A 20. alkalommal megrendezett Tusványos Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik üde színfoltja az a közönségtalálkozó volt, amelynek meghívottja a magyar kenus. A csütörtök délután öt órára meghirdetett beszélgetés közel két óra késéssel kezdődött, de megérte várni, hiszen az egyszerű, halandó embernek nem mindig adódik alkalom arra, hogy találkozzon ilyen kaliberű olimpikonnal. Az volt csupán bosszantó, hogy kevesen vettek részt a közönségtalálkozón... De hagyjuk ezeket a dolgokat, és térjünk vissza Vajda Attilához, aki 1983. március 17-én született Szegeden. Már elég korán, mindössze tízévesen ismerkedett meg a kenuzással. Első komoly sikerét 2000-ben, a franciaországi ifjúsági Európa-bajnokságon érte el, ahol kenu 2-esben ezer méteren első lett. Egy évvel később az ifi vb-n ugyanezen a távon, de már egyesben próbálta ki magát, és a dobogó harmadik fokára állhatott fel. Mindössze húszévesen ott volt a 2003-as duisburgi Világ Kupán, ami a felnőttek között a nemzetközi bemutatkozóját jelentette. 2004-ben pedig ott volt az athéni olimpián, ezer méteren döntős lett, és harmadiknak ért célba. Ez után újabb és újabb siker következett, majd Pekingben valóra vált a magyar kenus álma: aranyérem 1000 méteren. Elmondása szerint most viszont már London a cél, ahol a címvédés mellett 500 méteren is szeretne nagyot produkálni. A kenu olyan sport, amelyben nagyon sokat kell dolgozni, hiszen nem jön semmi, és nincs olyan, hogy ez volt, ez lett — állítja Vajda. Az alábbiakban rövid beszélgetést olvashatnak a magyar sportolóval, akit arról kérdeztük, hogy milyen volt a kínai olimpia, az idei éve, de szó esett az erdélyi élményeiről és a jövőbeli terveiről is.

— Elmondásod szerint most vagy először Erdélyben, melyek az első benyomásaid?

— Valóban ez volt az első utam ide, s nagyon remélem, hogy nem az utolsó. Edzőm, Vécsi Viktor már többször volt itt, és sokat mesélt erről a helyről. Mindig úgy érkezett vissza, hogy teljesen fel volt töltődve energiával. Nem is értem ezt igazából, hiszen mindig hegyet mászni jött ide. Most alkalom adódott arra, hogy eljöjjek, és saját szememmel lássam az itteni tájat, megismerjem az embereket. Nem csalódtam az elmondásokhoz képest, s ennek örülök. Az utazás egy kicsit keményebbre sikerült, mint ahogy terveztük, de a lényeg az, hogy itt lehetek. Örülök, hogy végre ezt a részét is láthattam a világnak.

— Apropó, világ. Mit tudnál mesélni Pekingről és a tavalyi olimpiáról?

— Sok mindent tudnék mesélni Pekingről és az olimpiáról. Vannak kellemes és nagyon kellemetlen élményeim. Azt tudni kell, hogy egy évvel az olimpia előtt már kimentünk megnézni a helyszínt, a pályát, ahol versenyzünk, hogy többet tudjunk meg a helyrajzi adottságokból, a szállásról, az időjárásról, a kajáról, meg mindenről, ami fontos volt számunkra. Tehát 2007 végén, a duisburgi világbajnokság után kiment a csapat, s két hetet töltöttünk ott: egy hét egészen más környezetben, majd egy hetet azon körülmények között, mint az olimpián. Kína teljesen más világ, soha nem fogom megérteni: sem a kultúrát, sem az embereket, sem az egész létet. Ott gyakorlatilag minden más, olyan, mintha feje tetején állna minden. Az ételek az ízük miatt ehetetlenek, s bátran kimondom: én nem vagyok oda a kínai kajáért. Vittünk szakácsot is magunkkal, próbált nekünk főzni leveseket, de soha nem találta el az itthoni ízvilágot. Az olimpia alatt két nap nem volt egyforma idő: vagy szakadt az eső, vagy negyven fok, vagy éppen szárazság volt. Néha fújt a szél, néha láttuk a hegyeket, néha pedig nem láttunk semmit. Voltak hírek, hogy erős a szmog Pekingben, de az nem szmog, hanem olyan nagy páratartalom volt ott, hogy attól már nem lehetett látni, és a légzés nagyon nehezen ment. Nem úgy, mint itt! Itt lehet levegőt kapni, de ott nem! Kint voltunk már hatodik vagy hetedik napja, és akkor vettük észre, hogy a pálya mögött vannak hegyek. Addig nem láttuk ezeket. Kína eléggé elvarázsolt világ. Tudja mutatni a szép arcát, de a rút valóját is.

— Egy nagyon különleges fejkendővel versenyeztél a tavalyi olimpián. Mit jelent az számodra?

— Ennek hosszú története van igazából, és valahová 2006-ra tehető az egész. Abban az évben Szegeden rendezték meg az akkori világbajnokságot, és Viktorral kitaláltuk közösen, hogy kéne valami újat hozni, valami pluszt beledobni az egészbe, hogy lássák, kik is vagyunk valójában, ki az a Vajda Attila, ki az a Vécsi Viktor, ki az a szegedi csapat. Én fejkendőben szoktam versenyezni, s Viktorral megegyeztünk, hogy ne egy fekete, halálfejes kendő legyen, hanem akkor annak adjuk meg a módját, és legyen egy címerezett fejkendőm, hogy tudjuk, kik vagyunk. Viktor ismert valakit, aki ezt szépen meg tudta csinálni, és egyszer csak így betoppant, hozott egy fejkendőt: piros, fehér, zöld színek, és közepén ott volt a címer. Azóta ebben versenyzem, most azért nem tudtuk elhozni magunkkal, mert múzeumban van Szegeden.

