Dehogynem szeretjük. Hát persze, hogy szeretjük. Hiába mondják, hogy így nem, úgy nem, mert szeretik. Szeretik zsigerből, szívből, lélekből az emberek a locsolást. Ha nem szeretnék, akkor miért készítenének erre a napra különbnél különb süteményeket a nők? Kiflik, tekercsek, pogácsák, kekszek, csokis szeletek, torták, kalácsok, bélesek, fánkok, sós rudak, piskóták, perecek, omlós csókok, mézespuszik vajon mi másért kerülnének ekkor az innapi asztalra? Agyafúrtnál agyafúrtabb konyhai trükköket bevetve miért töltenének el napokat azzal szívünk hölgyei, hogy non plus ultrát, női szeszélyt, nyúlderekat vagy margitszívet ,,alkossanak?, hogy isteni ízeket, csodásnál csodásabb, süteménynek nevezett költeményeket varázsoljanak a nyuszikás abroszra, a piros tojások meg a frissen kihajtott zöld búza mellé? S hogy aztán, mindennek a tetejébe, parfék, bólék, likőrök, házi konyak, tojásos puncs meg vodkafix is kerüljön a köményes pálinka meg a fehérbor társaságába a terülj, terülj asztalkámra meg - pótlásként - a kis bárszekrénykébe. ,,Tessék csak választani, komámuram, igyon csak, fogyasszon csak! Neeem fog vegyíteni! Hát mért vegyítene? Hát hogy vegyítene!? Használja csak bátran, kedves komámuram! Ne csak egyet! Na még egy pohárkával! Egészségére, drága komámuram!? Mert a locsolásra készül ember és állat, gyerek és felnőtt, mihelyt kidugta fejét a téren a legelső hóvirág a cigányasszony kosarából, vagy mihelyt elsírta magát az első bárány falun, a szülőknél, nagyszülőknél vagy a rokonoknál, vagy a mindig jó kedélyû juhosgazdáknál. Mert locsolni kell, locsolni érdekes, élvezetes, locsolni isteni érzés. S ahogy a latin mondja: necesse est. És mint mindennek, ennek is megvan a maga ideje, a maga ceremóniája, rítusa, a maga dramaturgiája. S mint általában mindig - legalábbis az apukák szerint -, most is az apukák húzzák a rövidebbet. Mert nekik, ha törik, ha szakad, ha ötmilás Jennifer Lopezzel permeteznek az égből, nekik akkor is menni kell. Úttalan utakon, sötét utcákon, gödrökön, dombokon, hegyeken, lépcsőházakban és emeleteken. S kiért másért, ha nem a nőkért. Legalábbis szerintük. A nőkért issza meg a férfi mindenütt az egy-két pohárka italost, a nőkért rúg be, és a nőkért szenved még egy hétig a kiadós locsolás után, mint egy... jól van, no: állat. Hiszen locsolni volt, s hogy is mondja, nem erőszakból, hanem kötelességtudatból tette. Locsolni volt, meglocsolni a komaasszonyt, a testvért, a barátnőt, a barátnő barátnőjét és unokatestvérét, a rokont, a nagynénit, a kolléganőt, a kolléganő kolléganőjének a kollegináját, annak anyját, nagyanyját és gyengélkedő testvérét a nagyszobából. És Sári nénit. Nem lehetne olyan cudar idő, ami visszariaszthatná, és nem létezik az az esdeklő szó, még a magasságos egekben sem, ami eltántoríthatná a locsolástól. Hiszen - mondtuk - nem magáért, nem önös érdekből teszi, hanem érdek nélkül, csupán a kultúra meg a hagyományok ápolása és a harmatos női testek kúrálása végett. S aki a mai világban nem locsol, legalábbis a locsolók szerint, az ne kapjon ebédet, és a vacsorája is csak savanyú tej legyen gombolyag sült pityókával, és csak nézze egész nap a tévét, ezt a drága román tévét, és böngyörgesse felesége festett tojásait a nappaliban. Nem is lesz húzása a nőknél abban az évben annak a férfiembernek, aki nem hinti be drága parfümmel már hajnali hatkor, ébredéskor élete párját. Aztán, még pizsamában, következnek a gyermekek, a mama, és csak aztán a sült báránycomb meg a krumplisaláta. Ne legyen könnyû annak a kölni - mondják a megátalkodottabbak -, aki nem megy locsolás napján locsolni. Aki - ha véletlenül dolgozni kellene - nem venne aznapra szabadnapot, nem kérezne el a főnökétől, s nem előlegezné meg neki, hogy