
(részlet)
Te miként döntöttél volna a helyemben, tisztelt barátom? Mit mondtál volna, s azt hogyan?
Persze, persze, te nem dönthetsz, mivel nem te vagy itt a helytartó - és a szokás igazsága, hogy a helytartó döntsön. Látod, megbecsült barátom, én helytartó vagyok - mégsem döntöttem.
Most nagy vagyok és üres, akár ez a palota. Mégis: kicsiny vagyok, telve kételyekkel, akár az öt betû - miért?
Jól élek, nem panaszkodhatom. A birodalomban jól élnek a helytartók. Mivel a császár képmásai. S a tükörképnek addig nem lehet semmi baja, amíg a tükörbe néző elégedett.
Nem panaszkodom. Nem kínoz a szokatlan hőség, mivel árnyékos, hûvös a palota s a kert.
A munkám csak az, hogy vagyok. Ez minden gondom hát: lennem kell.
Az étel-ital bőséges és válogatott, szám íze szerint főznek.
Néha unatkozom. Arra gondolok, hogy itt, Jeruzsálemben áll az idő, míg Rómában rohan. Kocsiversenyek emléke cukrosodik mélázásaimra, dévaj lakomáké, aztán legyintek: nyilván öregszem, s most Rómában talán ugyanígy ücsörögnék, s bámulnék magam elé, elvágyódva tán épp ide, Jeruzsálem izzasztó hőségébe. Furcsa ez.
Úgy mondják az embereim, hogy tisztel és szeret a nép, én ezt úgy jelentem Rómába, hogy tiszteli és szereti a császárt a zsidó nép. Ilyenkor sohasem érzem, hogy hazudok.
Mert végül is meglehet, hogy valóban tisztel és szeret a nép. Nem adtam rá okot, hogy ne szeressen. ?k alkalmazkodnak hozzám, én is alkalmazkodom hozzájuk. ?k a föld, a víz - engem táplálnak, a pálmát, én meg viszonzásul árnyékot, néha gyümölcsöt adok nekik.
Úgy veszem ki, örülnek ennek, s úgy fogadják, akár ajándék, kegy lenne, s nem létföltétel, ahogyan ők nekem.
Ezért is gondolom, hogy nincs velem baja a népnek. Mivel - különben - embereim szavára nem sokat adok, miért is adnék. A dolgukat végzik, s a dolguk az, hogy hetente jelentsék: tiszteli és szereti a nép a császár helytartóját. Én ezt mindig tudomásul veszem, de nem törődöm vele túlságosan.
Tudod, amice, ha éhes vagyok, enni kérek, ha szomjas vagyok, italt hozatok, ha szórakozni vágyom, parancsomat teljesítik, ha aludni akarok, álmomat nem háborgatják. Még a mélázásaimat sem zavarják meg, s ha jobb híján eszembe jut, s kedvem is van rá: vannak, akik örömest együtt méláznak velem.
Ezért is gondolom, hogy valóban tisztel és szeret a nép. Mert nem látok haragot az arcukon, sem gyûlöletet, gesztusaikban nem fedezek föl indulatot ellenem, s mivel parancsaimat szelíd kérésekbe csomagolom, ők azokat - megfigyeltem! - nem szolgai mosollyal teljesítik.
Én úgy látom, jó nép ez. Dolgos, életrevaló.
Hogy hóbortjai vannak? Istenem, kinek nincsenek hóbortjai? Nekem is vannak, példának okáért. Egy ilyen, hogy ki nem állhatom a fügét, pedig ehetném kosárszámra. Ez az én hóbortom. Meg - neked elárulom - kételkedem az istenekben, de ezt bölcsen eltitkolom.
Mert hallgatni is muszáj néha. Kifejezetten üdvös. Szükséges rossz, ami épp a szükségesség miatt paradox módon jó, vagyis hasznos. Így a császár azt hiszi: hívő embere vagyok, pedig csak tisztességes hivatalnoka. S látod: kiderült, neki valójában tisztességes hivatalnokok kellenek, nem elvakult hívek. Ha hívő lennék, tán nem is ragaszkodna ennyire hozzám, talán félne, tartana tőlem, mivel a vakon hívő lélek kiszámíthatatlan az egész lényét meghatározó zsarnok szenvedély miatt.
