
VII. (útinapló)
Boston, április. 14.
Bostonban vagyunk, Massachusetts állam fővárosában... Amerika kifejezetten nyugat-európai típusú, leghagyományőrzőbb városában, mely az amerikai függetlenségi mozgalmak történetébe is beírta a nevét. Itt volt a gyarmatosítókkal szembeni első fegyveres összecsapás az 1700-as évek közepén, mely a ,,bostoni mészárlásba?, majd győztes csatákba és végül: Amerika függetlenségének kivívásába torkollt. És: Amerika egyik legkulturáltabb városában. Itt van a Harvard egyetem, az amerikai Cambridge, világhírû múzeumok, köztük a szépmûvészeti, egyetemes jelentőségû képzőmûvészeti gyûjteménnyel. Ez a város mindig aránytalanul sokat áldozott a kultúrára, tudósok, államférfiak - köztük államelnökök - sorát adta. És kereskedelmi centrum is, Amerika egyik legforgalmasabb kikötővárosa. Büszke város. Az itt élők úgy érzik: ,,rangot? jelent bostoninak lenni!
Itt vagyunk hát. Bostonban... Azaz: dehogy Bostonban. Dehogy a kultúrvárosban, hanem annak egy kertváros típusú külvárosában.
Sajnos, nem mentünk el a bostoni Szépmûvészeti Múzeumba, ahol éppen az impresszionisták és egy orientalista gyûjtemény kiállítása látható. Még nincs elég pénzünk, s nagyon messze van ide Boston. Egy hozzá csatolt kisvárosban, kertvárosban, a Deedham Parkban lakunk. (B. I.)
Az itteni életünk teljes egészében utunk céljaihoz alakul. Csak gondoljuk: be jó lenne a múzeumban nézelődni, be jó lenne a világváros utcáin sétálni, szívni annak levegőjét. Ülünk a zöld fûben - be gyönyörû, ahogy épp ébred a természet -, ülünk a virágzó bokor alatt, egy kicsit pihenünk, aztán várjuk a beszervezett beszélgetőpartnereket, akik sorsukról fognak vallani.
Ez itt jóléti társadalom. Innen nézve a mi szegénységünk óriási. Nem szeretik az amerikaiak a siránkozást, így mi is inkább hallgatunk. Csak a tényeket kellene mondani léthelyzetben, anyagiakban, politikailag, de azt kell hinnem: NEM IS HISZIK, nem is hinnék, hogy ez így létezik, és siránkozásnak vennék... (G. J.)
Úgy érzem, házigazdáink egyáltalán nem értik a mi helyzetünket, a kisebbségi sorsot. Ha erőszakosan beolvasztanak bennünket, az nem baj! Ha valaki feladja a magyarságát, az az ő dolga, azt nem szabad sajnálni, elsiratni. Elszaladtam, elmenekültem volna, olyan kellemetlen volt. De nem volt, hova. Mintha az ember egy skatulyába lenne bezárva. Megrekcumozhatnak, kioktathatnak. S nem másból, a mi dolgunkból, a mi sorsunkból. Rossz érzés, maró. (B. I.)
Függőségi viszonyban vagyunk Konczékkal, akik értünk élnek, értünk vannak ezekben a napokban. Judit asszony főz nekünk, készíti a hidegtálakat az értünk ide jövő embereknek. Mert ez a ház hagyományosan otthont ad ezeknek az értelmiségitalálkozóknak, a Harvard Kör ,,székháza? is. (?) Most ide vagyunk kötve ehhez a házhoz, ez a ház lesz számunkra Boston. És a sorsok, melyek itt, ebben a házban szólaltak meg nekünk. (G. J.)
MURAI LÁSZLÓ (sz. 1948, Budapest) élete történetét hallgatva arra gondol az ember: micsoda sors! Sors, mely önmagában is tükrözi, mit kellett átélnie a magyarságnak, s hogyan keletkezett az a hatalmas szélvihar, az a hatalmas szökőár, mely időnként fel-felcsapott, s kisodorta a nemzet fiait, ki a nagyvilágba. Az emigrációs sorsban benne foglaltatik az otthoni sors is. Mert az okok okozata a kintlét, az ittlét, a hazától való elszakadottság vagy az az állapot, amikor már csak lelki haza a haza.
