
A csendes Budavár élénkebbé, valamivel zajo sabbá kezdett lenni, mint elobb volt; több
ember, és sebesebben járva, hangosabban beszélve taposta a Bécsi kapu utcát, hol a börtön van. Eleintén csak a börtön udvarán, foképp éjnek idején vettem észre valami szokatlan neszt, mozgást. Ugyanis régi dolog az, hogy midon valahol, bármelyik európai országban forradalom tör ki, a koronás fok reszketnek, s annálfogva az oket támogató zsoldos hadsereg mozgásba hozatik, talpra állíttattik. Így történt ekkor itt is.
Késobb, azaz pár nap múlva, március 14-én már az utcán, ablakom elott is észreveheto volt a mozgalom, foképp másnap, március 15. reggelén; kiváltképpen a közel szomszédságban levo gimnáziumbeli ifjúság élénksége, zsibaja jelenté nekem, hogy valami szokatlan nagy dolog van készüloben. A porkoláb egy szót sem szólt ugyan, mikor reggelimet behozta, pedig igen szerettem volna kérdést intézni hozzá a múlt éj folytán a börtön udvaráról behatolt zúgás oka felol, mert majd egész éjen át ébren levén, azt lehetetlen volt nem hallanom, de mégis jobbnak gondolám hallgatni azt hívén, az o felelete helyett majd kiolvashatok valamit a Pesti Hírlap hasábjainak sorai közt, ugyanis erosen hittem, hogy azt ma is kezemhez szolgáltatják a már elobb adott engedély értelmében. Csalódtam, nem hozták el - vagy nem adták be hozzám.
Mikor a börtönor az ebédet hozta, szintén néma volt szokása szerint vagy talán szigorúbb tilalom folytán. A kíváncsiság gyötört, rendkívül óhajtottam volna valamit megtudni, annál is inkább, mert a zaj nott, foképp már délfelé, de azt is meggondolva hirtelenjében, hogy talán megbánta, mit húshagyókedden ajkán kiszalasztott, úgysem felelne semmit, másrészrol pedig arra gondolva, hogy majd beszél nekem helyette a Pesti Hírlap, semmit sem kérdeztem, még azt sem, hogy miért nem adta nekem át a hírlapot, és ezt azon természetes okból, mert csak akkor jutott eszembe, mikor o tolem már távozott.
*
Azon szokott órákon kívül, mikor a porkolábnak reggelivel, majd ebéddel be kellett hozzám jönnie, majd egész nap az ablak vasán csüngtem, keserves, de másrészt mégis isteni mulatságot lelve ebben. Oly dolgot láttam, milyet azelott soha. Az eso szünet nélkül esett, de azzal senki semmit sem gondolt, a sürgés-forgás óráról órára nagyobb lett, foképp pedig a börtönkaszárnya udvarán, honnét a fegyvercsörgés behallatszott; egyik csapat kivonult, a másik bevonult, s ez így tartott egész nap. A szegény katonagépek mozogtak elore-hátra, természetesen nem tudták, mi fog történni. Én, mint említém, az ablakon csüngtem, minden, amit láthattam, nagymértékben magára vonta figyelmemet. Ha két-három ember egymással találkozott, megállt s titkolódzva suttogott, és sebesen ment tova; csak a kézjárásukból lehetett következtetnem, hogy fontos dolog fölött váltottak szót egymással. A börtönor ebéd után többször betekintett hozzám, mi azelott nem történt; azt várta-e, hogy valamit kérdezzek tole, vagy más célból jött, nem tudom, de kérdezni nem kérdeztem tole semmit, azonban nagy zavarát nem bírta elpalástolni. Egész magasviseletével elárulta akarata ellen, tudtán kívül is, hogy odakint rendkívüli dolog van készüloben.
Délután, jelesen már estennen, a tanórák múltával, az iskolai ifjúság zsibongott, lótott-futott elore-hátra, s valamely kaptárból kiköltözött méhraj képét tüntette fel; a tompa morajból azonban egy értelmes szót sem vehettem ki. Kevéssel négy óra után, éppen börtönöm ablaka alatt, talán valamit értésemre akartak adni, fennszóval mondták: ,,átjönnek Budára!? Kevés ember van, kinek füléhez valaha ily üdvözíto hangok jutottak volna el, mert én e percben átértettem, hogy szabadulásom órája ütött.
Néhány perc múlva láttam a térparancsnokot ablakom alatt lefelé elhaladni, s újra kevés perc múlva visszatérni. Halálsápadtan lépett be hozzám jelenteni, mi történik, hogy forradalom van, hogy a teméntelen népsokaság Pestrol már a várban van engem kiszabadítani. Akadozva, hebegve kért, rimánkodott, hogy valami beszéddel a közelgeto sokaságot ellene ne ingereljem, mert hiszen o - mondá - csak alárendelt személy lévén, a felsoség parancsa szerint járt el és teljesítette kötelességét. Megvigasztaltam, hogy nincs oka bántalmazástól tartania. Alig lépett o ki fogdámból, már hallatszott a forrongó sokaság moraja. Istenem, mily fennen dobogott szívem édes nemzetünk történelmének e nagyszeru órájában.
A népsokaság már börtönöm elé érkezett, s megállapodott.
