Csurka IstvánIrodalom: A járdaszegély mellett

2004. április 15., csütörtök, Archívum 2003–2007

Valami azt súgta, hogy a kocsmaajtó felé nézzen. Különben nem nagyon szeretett arra nézni, mert ha ezt az útszakaszt, ezt az italbolt előttit söpörte és odanézett, mindig be is ment, s abból rendszerint valami baj származott: elvesztett valamit, nem fejezte be a munkáját estig sem, és az ellenőr megszidta, meg mindenféle más, rossz esemény, kellemetlenség, ami csak érhet egy magányos, öreg némbert, aki nagyon szereti a törkölypálinkát meg a többi italt. Most azonban más történt: a kocsmaajtón a kolléga lépett ki - ,,hogy is hívják?? -, aki a túloldalt, a nyolc­kerületi oldalt söpri itt vele párhuzamosan már jó néhány esztendeje. Nem volt részeg, mégis kicsit meg­tántodorodott a szabad levegőn, a világosságban, s aztán meg­pillantva az öregasszonyt a piros-fehér csíkosban, egyenesen feléje tar­­tott. Az megelőzte a megszólalással:
- Hányadik?
- Micsoda?
- Féldeci.
- Harmadik.
Megejtette az állát egy nyomatékosságot kifejező holdsarló ívû fordulattal.
- Hogy az istenbe?
A férfi nem válaszolt, csak állt előtte. Az öregasszony felegyenesedve, most már seprûjét az álló lapátnyél kiugró fogójának támasztotta.
- Talált valamit?
- Ja.
- Mit?
- Egy öngyújtót.
- Ezt a piszok szerencsét!
Gyûlölködve nézett rá.
- Nekem nem tud ilyen piszok szerencsém lenni.
A férfi lelépett a járdaszegély mellé. Nem érezte jól magát fent a járdán. A forgalmas úton nagy csapat jármû zúgott el mellettük, számon tartva és tisztelve őket, csíkos ruhájuk, úttesti jogaik miatt, de ők ügyet sem vetettek a különféle hangon bőgő jármûcsordára.
- Hol? - firtatta tovább a nő.
- Itt a 18 előtt, a kukában.
- Egy jó öngyújtót a kukában?
- Elég jó volt. Tegnap lett megtöltve benzinnel.
Az öregasszony ránézett az öregemberre. Valamit nem értett, de nem tudta megfogalmazni, hogy mit. Gondolkodott, nézte a férfi szomorkás, savanyúra gyûrt, borostás arcát, szemét, az meg csak állt, és ugyancsak mélyen benne járt egy gondolat vájatában. ,,Hogy lehetne?? - ez volt a gondolat. Hogyan lehetne legalább két forintot kivenni belőle. Kettője még neki is volt, apróban. ,,Egy stampedli.? Ez volt a gondolatának a képi része. Látta is a stampedlit a bádogpulton, látta a pohárka karcsú testét, ezüstös fénylését, a kis üvegtest alsó részén a gyönge hornyokat, érezte azt a pici erőt a keze fejében, amivel a nedves, vizes felülettől el kell szakítani a kis hengert, és persze érezte a vegyes pálinka olajos illatát, ízét és erejét a szájában.
Az asszony nem jött rá a furcsálkodást szülő érthetetlenség miértjére, a férfi pedig még nem érezte alkalmasnak a pillanatot a kétforintra. Így aztán csak álltak a járdaszegély mellett, egymással szemben, és mégis valójában nagyon, de nagyon távol egymástól, a jármûcsorda benzinfüstjében és zajában, elsüllyedve önmagukban és a semmiben. Talán csak az ital utáni vágy, talán csak az volt közös bennük ezekben az értelmetlen hallgatásban elzúgó percekben. A férfi még akart inni, az öregasszony pedig szerette volna elkezdeni.
S a percek csak múltak, az autók, teherautók, autóbuszok, furgonok, Volkswagenek, Trabantok, Skodák, Volgák, Warszawák, Opelek és Ford Taunusok csak vonultak, dübörögtek, suhantak el mellettük szakadatlan sorban, mint az évek.
- Mennyiért adta? - talált vissza végül az öregasszony.
- Kettőért.
- Becsapták.
Végre egy kis jó érzés, melegség a szíve körül. Megismételte.
- Becsapták. Öt féldeci meg két korsó sör, az lett volna az ára. Esetleg: egész héten egy féldeci.
- Lehet.
Most már szinte vidáman:
- És a harmadik?
- Azt saját erőből.
Az öregemberre heveny viszketés jött rá, nagy, erőteljes és egyáltalán nem palástolt mozdulatokkal vakarta meg az alfelét.
- Maga már megint tetves?
- Lehet.
- Mért nem mosakszik meg? Nekem, látja, fürdőszobás lakásom van.
- Az jó lehet. És hány fürdőszobája van?
- Hogyhogy hány?