Látod, barátom: gyakran lényeg másnak az, ami tőlünk csupán látszat, és fordítva. És hidd el, ez nem csalás, nem becsapás, nem hazugság. Hiszen gyakorta a másiknak csak a látszat lényegére van szüksége, a valódi lényegre már nem kíváncsi, sőt, a valódi lényeg talán rossz lenne neki.
És én megelégszem azzal, hogy nem osztom meg igaz gondjaimat mással. Nem kényszerítek senkit, hogy fogadja el s tegye magáévá az elveimet, a rögeszméimet, ha nem veszek észre irántuk egyértelmû igényt.
Te más vagy, veled nyíltan, őszintén beszélgetek. Előtted fölöslges lenne bármelyik álarcom. Mert úgy tapasztaltam, téged is az igazi lényeg izgat. A megfoghatatlannak tûnő s a mégis megfoghatónak tételezett igazság. Hogy mi is az élet és benne-általa az ember?
Ez is, úgy látszik, közös hóbortunk. Hogy szeretünk töprengeni. Hogy néha úgy véljük: muszáj töprengenünk.
Látod: más meg nem szeret gondolkozni. Más meg csömörig zabálja a fügét.
Istenem, nem lehetünk egyformák.
Érdekes ez is, nem találod úgy: abban vagyunk egyenlőek, hogy nem lehetünk egyformák?
Látod, kedves barátom, én emiatt legyintek a hóbortokra, a különcségekre, a szokásokra. Mert a hóbortnak, legyen bármilyen riasztó is, nincs jelentősége, ha lehet. De mihelyt megtiltjuk a gyakorlását, lett légyen a leggyermekibb is, már baj származhat belőle.
Emiatt aztán én még tisztelem is a hóbortokat.
Aki aludni szeret, aludjon, aki játszani, az játsszon. Aki szónokolni, az szónokoljon, aki hallgatni szereti a szónoklatot, hallgassa, aki meg nem szereti, hát ne hallgassa. Én így vagyok ezzel. S úgy vettem észre, a te nézeted is hasonló lehet.
Szeretem a békességet, szeretem a nyugalmat. De nem irigylem azokat, akik a nyugtalanságot kedvelik inkább. Hát nem is gyûlölöm őket.
A gyûlöletet, bevallom, nem szeretem. Kifejezetten bosszant. De a gyûlölködőket már igyekszem megérteni. Igyekszem megfejteni a gyûlölségük okát, hogy erőmtől telően csillapíthassam a mérgezést.
Nem tudom, szeretett barátom, te miként vélekedsz erről a kérdésről.
?Tapasztalhatod, hogy a magam módján én szeretem ezt a népet. Hiszen emberek ők is. Anyától születtek, s majd meghalnak. Hogy zsidók? Én meg római vagyok. Ez az árnyalatnyi különbözőség csak annyiban fontos nekem, hogy dolgozzanak becsületesen, s az előírt adót szolgáltassák be határidőre. Most ez a világ rendje. Ha Róma lenne Jeruzsálem, s Jeruzsálem lenne Róma, bizonyára fordítva lenne. S következésképp nem lennék helytartó. Talán kereskedő lennék, talán halász, talán földmíves. Nem tudhatom.
Nem szeretek kiabálni. Úgy gondolom, nem is állna jól nekem. Sajnos, eléggé vékony a hangom, s rikácsolnék. Minden bizonnyal nevetségessé válnék, azt meg nem szeretném. Nincs méltatlanabb, embertelenebb, fájdalmasabb a nevetségességnél. Mert a nevetségesség maga a bizonytalanság. A bizonytalanság pedig levegőtlen élettér, fulladozik benne az ember, s végül meg is fulladhat.
Halkan szoktam beszélni, magabiztosságot mímelve, hogy a kételyeimet ne is sejthessék.
És fölöslegesen sietni sem szeretek. Nem mielőbb megérkezni, hanem haladni akarok. Hiszen a végső célhoz megérkezni embernek lehetetlenség. Ezért nem is akarok virtusból sietni. Sietni akkor kell, ha muszáj. Háborúban például.
