A nap még nem derült fel arra a napra, amelyet mi Vasárnapnak nevezünk, midőn az asszonyok máris indultak a kert felé. De kelet felől a dombokon könnyedén, mint valami liliomokba és ezüstbe öltözött föld távoli visszfénye, halkan fehér reménység lebbent fel a remegő csillagok közepette, és lassan-lassan lebírta az éjszaka villódzását és szikrázását. Egyike volt ez ama derült hajnaloknak, amelyek szunnyadozó ártatlanokra és ígéretek szépségére terelik gondolatainkat, és mintha a kristályos és áldott levegőt csak éppen abban a pillanatban rezgette volna meg suhanó angyalok serege. Egyike volt ama szûzies napoknak, amelyek ragyogó fehérségben, vidám tisztaságban, friss borzongásban, bátorító ártatlanságban fogantatnak.
Az asszonyok szomorúságba bágyadtan lépkedtek a fuvallatos szürkületben, mintegy elvarázsoltan valami sugallattól, amelynek nem tudták volna magyarázatát adni. Zokogni mentek-e vissza a sziklasírhoz? Vagy azért, hogy még egyszer újra lássák azt, aki ki tudta venni szíveiket úgy, hogy nem ejtett rajtuk sebet? Vagy azért, hogy a Feláldozottnak holtteste körül Nikodémus keneteinél erősebb illatú keneteket helyezzenek el? És beszélgetés közben mondogatták egymásnak:
- Ki hengeríti el nekünk a követ a sír ajtajáról?
Négyen voltak, mert Mária Magdolnához és a Betániai Máriához csatlakozott Joanna, Kuza felesége, és Salome, de nők voltak, és bágyadtak szívük fájdalmában.
De amikor odaértek a sziklához, döbbenetükben szinte földbe gyökeredzett a lábuk. A sírbolt sötét szája nyitottan tátongott a sötétben. Nem hittek a szemüknek, s aki legmerészebb volt köztük, körültapogatta remegő kezével a nyílást. Az egyre erősbödő nappali világításban észrevették a kőfedelet, oldalvást, a sziklához odatámasztva.
Az Asszonyok rémülettől némultan hátrafordultak, mintha arra vártak volna, hogy valaki jön, akitől megtudhatják, mi történt ama két éjszaka alatt, amíg távol voltak innét. Mária Magdolna azonnal arra gondolt, hogy a közbeeső időben a zsidók ellopták Krisztus holttestét, mert még mindig nem volt elég nekik az a szenvedés, amit életében okoztak neki. Vagy talán felbőszültek azon, hogy ilyen tisztes temetés jutott egy eretneknek, és bedobatták a megkövezettek és a keresztre feszítettek becstelen gödrébe.
Azonban ez csak sejtelem volt. Talán még mindig ott bent nyugodott Jézus, illatos pólyáiban. Belépni nem volt bátorságuk: mégsem tudták rászánni magukat, hogy elmenjenek anélkül, hogy valami biztosat megtudtak volna. És alighogy a nap, amely végre felbukkant a dombok szegélyén, megvilágította a sírbolt bejáratát, megemberelték magukat, és beléptek.
Első pillanatban nem láttak semmit, azonban új rémület döbbentette vissza őket. Jobb felől fehérbe öltözött Ifjú ült - ruházata ebben a homályban tündöklött és fénylett, mint a hó -, s mintha csak rájuk várt volna.
- Ne féljetek. Akit kerestek, nincs itt: feltámadott. Miért keresitek az élőt a holtak között? Nem emlékeztek-e, mit mondott Galileában, hogy a bûnös emberek kezébe adatik és harmadnapra feltámad?
Az asszonyok döbbenten és remegve hallgatták, s nem tudtak neki mit felelni. Az Ifjú azonban folytatta:
- Menjetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy Jézus feltámadott, és hogy hamarosan meglátják őt.
Mind a négyen remegtek a rémülettől s az ujjongástól, kisiettek a sírboltból, hogy azonnal fussanak oda, ahová küldettek. De alig tettek néhány lépést, és éppen csak hogy kijutottak a kertből, Mária Magdolna megállt, a többiek pedig nem várakoztak rá, hanem tovább siettek az úton a város felé. Maga sem tudta, miért maradt vissza. Talán az ismeretlennek a szavai nem győzték meg, és arról sem bizonyosodhatott meg, vajon a sír valóban üres volt-e; nem volt-e esetleg ez a papok cinkosa, aki meg akarta csalni őt?
