11.
Útinapló
Április 14.
Első ,,szereplésünk? az amerikai kontinensen. Mintegy tizenöten gyûltek össze. Meghitt, otthonos a hangulat, érkeznek a vendégek, szendvicsek, tészták, hûsítő italok várják őket. Mi is ott feszengünk a ,,fogadáson?, s arra gondolok, vajon hogyan néznek majd, hogyan fognak látni minket. Tudunk-e valami újat mondani. Ahogy ,,elkezdődik?, az arcok azt tükrözik: nem vagyunk érdektelenek számukra. Sem Ilonka - aki a magyar népi gyógyászat keleti kapcsolatairól beszél -, sem én magyar sorskérdéseimmel. Aztán egy ideig még együtt marad a társaság, ők beszélgetnek, én meg egy-egy ,,áldozatomat? félrehívom megvallatni a sorsáról. Egy csinos fiatal lány az első ,,második generációs? megkérdezettem. Itt ül az édesanyja is, határozott fellépésû, sokat dohányzó orvosnő. ? az a szülő, aki úgy vélte, nem fontos a gyermekével magyarul beszélni. Amíg a nagymama élt, tudott valamennyit ,,konyha-magyarul?, aztán szinte teljesen elfelejtett. (G. J.)
BALOGH ANNA (Boston, 1971).
- Nyolcéves korom óta nem beszéltem magyarul, igaz, hogy kétszer mentem Magyarországra a ?80-as években, s akkor még beszéltem valamit, de azután teljesen elfelejtettem. A szüleim beszéltek magyarul egymás között, hallottam. Hallottam telefonálni is őket, édesanyám beszélt a barátnőivel, s mikor nem értettem, furcsa volt... Mikor egyetemre kezdtem járni, akkor vettem észre magamon, hogy nagyon érdekel a magyar téma. Pont akkor jött a változás, s akkor ?90-ben már mentem Magyarországra magyar nyelvet tanulni.
És a nyelvtanulásból vágy lett: szülei hazájában élni legalább egy ideig, amíg tökéletesen elsajátítja a nyelvet, s nem csak szemlélni, élni is tudja a magyar kultúrát. Öt évig dolgozott ott.
- Hogy érzi, nyert ezzel?
- Igen! Nagyon büszke vagyok rá, egyáltalán nem volt könnyû, és nagyon büszke is vagyok, mert hallásból tanultam, ami nem szokás egy tipikus amerikainak. Három, hat hónapon belül nagyon szépen megtanultam. Világos, hogy passzív nyelvtudásom volt, de nagyon furcsa volt, hogy nem értettem, amit beszéltek a szüleim... Mind a ketten 1930-ban születtek Budapesten. Az édesapám családja erdélyi, édesanyám családja inkább keverék, ők Felvidékről jöttek Budapestre. Német és olasz vér is volt bennük.
- Mikor még nem tudott magyarul, akkor is magyarnak érezte magát?
- Én valahogyan mindig másnak éreztem magam, mint egy átlagos amerikai. Mikor nem is beszélgettem magyarul, nekem nagyon fontos volt a magyar történelem. Én például az egyetemen mindig Magyarországról írtam dolgozatokat, mikor még nem is beszéltem magyarul. Ameddig az ember nem megy vissza Magyarországra, nem igazán kell a magyar nyelv. Csak amikor ott voltam, éreztem, hogy egy nagy hibát követtek el velem. Nekem van még két bátyám, de most a legjobban én beszélek magyarul. S én voltam, aki legkevésbé tudtam. A legidősebb bátyám megért állítólag mindent, s tud beszélni is, de gyengén, biztos, ha töltene egy kis időt Magyarországon, akkor visszajönne az ő lappangó tudása is. Másik bátyám elfelejtett mindent.
Én már beszéltem, s mikor bankba mentem, be kellett vallanom, hogy nem olvasok magyarul. Több nyelvkurzusra mentem, az elején nagyon nehéz volt. Mert mind magasabb szintre kerültem, de nem tudtam olvasni. Mikor moziba mentem, mindig angolul néztem a filmeket, s a magyart felirattal.
- Jó-e magyarnak lenni?
- Attól függ, milyen szempontból. Az embernek sokáig kell gondolkoznia ezen. Jó-e? Igen. Mert érdekes története van az országnak, meg érdekes kultúrája van, ez egy tehetséges nép, Amerika nagy ország, és az ember másnak érzi magát, különlegesnek, nem egy csepp a nagy óceánban. Az embernek van egy kötődése.
- Valaki mondta, az az igazi magyar ember, akinek fáj az, ami a magyarokkal történt. Érzi, tudja ezt, ami velünk történt?
- Igen. Fáj! Lelkileg. Fáj! Mert - hogy csak egyet mondjak - a családom mindenét elvesztette. Az lehet, hogy a trianoni békeszerződés nagyon régen volt, az történelem. De nekem ez élmény, mert az én nagymamám 1902-ben született, felnőtt volt, mikor elvesztette a hazát, s csak 2000-ben halt meg?
- Magyarnak érzi magát?
