Sokat gondolkodtam, szóvá tegyem-e a nyilvánosság előtt ez esetet. Végül úgy döntöttem, muszáj elmondanom, hiszen vétkesek közt cinkos, aki néma, és ahhoz, hogy változtassunk a dolgokon, ki kell mondanunk azokat.
Az eset megértéséhez el kell mondanom, hogy szolgáltató magánvállalkozó vagyok, akinek a munkahelye egy lerobbant, harmadosztályú garzonépületben található. Történt az év elején, hogy már napok óta panaszkodtunk egymásnak - több más vállalkozónak is ebben az épületben a székhelye -, hogy valahonnan elviselhetetlen bûz jön. S mivel egyre erősebb lett, az ,,,orrunk után? haladva megállapítottuk, hogy egy bizonyos lakásból jön a szag, ahol egy magányos idős férfi él. Valaki kihívta a rendőröket, betörték az ajtót, és ott találták a bácsit, aki minden jel szerint már tíz-tizenkét napja halott volt. A rettenetes bûz elől valamennyien, akik azon a folyosón dolgozunk vagy lakunk, kimenekültünk az épületből, és kinn vártuk, hogy elszállítsák a halottat. Egy idő után meg is érkezett az illetékes hivatal kocsija és emberei, s akkor következett az, amit egy horrorfilmben sem lehet elképzelni: a megfeketedett, oszlásnak indult tetemet úgy, ahogy volt, fényes nappal, a legforgalmasabb kora délutáni órában, a gyermekek, munkából érkező, bevásárló asszonyok szeme láttára kihurcolták, és feldobták a nyitott utánfutóra, miközben az egész folyosót és a lépcsőt végigcsorgatták?
Ha már az állami hatóságnak nem telik egy fekete mûanyag zsákra, amelyben a hullákat elszállítsa, nem akadt abban a lakásban egy takaró, egy paplan? Hátborzongató volt az a flegma nemtörődömség, ahogyan egy ember porhüvelyével bántak, ahogyan az ártatlan gyermekek, gyanútlan járókelők elé tárták a szörnyû látványt. A tévéhíradóban bekockázzák a halottak képét, mert ugye, azért itt-ott már léteznek civilizációs törvények, és a televíziókat megbírságolják, ha nem tartják be azokat, de a való világban úgy látszik, nincs joga sem a halottnak a méltósághoz (szerencsésebb országokban az utcán elhullott kutyával nagyobb tisztelettel bánnak), sem az élőnek ahhoz, hogy a pszichológiai sokktól és a fertőzésveszélytől megóvják. Mert itt a dolog nem ért véget. Arra a kérdésre, hogy mégis ki fogja feltakarítani a folyosót, érkezett a flegma válasz: nem az ő dolguk.
Nos, három nap után, mikor a lakás fölött székelő cég dolgozói már nem bírták a bûzt, kihívták a másik illetékes állami hatóságot, amelynek dolgozói fertőtlenítették ugyan a lakást - a ,,szolgáltatást? a bejelentő cégnek kellett kifizetnie! -, de a folyosót végül mi magunk, a szolgáltató magánvállalkozók voltunk kénytelenek feltakarítani, ha nem akartuk, hogy mi magunk vagy vendégeink valamilyen fertőzést kapjanak. Mert ugye, ha mi nem azt a márkájú fertőtlenítőt használjuk az eszközeinkhez, amit a hivatal előír, erősen megbírságolnak, de ilyen, tőlünk független körülmények előálltakor nem számíthatunk védelemre attól az államtól, amelynek a rengeteg adót és ilyen-olyan illetéket befizetjük.
Nagy Márta, Sepsiszentgyörgy
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.