Hirtelen megfordult, és a napsütéses zöldben maga mellett férfit pillantott meg. De nem ismerte meg, még akkor sem, mikor megszólalt:
- Asszony, miért sírsz? Kit keressz?
Mária azt gondolta, hogy ez bizonyosan József kertésze, aki korán idejött dolgozni.
- Sírok, mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt. Ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, s én elviszem őt.
Az ismeretlen ellágyult ettől az ártatlan érzelmességtől, ettől a naiv gyermekességtől, de csak egy szóval felelt, egy puszta névvel, az asszony nevével, de az epedés és a bánat hangsúlyával, azon a szívbe markoló és feledhetetlen hangon, amelyen annyiszor szólt hozzá:
- Mária!
Ekkor a Kétségbeesett, mintha álmából riasztották volna fel, megtalálta az ő Elveszettjét:
- Rabbóni! Mester!
Odahullott lábaihoz a harmatos fûben, és átölelte kezeivel ezeket a meztelen lábakat, amelyeken még vörösen virult a két szeg sebe.
Jézus azonban így szólt hozzá:
- Ne illess engem, mert még nem mentem föl Atyámhoz; hanem menj atyámfiaihoz, és mondd nekik, hogy fölmegyek az Istenemhez és a ti Istenetekhez. És mondd meg nekik, hogy előttük megyek Galileába.
És azon nyomban elvált a térdelőtől, és eltávolodott a fák között nap fénykoszorújában.
Mária nem vette le róla a szemét, míg el nem tûnt, aztán felkelt a pázsitról, dúlt arccal, magánkívül, a boldogságtól elrévült tekintettel, és elfutott társnői után.
Ezek éppen hogy odaérkeztek a házba, amelyben a tanítványok rejtőztek, és kapkodó és izgatott szavakban elbeszélték a hihetetlen esetet; a nyílt sírt, a fehér ruhás ifjút, aztán hogy miket mondott, hogy a Mester feltámadt, s hogy mit üzen tanítványainak.
Azonban ezek a férfiak, akik még mindig nem tértek magukhoz a csapás után; akik a veszély ama napjaiban sokkal határozatlanabbaknak és tehetetlenebbeknek bizonyultak, mint ezek a szegény gyenge asszonyok, nem akartak hitelt adni e furcsa híreknek. Agyrémek, asszonyi képzelődések, mondogatták. Már hogyan támadhatott volna fel rövid két nap múltán? Nekünk azt mondta, hogy vissza fog térni, de nem rögtön: sok-sok rettenetes jelnek kell feltûnnie ama nap előtt!
Hitték, hogy a Mester fel fog támadni, de nem előbb, mint ama napon, amelyen a holtak mind feltámadnak majd, hittek abban, hogy eljő dicsőségben, hogy kezdetét veszi az ő Országa. De nem most: nagyon hamar volna, nem lehet igaz: rajongó nők hajnali ábrándozása, kísértetek játéka ez.
Ebben a pillanatban a rohanástól és az izgalomtól zihálva megérkezett Mária Magdolna. Mindaz, amit a többiek mondtak, teljes egészében színigaz volt. De több is történt: ő maga látta, tulajdon szemeivel, és beszélt hozzá, és hirtelen nem ismerte meg, de rögtön ráismert, mihelyt nevén szólította: tulajdon kezeivel érintette lábait, látta lábainak sebeit; ? maga volt, élő maga olyan, mint annakelőtte, és mint amaz ismeretlen Ifjú, meghagyta neki, hogy menjen el tanítványaihoz, hírül vinni nekik, hogy feltámadott, amint megígérte.
Simon és János végre felriadtak, kirohantak a házból, és futásnak eredtek József kertje felé. János, aki fiatalabb volt, megelőzte társát, és elsőnek érkezett a sírhoz. És amint bekukkantott a bejáraton, látta a földön a kötelékeket, de nem lépett be. Simon lihegve utolérte, és beviharzott a sírboltba. A pólyák ott hevertek szétszórtan a földön: de az a kendő, amely a halott fejét takarta, össze volt hajtogatva, és külön félre volt téve. János is belépett, és látott, és hitt. És szó nélkül hanyatt-homlok hazasiettek, futva, mintha arra vártak volna, hogy ott találják a Feltámadottat a többiek körében, akiket az imént hagytak ott.
Jézus azonban, amint Máriától elvált, eltávozott Jeruzsálemből.
Giovanni Papini