*
Börtönöm ajtaja föltárult, és beléptek Nyáry Pál, Klauzál Gábor és mások is többen, de ezek élén kedves feleségem, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: ,,nincs többé cenzúra!? Én a nagy meglepetésem miatt, hogy a feleségem is jelen van, nem bírtam szólani. Nem volt még e földön oly szónok, ki akkora jelentésu kevés szót intézett volna hallgatóihoz, mint amilyenek voltak azok, mikkel engem feleségem üdvözölt.
Kiszabadításomat foképp az ifjúság kezdeményezte, hozzá kiválóan a munkásnép csatlakozott - az ifjúság önzetlenül, a honszeretet tiszta lángjától hevítve, a munkásnép inkább hálából, mert minden iratomban különösen az o érdekeit védettem, jogaiért küzdöttem. A munkásnép természetes ösztönénél, igazságérzeténél fogva mindig megismerte s megismeri, ki az o igaz barátja, s az iránt háláját minden körülmények közt le szokta róni.
Én összeszedve irományaimat s azokat zsebkendombe kötve magamhoz vettem, azután feleségemmel s Nyáry Pállal kocsiba ültünk, s alig foglaltunk helyet, a lovakat kifogták, a kocsit férfiak, ifjak húzták. Eközben mindinkább beesteledett, s Budavár házainak ablakait, amerre elvonultunk, kivilágították, a szabadító sokaság tömegéhez percrol percre mindig több-több nép csatlakozott, kik a kocsit húzták, azokat idonként mások váltották föl, hogy minél többen elmondhassák, hogy e munkában ok is részt vettek. Így haladt a menet Budáról a hídon át Pestre, a Nemzeti Színház elé, hol a töméntelen sokaság közül hangok zajlottak fel, hogy a színházban a fejedelmi család (nádori) páholyában foglaljak helyet. De a kívánság teljesítését azon nyilatkozattal melloztem, hogy nem mehetek a színházba, mert a városházhoz kell mennem, hogy az ott ülésezo új kormány bizottmányának magamat bemutassam, miszerint meggyozodhessék arról, hogy valósággal ki vagyok szabadítva.
Oda is az emberek húzták kocsimat. Megjelenvén az ideiglenes új kormány elott, annak jelen volt tagjait ,,Kendtek? címen szólítám. Ok elszörnyülködtek, néma csönd állott be, mert önkéntelenül mindenkit azon gondolat fogott el, hogy én vagy már elobb a börtönben, vagy a kiszabadítás órájában megorültem.
*
Azt természetesen senki sem tudta, hogy már a börtönben megérlelodött azon eszmém, hogy ha boldogulni akarunk, minden más címet a ,,Kend?-en kívül el kell törülnünk.
*
Egyszeru természetességemnél fogva másoktól, igaz, sokban különbözöm, de azért megtébolyodva mégsem vagyok. Azoknak, kik magukat muvelteknek tartják, elobb-utóbb be kell látniok, hogy a nagy népsokaság címezését kell elfogadniok, ami a legosibb, legeredetibb.
Midon a városházból kijöttem, egy ismeretlen férfiú szólított meg a sokaság közül, hogy ne vessem meg ajánlatát, szerencséjének tartja, ha hozzá szállok, mindennel ingyen lát el, ameddig tetszeni fog: köszönettel fogadtam, mert nem akarhatám, hogy a sokaság hazáig, messze a külvárosba kísérjen. Ez úriember Hauer, a Nádor-vendéglonek bérloje volt.
Az oda kísérokhöz, mielott szétoszlottak volna, két figyelmeztetést intéztem: egyikben szívükre kötöttem, hogy a forradalom meg lévén indítva, mindazt keresztül kell küzdeni, mit a forradalmi elvek követelnek, a többi közt mindennemu címet el kell törölni, csupán a ,,Kend? maradjon megszólításul, mert ha a mindenféle cifrábbnál cifrább cím megmarad, ez egymaga mindent megsemmisíthet - a ,,Kend? címezést most, a nagy mozgalom elso napján meg kell kezdeni, és valóban, meg is kezdették és folytatták végig az egész éjen át - akik nem aludtak; másik figyelmeztetésem s illetoleg nyilatkozatom az volt, hogy nevem Stancsicsról a jobb hangzású Táncsicsra változtatom, részint e nagy nap emlékére, részint pedig azért, mivel nagyobbik gyermekem nevemet mindig így ejtette ki.
Így végzodött rám nézve nemzeti történetünk e legnevezetesebb napja egy évig és két hétig tartott budai fogságom után.
,,Munkások újsága? címu hetilapom,
egyéb munkáim sorsa a külföldön
Midon börtönömbol a forradalmi nép március 15-én kiszabadított, másnap jöttek az úgynevezett jó barátok, azok tudniillik, kik feleségem elol kitértek, s elole elzárkóztak, míg fogságomban valék és mialatt o szükségben szenvedett.
*
Csak most, kiszabadíttatásom után értesültem a külföldön sajtó alatt hagyott munkáim sorsa felol.
Hunnia függetlensége címu munkám fogságom ideje alatt megjelent Hallban, de semmi anyagi hasznom nem lett belole, mert Keil Ernest elfeledte ezért a tiszteletdíjat megküldeni. (?)
Táncsics Mihály