,,Magyarországról az emlékeim: szép emlékek! Mert én a sztálinista korszakban nőttem fel. Úgy emlékszem, hogy boldog, de nehéz gyerekkorom volt. Nehéz, mert édesapámat letartóztatták négyéves koromban, megvádolták, hogy Sztálin elvtárs nevét rágalmazta. Kilenc hónapig volt börtönben, aztán kiengedték Nagy Imre amnesztiájával. És ?55-ben újból letartóztatták, amikor Nagy Imrét kidobták a pártból, s Rákosi újból hatalomra törtetett. Akkor a volt politikai foglyokat újból letartóztatták, s ő volt az egyik. Három hónapig volt bent... Nem emlékszem úgy vissza, mintha boldogtalan gyermekkorom lett volna. A gyerekek megélnek bárhol és bárhogy. De menjek vissza hátrább? Édesapám a mai Horvátországban, a Mura mellett, Szentmártonban született. Római katolikus pap volt, amikor a rendeket feloszlatták, kilépett, úgy érezte, hogy az élete is veszélyben volt, s elvette édesanyámat. Édesanyám Nagyváradon született. 1918-ban nagypapámat - aki katona volt, tiszt volt, s harcolt a háború végén - megölték a románok. Nagymamám menekült a kocsin, úgy szülte meg édesanyámat, és meghalt gyerekszülésben. Édesanyámat a nagynénje nevelte, Kolozsváron járt iskolába, és mikor Muraköz visszakerült Magyarországhoz, Csáktornyába került mint szociális gondozónő. Mentettek zsidókat, mentettek lelőtt amerikai pilótákat. Édesapám bújtatott asszonyokat a pincéjében, amikor bejöttek az orosz katonák... Én egy évre rá születtem, hogy ők megházasodtak. Édesanyám édesapámmal újságot szerkesztett. Ki is ment a bányászokhoz, hogy beszéljen hozzájuk, ne szavazzanak a kommunistákra. Egyetlen gyerek voltam, a testvérem meghalt, ahogy született, azután édesapám le volt már tartóztatva. Hat hónapig nem tudtuk, hogy él-e vagy hal, aztán megtudtuk, hogy él. A Nagy Imre-amnesztiával került ki. ?56 nagy benyomást tett rám, pedig csak hétéves voltam akkor. Október 23-án este édesapám hazajött, benne volt a tüntetésben. Mondta édesanyámnak: tudod, mi történik? És magyarázta a tüntetéseket, hogy ki kell menni a Sztálin-szoborhoz, döntik le! A következő reggel hallottam, mintha egy motorbicikli burrogna. Kérdeztem, hogy miért nem indul az a motorbicikli. S akkor azt mondja: nem motorbicikli, hanem géppuskázás! Próbálta magyarázni, hogy egy olyan háborúfajta van az ávósok és a szabadságharcosok között, s beleavatkoztak az oroszok is. Kimentünk az utcára, s mentünk le a Szondy utca felé, ahol volt egy orosz páncélmaszk, és elkezdett lövöldözni. Gyorsan futni kezdtünk, édesapám elesett, azt hittem, hogy meglőtték, de nem, mondta, utolérlek. Utol is ért. Kivitt édesanyám is sétálni, úgy nézett ki, a harcok akkor egy kicsit lecsitultak, s gyakran elvitt az Andrássy úton a Hősök tere felé. A szokásos úton mentünk, s ott sok ember tüntetett. Megragadtam édesanyám kendőjét, s azt mondtam, én is megyek tüntetni. S kiabáltuk, hogy russzki domoj! Más dolgokra is emlékszem. Volt egy bácsi, a kommunisták osztályidegennek vették. És hát többször meghívta édesanyám őt vacsorázni. A forradalom alatt nem tudott jönni, édesanyám akart vinni levest, s elvitt magával. Nagy félelmekben, a falhoz lapulva mentünk, az épületek tetején voltak orvlövészek, biztos, hogy ávósok voltak. Akkor nem lőttek, de mégis elég félelmetes volt. A legfélelmetesebb volt, amit láttam, s soha nem tudtam