- Igen. És van, amire büszke lenni! Én mindig mondom a barátaimnak, itt Amerikában, hogy ez az ember magyar, ez az ember magyar, csak senki nem tudja. Az egyik amerikai barátnőmnek mondtam egyszer, hogy a magyaroknak van a legtöbb Nobel-díjuk fejenként. Ez igen, megdöbbentő volt. Mostanában mondja nekem Anna, miért nincs könyv erről, hogy a magyarok milyen tehetségesek. Fantasztikus, hogy egy nép ilyen tehetséges. Ez mind ilyen tehetséges. Georgia O?Keeffe, ez egy nagyon híres képzőmûvésznő, Amerikában majdnem a leghíresebb, és neki a négy nagyszülőből három magyar volt. De Georgia O?Keeffeből nem lehet tippelni. Ilyen névből nem lehet. A ?70-es vagy ?80-as években halt meg 90 éves korában. S mikor mondtam egy magyar barátnőmnek, csodálkozott. Ne mondd! ? magyar? És egy másik híres mûvésznő, akiről én is azt hittem, spanyol vagy dél-amerikai, az a Svedeo Chevel. Ez is egy nagyon ismert mûvésznő, és az apja magyar.
GELLÉRD JUDIT (sz. 1948) orvosnő volt otthon, Erdélyben, de itt, Amerikában nem folytat(hat)ja a praxist. Másnak - az amerikai és erdélyi unitárius közösségek kapcsolatának az építésére - szenteli az életét. S annak a tudatosítására, hogy e vallás gyökerei Erdélybe nyúlnak vissza.
- Most hivatalosan is kijelentették, hogy ez a század legjelentősebb unitárius mozgalma Amerikában. A szerepemnek az volt a lényege, hogy az amerikaiakat kezdtem megnevelni... Amikor én 13 évvel ezelőtt kijöttem, s mondtam, hogy erdélyi vagyok, akkor volt, aki elkacagta magát. Olyan nincs, hogy erdélyi, az csak egy mese. S olyan is volt, aki azt mondta, nem is hallották, hogy az unitárius az erdélyi vallás. Onnan kezdtem el a nevelést. Tizenkét könyvet kiadtam, nem írtam, hanem fordítottam és kiadtam. Kiadok egy olyan sorozatot, amelyet már amerikaiak írnak. Amerikai prédikációk Erdélyről. Vagy az Erdéllyel kapcsolatos élményeikről. Ebből már két kötet is van. A harmadik is készen van. Lefordítottam az édesapám teljes életmûvét, elméleti írásait és prédikációit. Állandóan prédikálok én is, állandóan járom az országot. Létrehoztam két teljes ösztöndíjat. Egyet a chicagói egyetemen, azt Gellérd Imre-ösztöndíjnak hívják, édesapámról nevezték el, egyet pedig a berkeley-i teológián. Az unitáriusok most nagyon is elfogadták, felfedezték a saját gyökereiket, ők így mondják, hogy erdélyi unitárius gyökereiket. Ez nem dollárt jelent, hanem jövőt. Mert ez már egy olyan komoly kapcsolatrendszer s elkötelezettség az amerikaiak részéről is, ez nem fog megszûnni. Ez nem egy kampány, hanem ez egy igazi testvéri kapcsolat, szövetség. Lelki kapcsolat, ami egyre mélyül, és ennek csak mellékterméke a pénz. Lelki átalakulás is itt Amerikában. Az amerikaiak azt mondják, nem adhatnának annyi pénzt, ami azt a lelki kincset, amelyet ők az erdélyiektől kaptak, megérné. Most Erdélyt szent földnek nevezik. Szent Föld, az unitáriusok Szent Földje. Ahová tömegesen zarándokolnak. Vettünk két mikrobuszt is, hogy az amerikaiakat tervezetten utaztassuk Erdélyben, ismerjék meg. Odamennek, ott körbevisszük, s akkor mindenki megy a saját testvérgyülekezetébe, van, aki ott tölti az egész nyarát, odaköltözik. Nagyon sokan elkezdtek magyarul tanulni az unitáriusok közül. Ez most az egész egyetemes egyházat Amerikában lelkileg felbuzdította. Azt mondja az elnöknő, hogy ez tartja az egészséget az egész egyházban.
Amikor megkaptam a díszdoktorságot ezért a munkámért, az volt a kérésem, ha már kitüntettek, akkor alakítsanak egy erdélyi ösztöndíjat. Minden évben - most már a hetedik lelkésznek ítélték oda - egy fiatal lelkész a feleségével és gyermekével kijön egy egész évre.
PÉTERDI ADÉL, 1945-ben született, Budán nőtt fel. ?56-ban jöttek ki a szüleivel. Az édesapja nem beszélt angolul semmit. Itt, Amerikában, ahol ,,mindent lehet csinálni?, az egykori katonatiszt teljesen új életet kezdett. Mérnöki diplomát szerzett, utána mesteri fokozatot is. Mindez nemcsak lehetőség, akarat kérdése is volt.