az is meglehet, hogy a nehéz, emberpróbáló mûvelet folyományaként még két napocskáig nem jelenhet meg szeretett munkahelyén, me? hogy a locsolás fáradalmait és fájdalmait is ki kell pihenni egyszer. S azért hétfő a locsolás napja, hogy minimum csütörtökön beérjen minden becsületes, tisztességes férfi és jó magyar a munkahelyre, hogy bevégezze mindazt, ami az illető hétre elrendeltetett. S aki igazából, szívből-lélekből készül a nagy napra, az gyerekének már hónapokkal azelőtt betanítja a versikéket: mást a keresztmamáknak, mást a nagynéniknek, mást a szomszédos üzlet hölgyeinek. És nincs az a hatalmasra dagadó csíkmenasági kőmûvesmáj, amelyik a büszkeségtől nagyobbra fuvalkodhatna akkor, amikor az apuka a háttérben meghallgatja saját csemetéjének szenzációs - egyszerûen szenzációs! - szavalatát. Hátra-hátrapillant a gyerek, hogy ott van-e még a fater. Ott van. Inti is fél szemmel neki, hogy csak tovább, fiam! Kihagytál egy sort, az istenit!, ezt az utcán még gyakoroljuk, csak menjünk ki innen. De azt inti kicsiny sarjának, hogy jól van, csak nyomás, most öntözd meg becsületesen a nénit. Ne ott! De! A szoknyája alatt is! És a néni kacag és köszöni szépen az apukának, és piros tojást ad, s némi aprópénzt, jobb esetben egy ötvenest, az apucinak mosolyt küld, hogy be okos ez a gyermek, tisztára az apja, büszke is lehet rá, úgy fújja ezt a nehéz költeményt, mint a szentírást. De az apukának ekkor már a saját verse jár a fejében, hogy hogy is van az - azt a héccencsé...! -, amelyiket Olgicának akart még az imént elmondani, hogy mi is a második sor vége, szex vagy keksz? S már készül, hogy Olgicának a blúza alá is befúj, mert tavaly is úgy tetszett az istenadtának, meg a szoknya alá is befújna ő is, istenem, hát férfiak vagyunk, de hát a gyermek megteszi helyette, s különben is, mit mondana otthon az anyjának, hogy Olgica néni hogy elpirosodott, amikor apuka odatartotta a locsolóját, s elmondta azt a verset, a kekszest. És Olgica néni érti, hogy miről szólt a költemény, olyan barackot nyom a kobakjára, hogy csak na. Aztán délutánra végre a gyereket leteszi a fáradt férfiú. Ki is merült már. Meg is untad a sok járkálást, ugye, fiam, mondjad édesanyádnak. Van már vagy nyolc kiló piros tojása, pénzt is szedett össze jóformacskán a gyerek, s különben is, aludnia, durmikálnia kell az ágyikóban. Hát nem? És csak ezután jön igazából a nap hátralevő része. Fehér ing, nyakkendő, öltöny, stuccolt bajusz és barkó. Frissen borotvált arc, friss illat, friss lépések, jókedvû lelécelés otthonról. Addigra az asszony már úgy eregeti magából a délelőtt illatait, mint egy pacsuligyár. Már a hatodik blúzot cseréli, az ötödik szoknyát, mert nála is jártak olyan bácsik, akik a szoknya alá is szerettek permetezni. Szóval irány a négy égtáj felé. Kezdi a legtávolabbiakkal, oda még autóval megy, a kollégával, a sógorral, majd vissza a városba, aztán kocsi letéve, s isten neki, belé a közepibe. Amikor eljön az este, még csak a kedve virágzik, tizenegy körül már az orra is, és éjfél körül, a legutolsó helyen már egy enyhe szundi is megcsapja, hogy aztán hajnal felé minimum háromon (két ingatag láb a földön, egy kalimpáló kéz a kerítéseken) elinduljon hazafelé, a pacsuliszagú édes otthon irányába. És reggelfelé már az se túl nagy szégyen az ilyen másodnapon, főként hogyha nem látják, ha az utolsó métereken már négyel, négyen megy az ember, mondjuk a lépcsőházban, de csak a bejárati ajtóig, s az se szégyen, ha még elmélkedik is egy kicsit az ajtó előtt a világ dolgairól meg arról a súlyos identitásfirtató problémáról, hogy vajon úgy hívják-e, ahogy a réztáblán írja, vagy nem. Még szerencse, hogy két szóból áll az egész. Mert így is beletelhet egy fél órába, amíg kibetûzi.