Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Duna partján egy szegény asszony a kislányával, Zsuzsikával. Egyszer azt mondta ez az asszony a lányának:
- Hajtsd ki, lányom, a libákat legelni, de jól vigyázz, tilosba ne menjenek, meg az erdőbe se keveredjenek be, mert ott sok veszedelem érheti őket.
Zsuzsika szót fogadott édesanyjának, és kihajtotta a libákat legelni. Amíg ott legelésztek, az erdő széléről finom eprek mosolyogtak a levelek közül a libapásztorlányra. A kislány odafutott, eszegetni kezdte őket. A közeli tisztás felől vidám nevetgélés hallatszott. Zsuzsika elfeledkezett a libákról, odament - és mit látott? Tündérlányok játszottak vidáman, csillogó karikákkal. Észrevették a kislányt, és kedvesen hívták magukhoz játszani. Zsuzsika boldogan szaladt közéjük. Kapott ő is egy szép karikát, és együtt hajtotta a tündérlányokkal. Egészen elfeledkezett a libákról. Egy kis idő múlva azonban eszébe jutottak, és nagyon megijedt, meg el is szomorodott, hogyan is fogja őket most megtalálni?
- Miért vagy olyan szomorú? - kérdezték a tündérek. - Mondd el bátran, mi bánt, hátha tudunk segíteni rajtad.
- Nem vigyáztam a libáimra, és most ki tudja, merre vannak? Nem is merek hazamenni, ha meg nem találom őket.
Hullottak a könnyei, mint a záporeső. A tündérlányok így szóltak hozzá:
- Ne búsulj, Zsuzsika, meglesznek a libáid. Itt van egy síp, fújj bele, és a libáid a síp szavára idejönnek hozzád. Még édesanyádnak is küldünk egy csomó falevelet. A mi nyírfánkról szedtük, vidd haza neki.
Zsuzsika belerakta a leveleket vászontarisznyájába, amelyben elemózsiáját tartotta. A tündérlányok integettek neki, és eltûntek a víz ragyogásában.
Alig tudott felocsúdni a csodálkozástól. De észbe kapott, és belefújt a sípjába. Alighogy megszólalt a sípja, hangos gágogással repültek felé a libái. Megkönnyebbülten terelgette őket hazafelé. Otthon elmondta, mi történt vele, és átadta a tarisznyát édesanyjának. Az asszony beleöntötte a faleveleket egy vesszővékába. Hát, uram, teremtőm, a falevelek mind színaranyból voltak! Olyan boldogok lettek, hogy még táncra is perdült az anya meg a lánya.
- Hála a tündéreknek, nem lesz már többé gondunk - mondta az asszony.
A szomszédjuk igen irigy természetû, kíváncsi ember volt. Fúrta az oldalát, mitől megy ezeknek olyan jól. Megleste az ablakon át Zsuzsikát, amikor egy aranyat vett ki a vékából. Föltette magában, hogy ő bizony megszerzi az aranyakat. Amikor Zsuzsika az édesanyjával kiment a mezőre dolgozni, beosont a házukba, megkereste a vékát, és két marokkal nyúlt bele, hogy minél több aranyat vehessen ki belőle. De az aranyak egyszerre olyan tüzesek lettek, hogy összeégették a kezét. Ledobta a kincset, és jajgatva menekült haza. A szegény asszony meg a lánya pedig jól beosztva, halálukig boldogan éltek belőle.
Varga Imre átdolgozása
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.