— Ez azt jelenti, hogy csak egy darab van belőle?

— Igen. Csak egy készült.

— Mi lesz a világbajnokságon?

— Addigra visszakapom!

— Ez a fejkendő amolyan kabala lett számodra?

— Azóta igen. Amióta megvan ez a fejkendőm, minden bejött. Ez úgy volt kitalálva, hogy mindig viseljem, és szeretném is hordani. Most már látom, hogy egy nem elég, így készíteni kell még egyet.

— Evezzünk akkor más vizekre, és beszéljünk az idei évről, hiszen hetekkel ezelőtt újabb jó eredményt értél el. Európa-bajnokság volt, ahol aranyat szereztél.

— Az idei év kicsit más, mint az eddigiek összessen. Új szövetségi kapitányunk lett, egészen más stratégiát dolgoztak ki erre az évre, és olyan versenymaratonon kellett végigmennie a csapatnak, amin még soha. Öt hét alatt volt négy versenyünk, amelynek a közepén volt kis megszakítás, ami igazából semmire nem volt jó: edzeni nagyon nem tudtunk, és pihenni sem igazából. Úgy kellett végigversenyezni öt hetet, hogy majdnem mindig csúcsformában kellett lenni. Nekem nagyon fontos volt a szegedi Világ Kupa, hiszen Magyarországhoz kötött verseny volt. Ezt követte a válogatóverseny, erről kellett kijussunk az Európa- és világbajnokságra, utána azonnal utaztunk az Eb-re, ami nem volt éppen a legszervezettebb. Én magamat megleptem azzal, hogy meg tudtam védeni a címet 1000 méteren, 500 méteren pedig javultam az elmúlt évekhez képest, a 4x200 méteres váltóban — amit az idén vezettek be — a kenuscsapat a harmadik helyre tudta felhozni magát úgy, hogy igazából minimális különbség volt a második helyezett németekhez képest. Jött egy bronzérem, egy aranyérem, de mindez meglepett, hiszen én éreztem, hogy úgy ment ki az egész csapat erre a versenyre, hogy nagyon fáradt. Le voltunk terhelve, nem kaptunk pihenőt, s még készülni sem tudtunk rendesen, tehát abból kellett gazdálkodnunk, amit télen meg tavasszal az edzőtáborokkor úgymond összelapátoltunk. Szerencse, hogy nagyon jó szakember van mellettem, s ő tudja azt, mit kell csinálni, én meg igyekszem végig tenni azt, amit kell.

— Mi a különbség az 500 és az 1000 méteres verseny között? A két táv két különböző felkészülést, két teljesen más versenytempót igényel?

— Azt tudjuk, hogy az egyik a másiknak a matematikai fele! Azt mindenki nagyon jól tudja és látja, hogy igazából az 500 nem az 1000 méter ,,fele", mert merőben más a két táv. Időben sem ugyanaz. Az embernek mind a két távon oda kell tennie magát. Azt szokás mondani, hogy az 1000 méter a technikásabb emberek sportja, hisz itt már előjön az, hogy kell az állóképesség, kell az, hogy valaki jól tudja kivitelezni azt a mozgást, amit igényel ez a sport. Az állóképesség mellett nem elég az erő, mert az erő egy idő után elfogy. Ha valakinek nincs nagy fizikuma, de nagyon technikás versenyző, s ha a verseny elejét jól megcsinálja, ráállt egy szép tempóra, akkor azzal végig tud menni, és nyerni is lehet. Az 500 méter egy kicsit más abból, amit én tapasztaltam. Ott már az elején feszített tempóban kell menni, s itt a technika kicsit eltörpül. Itt is fontos ez a dolog, de ebben a számban az erő dominál. Ez a táv nagyon nagy robbanékonyságot igényel, gyakorlatilag úgy kell elrajtolni ebből az 500 méterből, mintha egy sprinten lennék. Nekem az eleje még kicsit hiányzik, a végére mindig fel-feljövők, de akkora hátrányt szedek össze a táv első felében, hogy azt nagyon nehezen dolgozom le a másikban. Általában azért össze-összeszokott jönni egy-egy verseny, s látom azt nálam, hogy fejlődőképes a dolog. Lassan, de biztosan fejlődünk. Tavaly az elsődleges célunk az volt, hogy jó eredményt érjünk el, s ez majdnem sikerült is. Az 1000 méteres számot beraktam a zsebembe, de szerettem volna az 500 méteren is jobb lenni, s nem hazudok, ha azt gondolom, hogy a kilencediknél jobb tudtam volna lenni. De ez a múlt, felejtsük is el, s csupán előre nézzünk. Még van négy évünk arra, hogy összerakjuk ezt a két távot úgy, hogy mindkettő nagyon jól tudjon működni. Az Eb-n fáradt voltam, de mégis tudtam hozni az 1000 métert, s mellette már az 500-on az ötödik helyet tudtam elkapni. A világbajnokságra egy kicsit jobban fel fogok készülni, s úgy érzem, hogy az ötödik helynél is előbbre tudok majd kerülni. Bízom abban, hogy addigra mindent meg tudok csinálni, minden lépcsőfokot megjárok ahhoz, hogy az egyik szintről a következőre tudjunk emelkedni. A kenu olyan sport, amelyben nagyon sokat kell dolgozni, hiszen nem jön semmi, és nincs olyan, hogy ez volt, ez lett.