- Az amerikaiaknak teljesen mindegy volt, hogy mit csinált az apu Magyarországon. Úgy kezdeni, úgy elkezdeni az életet teljesen újan. Fantasztikus volt. Angolul megtanulni és... szóval nagyon-nagyon tisztelem a szüleimet ezért. Anyu, ő tudott angolul. Amikor idejöttünk, december 21-én érkeztünk, ő január 6-án elkezdett dolgozni egy vállalatnak, s onnan ment nyugdíjba. Ott kezdte, iskolába ment, közben dolgozott, együtt jártunk egyetemre, egy időben. ? dolgozott, ha kellett, éjjel, este, keményen. Minden lehetséges, senki sem mondta azt, hogy nahát, ezt nem lehet csinálni, ő nem csinálja.
- Sorsuk az amerikai nép humánumát is példázza.
- Egy család ,,karácsonyi ajándékként? meghívott bennünket. Ott lakhattunk náluk, én pl. az ő lányukkal aludtam egy szobában, anyuéknak volt egy külön kis házikó a garázs fölött, oda mehettek. Olyan rendesek voltak, ott laktunk novembertől májusig. Anyu és apu mindketten dolgoztak. És engem a leány ide cipelt, oda cipelt, iskolába vitt, tanított szavakat, segített tanulni? Nehéz volt átállni az iskolában. Majdnem tizenkét éves voltam, akkor kezdődik minden.
- És a család?
- Vegyes házasok vagyunk. Két fiam van. Sajnos, ők nem beszélnek magyarul. Mind a kettő nagyon amerikai gyerek. Az idősebb Scant, a fiatalabb Next. A férjemet egyáltalán nem érdekelte a magyarság. Egyszer sem volt Magyarországon. Sok más is fájt, de ez fáj legjobban. A lelkem nem érdekelte.
NOVMER LUCIANNA, Budapest, 1933.
- ?56-ban hagytam el Magyarországot, és ?57 augusztusában érkeztem. Kényelmes polgári családban nőttem fel, van egy három évvel idősebb bátyám, és a gyermekkorom megszakadt 1944-ben, zsidó család voltunk, és akkor apámat elvitték, minket bevittek a gettóba. És akkor apámat az osztrák határról visszaküldték, mert mindig szortírozták az embereket, ez ide áll, ez oda áll, neki volt egy védőlevele, egy egyházi védőlevele, amit egy volt osztálytársától kapott, aki pap lett. Ezzel a papírral visszaküldték. Visszajött Pestre, megtalált minket, és így éltük meg az oroszok bejövetelét. Ez volt a vége a gyermekkoromnak. 23 éves koromig éltem Pesten, elvégeztem a gimnáziumot, azután idegen nyelvek főiskolájába jártam, angol szakot végeztem. Szótáron dolgoztam otthon. És akkor megtörtént ?56. A bátyámmal és a sógornőmmel együtt elhagytuk az országot.
- Azokért a szenvedésekért, meghurcolásokért, félelmekért, amiket átélt, a rendszerre vagy az országra gondol haraggal?
- Természetesen a rendszert és a nácizmust nagy haraggal és borzalommal nézem. De én nagyon is magyarnak érzem magam, úgy is nőttem fel, apám tiszt volt az I. világháborúban, otthon magyarul beszéltünk, dédapám magyar orvos volt, anyám osztrák származású, de apám magyar. Én nagyon szeretem a magyar nyelvet, szeretek magyarul beszélni, nagyon sokat voltam Budapestre vissza, és nagyon is szeretem a várost. Mikor a gyerekek megszülettek, akkor éreztem először, hogy én ide tartozom. Mind a két gyerekem többször volt már Magyarországon, és én mindig mesélek nekik, úgyhogy ők tudják - legalább részben -, hogy honnan jönnek. De ez az amerikai magyar identitás, ez a dupla identitás, ez más történelmi körülmények között fejlődött, mint mondjuk a magyar-román helyzet, és ezáltal más érzések fejlődtek ki? Én magyarnak érzem magam. Szerintem a magyarok nagyon tehetségesek, és nagyon jól érvényesülnek Amerikában minden vonalon, tudományos vonalon és zenei vonalon, mindenhol kiválóan mûködnek, és azt hiszem, nagyon jó hírnevük van. Öt nagy zenekarnak magyar karmestere volt. Doráti, Dohnányi... Rengeteg kiváló ember. Mindig olyan büszke vagyok, amikor valakiről kiderül, hogy magyar. És úgy örülök. És akkor nem mindig, de néha-néha úgy belém nyilall, hogy ezek azok, akik ki akartak minket irtani. Vagy nem tartottak minket magyarnak. Akkor felbomlik az egyensúly. Én sem vagyok vallásos, a családom nem volt vallásos. Én se zsidó, se magyar, se magyar, se amerikai, se itt, se ott. Ilyen menekült kivándorló státus az enyém, ami meghasítja az embernek a tapasztalatait. Büszke vagyok arra, hogy jól tudok magyarul. E-mailen magyar újságokkal és magyar hírekkel állandóan kapcsolatban vagyok. Tényleg kettős életet élek. Mivelhogy a férjem nem beszél magyarul, otthon mi angolul beszélünk. De a férjem csak magyarul eszik, mert én magyarul főzök neki...
Bernád Ilona-Gazda József