorból vederrel megtöltött tartályok is akadnak — ez esetben ugyanis a számla megoszlik a szomszédok között.

Városunk vízfogyasztását ugyan 99 százalékban mérőműszerek jelzik — ezzel országos szinten is élen járunk —, és a kilencvenes évek elejétől máig egyharmadára csökkent a személyenként elhasznált vezetékes víz mennyisége (havi tíz köbméterről háromra), de az még mindig nem köztudott, hogy a hálózat csak a házig (tömbházig) a szolgáltatóé, az ott felszerelt órától a csapig a lakóé minden költség és felelősség.

Az sem mindegy, hogy azt a kis vízórát — amelyet a törvény nem is mérőműszerként, hanem csak költségelosztóként nevez meg — miképpen szerelik fel: a szabályszerű (vízszintes) elhelyezéssel kétszeresére javítható a hatásfoka, a függőlegesen rögzített szerkezet forgókereke alatt viszont több víz elfolyhat méretlenül (de ez az általános megoldás).

A közüzemek újabban egészen korszerű, megfelelő berendezéssel már az utcáról (a lakók zavarása nélkül) leolvasható vízórákat is felszerel (a Daczó és a Csíki utcában), ezek ugyan elég drágák, de sokkal több mindent is tudnak, mint hagyományos társaik. Mindegyiket rendszeresen ellenőriztetni kell, az egyéni vízórákat ötévente, a szolgálató viszont sokkal gyakrabban, félévente vagy gond esetén soron kívül is megvizsgálja a sajátjait.