erről beszélni. A harcoknak vége volt, és a nyugati felé mentünk, láttunk orosz katonákat, akik meg voltak lőve, félig meg voltak égve a tankjaikban. Egyik lámpapóznán lógott egyik ávós, aki édesapámat letartóztatta. Nekem ez nem volt nagyon kellemes látvány, tudtam, hogy van egy magamkorú fia. Édesapám hazajött, az ő édesapja sosem fog hazamenni. Talán tízen voltak az osztálytársaim között, akiknek az édesapja le volt tartóztatva. Más emlékek. Elég megrendítő volt látni a romokat, mennyire szét volt lőve a város. A jugoszláv követség előtt voltunk, onnan néztük, ahogy az oroszok vonultak ki, s ahogy a sebesülteket vitték, láttam egyet, akinek a szemei be voltak kötve, véres volt a kötés? Voltak kis sírok, ahol mi laktunk, a Kodály-körönd körül, nem voltak mélyek, a lábak, kezek kilógtak, egyszer megbotoltam egy kézben, mely kilógott, nem vettem észre? Lakott egy fiú velünk szemben, felakasztották az édesapját az ávósok, a forradalom idején kitette a Molotov-koktélt, a kézigránátot, egyik vállán puska volt, géppisztoly, fel volt fegyverezve... Amikor november 4-én visszajöttek az oroszok, olyan dübörgést életemben nem éltem át. Kaliforniában jártam egyetemre, átéltem több földrengést, de ez nagyobb volt, mint egy földrengés? A tankok az utcákon, az épületek remegtek, erre ébredtem fel, emlékszem Nagy Imre híres bejelentésére, hogy az oroszok megtámadták az országot. Emlékszem a kijárási tilalomra, amikor naplementére haza kellett mindenkinek menni. Édesanyám elvitt valahova, s emlékszem, gyorsan mentünk a villamoshoz, hogy hazaérkezzünk, és jött a villamosra egy meztelen ember, s azt mondta, elnézést kérek, a drága fölszabadítóink fölszabadítottak a ruháimtól. Volt egy nagyobb diáktársam, aki kinyitotta az ingét, s mutatott egy óriási dudorodást, lila, kék, mindenféle szín volt, ott lőtték meg, amikor fölrobbantott egy tankot. Biztattam, hogy menjen kórházba, de ő félt, mert azt hallotta, akik orvosi segítségért oda mennek, azokat letartóztatják. Gyertyák mellett voltunk, hiány volt mindenben, úgy emlékszem, nem volt fény, nem volt fa. Általános sztrájk volt... Emlékszem, amikor visszamentünk az iskolába, nem volt fûtés, a kabátot, télikabátot vittük az osztályba egy ideig, mindenki ott akart lenni. Úgy emlékszem, az volt a benyomásom, hogy az egész város romokban volt...
Eléggé későn, január 21-én menekültünk. Édesapám pár nappal előbb tudta meg az operaház direktorától, aki barátja volt, hogy az ávósok az irodájában kicsit részegen mentek át a neveken, hogy kik lesznek letartóztatva, s ott volt édesapám neve. Vonattal mentünk Nagykanizsára, Jugoszlávia felé menekültünk, mivel édesapám odavalósi? Nem sokat aludtunk, reggel 4 körül mentünk át a befagyott Murán. Három család és egy egyetemista. Ott volt egy határőr, egyszobás kicsi hely, ahol fölmelegedtünk, egy szerb és egy horvát, és úgy bántak velünk, mint elvesztett testvérekkel. A hó legtöbb helyen magasabb volt, mint én, édesapám cipelt át, mikor átérkeztünk? Édesanyámnak megfagyott a lába. Csáktornyába kellett mennünk, vagy tíz kilométer volt a határtól, ott is nagyon magas volt a hó, az út nagy részében a határőr cipelt engem a vállán. Csáktornyában kaptunk egy kis szobát, ahol mind a hárman meghúzódtunk.?
Aztán innen jutnak Franciaországba, majd Amerikába.