- Hány? Mondja meg. Hány fürdőszobás a lakása?
Az öregasszony szigorú képet vágott. A férfi pillanatnyilag letett a kétforintról.
- Ne célozgasson itt nekem! - fortyogott a nő. - Mit célozgat itt nekem? Tőlem még soha senki nem kapott lapost! Tisztálkodó fajta asszony vagyok! Engem akárki megnézhet. Az uram se azért hagyott el, mert nem voltam tiszta.
- Én azt nem is mondtam.
Egymásra néztek. Ennyi most valahogy elég volt a kiengesztelődésre, a békére. A férfi gyorsan elkezdte:
- Adjon kölcsön négy forintot elsejéig.
Négyet kért, hogy kettőt kapjon. De nem kapott.
- Nem adok.
- Van, de nem ád?
- Van, de nem adok.
- S miért?
- Nem adja meg.
- Mennyivel tartozom? Eddig?
- Azt hiszi, számolom? Vagy adok, ha van kedvem, és akkor vesszen, vagy nem adok. Olyan még nem volt, hogy maga átjött volna hozzám onnan a túloldalról: meghoztam tisztelettel a tartozásom. Soha. Maga csak kér.
- A múlt héten is fizettem egy féldecit magának.
- Ez igaz. Na jó, mert nyert az ügetőn. Mert magának piszok szerencséje van. Öngyújtót lel, huszonötszörös befutót fog három forinttal. Menjen dolgozni, hátha talál még valamit.
- Biztos, hogy nem.
- Semmi se biztos, csak a halál.
- Akkor se. Mert ahogy vesszük. Ezt se biztos, hogy találtam, ezt az öngyújtót.
Az asszony erre megint a lehető legáthatóbb tekintetével nézett rá, mert megint azt érezte, hogy egy számára beláthatatlan kanyarhoz érkezett a beszélgetés. A férfi pedig talán éppen ettől a tekintettől fellelkesülve azt kezdte remélni, hogy mégiscsak meglesz a két forint, talán még a négy is, mert ő most mindjárt hőssé válik, a vénasszony vigyorogni fog, és amikor elvigyorodik, akkor neki mindig nyert ügye van, mert akkor jó és adakozó. Jólesett volna rágyújtani azonban. Ahogy kotorászott a zsebeiben, az csak formaság volt, jelzés, tudta, hogy még csikk sincs a zsebében, sőt dohánypor is alig. A vénasszony hagyta, hogy jól végigtapogassa magát, s csak aztán vette elő a dózniját, amikor a vénembernek látszó, sovány öreg már feladta. Öt darab cigaretta volt a bádogdózniban. Kivett egyet saját kezûleg, és átnyújtotta. Aztán magának is vett egyet. A gyufáját a férfi azonnal megtalálta, s tüzet adott. Jó mélyet szippantottak mind a ketten, s ahogy a nikotinbódulat átszaladt rajtuk, előbb csak lefelé néztek a lábuk elé, majd fel az emeletek, az ereszek és az ég irányába, átadva és kitárva magukat az örömnek és a mámornak.
- Lopta? - találta meg közben, önmagának is váratlanul, a megoldást az öregasszony.
- Igen - hagyta rá a férfi automatikusan, mert arra a fél doboz gyufára gondolt még, amivel most tüzet adott, s amit az imént csúsztatott a zsebébe a támaszkodóról. Aztán csak az öregasszony hirtelen megszigorodó tekintetéből vette észre, hogy két malomban őrölnek, hogy az még mindig az öngyújtónál tart.
- De az öngyújtót, azt nem loptam - mondta a férfi minden indulat és sértődöttség nélkül. Az asszonyban most aztán még nagyobb lett a zavar. A férfi jobbnak látta tehát a büszke hősi vallomást azonnal elkezdeni. Amilyen hetykén csak tudott, úgy nézett az asszony szemébe, a fejét felvetette.
- Én dobtam bele a kukába, még tegnap este.
- Mit?
- Azt az öngyújtót.
Az asszony csak ingatta lassan a fejét, hitetlenkedve.
- A sajátom volt.
- Elvesztette és megtalálta - mondta az öregasszony, nem kérdezve, hanem megállapítva. - Ez is piszok szerencse. Én, ha elvesztek valamit, sose találom meg.
- Nem - mondta az ember még fentebben a büszkeségben. - Szántszándékkal dobtam bele, hogy ma reggel megtalálhassam. Mert én saját holmit soha nem adok el a kocsmában, csak talált tárgyat. Ez nálam szabály. Még a megboldogult első feleségemnek fogadtam meg ezt kilencszázharmincban.