De most béke van, a békében meg élni kell, nem túlélni. A békével házasságban kell élni, nem szerelemben. A szerelem lángol, emészt - végül üszkössé éget. A házasság ellenben lángot dédelgető, üszköt odázó parázs, amely melegít. Most béke van, házasság. S a házassághoz alkalmazkodni tudó érzelem és mindenekelőtt ész, emberi szellem kívántatik. Értelem, barátom. A házasságban elébb megfontolni kell, csak aztán cselekedni. A szerelemben, ugyebár, a megfontolásnak már csak utólag juthat szerep, mint papnak a temetésen.
Nem, nem tartom magamról, hogy bölcs vagyok, és azt sem, hogy tapasztalt. Mert sokat nem tudok még, és tapasztalat dolgában bizony mindig is ügyefogyott voltam. Mindig csak annyival éltem a világból, amennyi az utamba akadt. Még többet nem kerestem, nem kutattam. Képes voltam meglátni és megérteni az egész világot és létezést az elém került vadvirágban. Képes voltam őszintén betelni az élménnyel, s nem irigyeltem azokat, akiknek egész kazal virág lankadt az ölén.
Nem tartom magam mégsem bölcsnek, bár hozzáteszem, ostobának sem gondolom magam.
Néha, megérted ugye, barátom, ha belefájdul a fejem az elmélkedésbe, szánakozom magamon. Mert nem tudhatom: szeretem-e igazán az életet, hogy szerelemmel szeretem-e az életemet. Ilyenkor fájni szokott, hogy nincs igazi szenvedélyem az elmélkedésen kívül. Ilyenkor döbbenek rá, hogy egyetlen szenvedélyem meddő, tulajdonképpen öröm és haszon nélküli. Hogy egyetlen szenvedélyem csak nekem jó - s lám, kiderül, hogy nekem sem mindig, nekem sem igazán, nekem sem hiánytalanul. Ilyenkor elbizonytalanodom, és szomorú vagyok.
Ilyenkor gyorsan, szinte reszketve a leleplezéstől, mindenféle szenvedélyek közt válogatok nagy komolyan, elhitt elhatározással.
Az jut eszembe, hogy a legvérmesebb szenvedélyem az lenne, ha mindenáron császár akarnék lenni. Mert tulajdonképp császár is lehetnék, jó császár, akit igazán tisztel és szeret a nép! Hogy miért ne lehetnék én is császár?!
Hamar lelohadok, mert tudom, hogy nem vagyok császárnak való. Ismerem a képességeimet, túlságosan is. Én helytartónak vagyok alkalmas. És mivel megelégszem a vágyaim elképzelésével, ezért maradok helytartó.
Aztán felötlik bennem az is, mi lenne, ha szívvel-lélekkel szeretném a tudományt, ha nagy filozófus akarnék lenni, igazságok fölfedezője, kimondója?
Ez a gondolat sokáig hízeleg is, duruzsol a fülembe, de tudom magamról, hogy nem vagyok kitartó, hogy csapongani szeret a fantáziám, nem koncentrálni.
Hiszen ezt te is észrevehetted, kedves barátom.
Nőkre is gondolok, italra is, néha még csinos fiúkra is - de mindig legyintek.
Nem akarom az igazán nem kívánt élvezetekkel becsapni magam. Fölösleges lenne, mert hazugság lenne.
Még enni sem szeretek szenvedélyesen, bár szeretem az ízükért megkívánt főztöket. De gyorsan jóllakom, s olyankor már a szemem sem kívánja az ínyencfalatokat. A pávatollat pedig undorítónak érzem.
Látod, barátom, csak egy a baj, az, hogy nem tudom a magam magyarázataitól, a kételyeimtől nem tudom: szeretem-e igazán az életet? Hogy képes lennék-e meghalni érte? Hogy képes volnék-e föláldozni az én egyetlen életemet az életért?
Mert nem félek meghalni, mivel tudom: elkerülhetetlen. S nem fájhat, miként nem fáj a születés előtti nemlét sem.
Mégsem tudom bizonyosan, hogy ezt a semmit, az én majdani semmimet oda merném-e adni ezért a megfoghatatlan valamiért.
Ördögh Szilveszter