,,1959-ben jöttünk az Egyesült Államokba. Furcsa volt először, nagyon élveztem az amerikai televíziót, sose láttam még addig Coca-Colát. Amikor kijöttünk, egy szót se beszéltem angolul, édesapám azt gondolta, hogy jó lesz, ha az első osztályban kezdem. Az igazgató azt mondta, hogy nem, és kezdhettem rendesen az ötödiket. Szerencsés voltam, a tanárnőm beszélt franciául, úgyhogy franciául beszéltünk, a számtant úgy magyarázta meg nekem, de ugyanakkor iskola után kellett maradnom, és addig nem engedett haza, amíg húsz szót nem tanultam meg naponta, ezért még ma is hálás vagyok. Az amerikai gyerekek azt hitték, hogy buta vagyok, mert nem tudok angolul, majdnem mindennap megvertek, és hát meg akartam mutatni nekik? Két hónapon belül beszéltem angolul, négy hónapon belül jobban olvastam, mint ők, hat hónapon belül már sportoltam is. Amikor az ember nyolcéves, tízéves, bedobják a vízbe, úszni fog. Aki 13 éves volt, amikor Amerikába jött, akcentussal beszél. Édesapám tudott angolul, amikor kijöttünk, de akcentussal. Édesanyám nem tudott. És most én szégyellem, hogy akkor szégyelltem, hogy édesanyám nem tud angolul. Nem tudtam akkor megérteni, hogy mennyire nehéz átvenni, megtanulni egy más nyelvet idősebb korban. És hogy ők egész más kultúrában nőttek fel. Én napközben amerikai kultúrában voltam, otthon magyarban. Már ami egy más országban van magyarok között, ahogy a magyar adaptálja magát ehhez a világhoz. De a magyarságot azt őriztük, arra büszkék voltunk.
Egy ideig Arizonában is éltünk. Ott is sok magyar volt, nagyon aktívak voltak, több generáció. A differenciák főleg a generációk között voltak, hogy mikor jött ki az ember. A gazdasági okok miatt jöttek ki a húszas években, a politikai okokból ?45-ben, s aztán az ?56-osok... Én fiatal voltam. A szüleimet megviselte az eljövetel. Ezt különösen édesanyámon lehetett észrevenni. És ezt később tudtuk igazán megérteni...
Itt én ma is fiatalnak számítok az ?56-osok között. A többiek 70-esek, 80-asok. Rátalálunk egymásra, s szeretünk összejönni...
Duális identitásom van, úgyhogy mind a két nyelvet beszélem, valószínû, egy kicsit könnyebb angolul beszélnem, azt hiszem, még elég jól beszélek magyarul is. Itt nőttem föl tízéves koromtól, nem ismertem, milyen egy magyar közösséget szolgálni. De ugyanakkor sokszor viszek be magyar példákat az angol nyelvû prédikációimba, és a magyar történelemre is szoktam hivatkozni, úgyhogy általában az amerikai közösségek nagyon respektálják ezt. 1975-ben október 23-a vasárnapra esett. Bementem a templomba, és az oltár előtt, ahol van a térdeplő, oda volt téve egy magyar zászló. És ezt az amerikai híveim tették oda... Sokat gondolkozom a magyarságon. Szerintem van a magyarságnak jövője! Nem lesz nagyhatalom, de megvan a helye a világban... Hogy mit jelent magyarnak lenni Magyarországon vagy Erdélyben vagy Vojvodinában vagy Felvidéken vagy bárhol? Külön kell mindegyik helyzetben magunkat föltalálnunuk. De szerintem fontos mindenütt tudni, hogy a szabadság és a szabad gondolkodás nem fenyegeti, hanem inkább erősítené a magyarságot. Bárhol vannak a magyarok, legyen meg számukra a magyar gyökér, de ugyanakkor legyen meg az a láng bennünk, hogy szabad kérdezni, szabad gondolkozni, szabad fölszólalni bárhol bármiről, és ugyanakkor magyarok vagyunk. Én félig székely is vagyok, szeretném, hogy lehessenek székelyek a székelyek, legyenek azok, akik akarnak lenni. Én nagyon szeretem Amerikát, magyarnak és amerikainak is vallom magamat, de azt is hiszem, nem kell mindenben utánozni Amerikát.?