Komoran, egyenesen, kissé meg is rendülve önmaga szabályozottságától, állt az asszonnyal szemben, s várta, leste a hatást. Az nem is maradt el, noha korántsem olyan volt, amilyennek képzelte. Az asszony egyáltalán nem vigyorgott, sőt szomorúsággal a szemében, álmélkodó, bámész fejingatásokkal, mintegy eltûnve valami összecsapódó függöny mögött, lassan, vontatottan a zsebébe nyúlt, az egyenkabátja felső zsebébe, s onnan nagy csomó foszló, gyûrt, de láthatóan mégis nagy becsben tartott irat, papír, levéltöredék, lottószelvény közül (mögül, belőle, alóla) kivett egy tízforintost.
- Fel kell váltani - mondta. Az ember még nem nyúlt utána, és nem kérdezte meg, mennyit kap belőle a felváltás után, kettőt-e vagy négyet. Egy pillanatra átnézett a jármûcsorda résein a túloldalra, az otthagyott, összetámasztott saját lapátjára, seprûjére, ösztönszerûleg, nyilván azért, mert most újra közeli valósággá vált, hogy ismét bemegy a kocsmába, s ilyenkor hagyományosan mindig megnézte a szerszámait.
- Miért nem tudjuk mi megérteni egymást? - tette fel ekkor a kérdést a nő. A férfi megütődött. Erre most nem számított. Egy hete se múlt még, világosan emlékezett rá, hogy isten tudja, hányadszor már, de ezúttal a szokottnál keményebben és durvábban utasította vissza ezt az ajánlkozást - és most ismét?
Megkeményedve állt vissza a járdára, fel, magasabbra, távol. Ha az egyik fenn áll - úgy érezte -, az nem is ott áll. Az egy másik világ.
- Nem jó a főztöm?
Nem válaszolt.
- Megférnénk nálam. Két fizetés, két fizetés. Baj, hogy tisztán tartanám magát? Baj?
A férfi nem válaszolt. Az öregasszony úgy tartotta maga előtt, az öle előtt a tízforintost, mint egy szál virágot, olyan gyöngéden.
- Nem akarom, hogy az legyen a látszat, hogy anyagiakkal édesgetem magamhoz, de gondolja meg. Mi lesz így magából? Elzüllik, eltetvesedik. Pedig maga jó ember. Csak nagyon könnyelmû. Maga bohém.
- Az vagyok - mondta meggyőződéssel és rekedten az ember. - Az vagyok. Az ilyen nem való férjnek. Rosszul járna velem.
- Gondolja meg, gondolja csak meg!
Nyújtotta a tízest.
- Mennyi ad?
- Mind.
A férfi erre egy kicsit megvonaglott.
- Elsején megadom - mondta ismét ugyanazzal a leleplező rekedtséggel. Az asszony látva, hogy nyomban indulni is akar, s itt hagyja, gyorsan belekezdett.
- Nemsokára itt a tél. Tüzelőm lesz. Olyan meleg lesz a szobámban, amilyet akarok. Az átázott, havas holmi is megszárad reggelig a kályha előtt. Nyugodtan nézek a télnek elébe.
- Én is. Tavaly is ötven-hatvan hómunkást kommandíroztam. - Aztán megismételte: - Ötven-hatvan főt.
- A különkereset mindig a magáé lenne. Csak a két fizetést tennénk össze. Lakásra, kosztra, fûtésre, világításra. Még ruhákat is tudnánk venni, fehérnemût.
Nem akarta megbántani. Fél lábbal visszalépett az úttestre.
- Nem jön? - kérdezte a lehető legmelegebb hangszínen.
- Meghív?
- Meg.
Az asszony erre gyorsan belehúzta azt a szemetet a lapát ölébe, ami még ott volt előtte a csatornarácsig terjedő darabon, aztán összeta­másztva szerszámait és kezét a térdének feszítve, fellépett a járdára.
Elindultak egymás mellett a kocsmaajtó felé, mintegy úszva és lebegve. Nem szóltak, pedig lett volna még megbeszélnivaló. A férfi rövid úton eldöntötte magában, hogy ezúttal az egész tízest megadja majd neki elsején, s nem fogja levonni belőle, amit rákölt. Az asszony pedig valamitől, maga sem tudta, mitől, boldog volt és reménykedő. Arra gondolt, hogy ő maga még csak hatvanhárom éves, és a férfi már elmúlt ötvennyolc, s hogy ez semmit sem jelent.
Aztán ahogy közeledtek az ajtóhoz, és ahogy távolodtak az úttesttől, amely a létük volt, úgy nőtt és dagadt meg bennük az izgalom, melyet soha nemcsak a szesz testükben való szétáradásának előérzete, reménye, elképzelése váltott ki, hanem mindig az a puszta tény is, hogy onnan kintről, az út széléről, a jármûcsordák, a szemét és a lefolyórácsok világából belépnek, beléphetnek a világba, az emberek közé.
Nagy, lusta, szomorkás szárnycsapásokkal, mint két fantáziából kivágott, színes, csíkos varjú szálltak a kocsmaajtó felé, majd be is repültek rajta, mégpedig úgy, hogy a nagyobbik varjú maga elé engedte a kisebbiket, a már kissé töpörödöttet.
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép