- No, Márton - szól (?) a bíró -, megint itt van a piros pünkösd napja.
- Tudom, nemzetes uram, tegnap én is voltam a templomban, hallottam? mondta a tisztelendő úr.
- Hát szándékozol-e még az idén is pünkösdi király maradni?
- Már énrajtam nem múlik, nemzetes uram. Csak hatodik esztendeje már, hogy az vagyok.
- Tudod-e, hogy hány akó bort ittál meg azalatt, hány palackot törtél össze, hány vendégségből, disznótorból, lakodalomból hánytad ki a vendégeket?
- Nem tudom, nemzetes uram, nekem csak arra volt gondom, hogy egyből se maradjak ki, s annyit mondhatok, hogy soha sem bor, sem ember meg nem vert.
- Olvassa csak fel neki, jegyző úr: hány akó bor és hány bevert fej van neki a rovására írva.
És kisült a lajstromból, hogy Márton hatévi pünkösdi királysága hetvenkét akó borba került a községnek s több mint száz mulatság bomlott meg miatta, egy kocsmárost pedig tökéletesen gazdaggá tett azáltal, hogy minden héten összetörte az üvegeit, fizette a város.
- Hát azt számolod-e, édes öcsém: hányszor mentek kárba a lovaid?
- Sohase törődöm én vele. Nem én őrzöm, hanem az alattvalóim.
- Hány leányt bolondítottál el?
- Minek bolondultak el?
- Sok nem-igaz jószág fordult meg a kezeden.
- Engem nem kapott rajta senki.
- De ilyenformán a te pünkösdi királyságod vajmi sokba kerül ám a városnak.
- Jól tudom én azt, hogy ez nem a város pénzéből telik, hanem hogy nagyságos Kárpáthy János úr édesatyja, akinek érdemes orcája most is ott függ a falon la, hagyott egy summa pénzt a községnek azon célból, hogy egyrészint imez ősi szokás fenntartassék, másrészint pedig, hogy a lónemesítés előmozdíttassék, minél fogvást minden pünkösd harmadik ünnepén összegyûlnek a lovas legények a környékről, s versenyt futtatnak egymással; azt is tudom, hogy aki ez alkalommal győztes marad, annak a kegyes úr hagyományából szabad ivása van a város minden kocsmájában, annak a lovait minden gazda tartozik őrizni, s akárhová kárbamennek, nem szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, aki rosszul vigyázott rájok. Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha egyszer-másszor jókedvéből ki talál rúgni, azért őt testi büntetéssel illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.
- Ejnye, öcsém, be jó prókátor lett volna belőled, hol tanultál meg ilyen folyvást beszélni?
- Hat esztendeig mindig én maradtam meg pünkösdi királynak - felel a legény, mellét büszkén kidüllesztve -, nagy módomban volt jussaimat kitanulni.
- No, no - feddőzék a bíró. - Nem jó az a hányavetiség, Márton; mert majd nagyon hozzá találsz szokni ehhez az élethez, s majd nehezen esik aztán újra rendhez szokni, fizetett bort inni s vétségek esetén megcsapattatódni, ha ma vagy holnap letelik rólad a pünkösdi királyság. Pedig vajmi hamar megesik ám, hogy egy vagy más legény elébed hág.
- Nem született még az az ember! - szólt Márton, hetykén intve a fél szemöldökével s két hüvelykujját a nadrághasítékba akasztva nagy méltóságosan. (?)
A pályatér ezerlépésnyi volt.
Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a tarackokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, amidőn túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovas legényt, ki nagyokat kondítva karikásával, rohan a pályázók felé, s nemsokára a két esküdt elé érve, megáll, s megbillentve kalapját, elmondja röviden, hogy ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.
- Ki vagyok, mi vagyok? soha ne kérdezzék; ha legyőznek, úgyis odább megyek, ha én győzök, úgyis itt maradok! - ez volt válasza az esküdtek kérdésére.
Senki nem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arcú, huszonhat éves fiú volt, kicsiny, pörge bajusszal, mely betyárosan fölfelé volt csapva, ömlő haja göndör karikába szedve, fekete, villogó szemei s merész kifejezésû szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies, de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni, mint akármi gavallér.
Akárhol vette azt a paripát, amelyen ül, de gyönyörû állat: nyugtalan erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénnyel és farkkal, egy percig sem tud nyugodtan maradni, egyre táncol és ágaskodik.
Odaállítják őt is sorsot húzni, s azután elvegyül a többi lovas között.
Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.
Végre megtörtént a jeladás, az első tarackdurranásra elkezdtek hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek, füleiket hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott, s azon percben megindult az egész sor a pályasíkon. (?)
- Én mindenre kész vagyok - mondá az idegen legény.
- Megállj, öcsém - szólt rekedt, eltompult hangon Márton, ki reszketett a dühtől -, váljék el hát köztünk, hogy melyikünk a derekabb legény. Itt a síkon te jártál elébb, megvallom: jobb lovad van, ehhez a bolond is ért, csak gyors lova legyen; de gyere, mutasd meg: ember vagy-e ott is, ahol meg is kell állni? Látod, itt sok szép népség van együtt, s ennyi nép számára nem hoztak többet két tuloknál. Ez kevés lesz. Gyere velem, ha legény vagy, hozzunk még egy harmadikat. Nem kell messze mennünk, itt, a nádas közepén van egy kivert bika, aki már két hét óta rontja a vidéket, embereket öl meg, gulyákat kerget szét, kalangyákat dúl fel, az utazó szekereket felforgatja az útban, s bekergeti a városba a mezőről a munkásokat, a város valamennyi bérese, gulyása nem bírta egyesült erővel elfogni, menjünk mi rá ketten, s amelyikünk ide hajtja, legyen az a pünkösdi király.
- Itt a kezem - szólt versenytársa tenyerébe csapva az idegen legény minden hosszas gondolkozás nélkül.
Akik hallották a köztük tett fogadást, kezdtek tágulni mellőlük, hisz ezek veszett emberek, akik az ünneplő nép közé akarják hajtani a szilaj bikát!
- Nem kell félni - monda Márton -, mire ide hajtjuk, úgy megszelídül az, mint a bárány, vagy mi is ott maradunk.
Hirtelen, mint a futótûz terjedt el a vakmerő fogadás híre. A népség félénkebb része iparkodott elárkolt helyek mögé jutni, a bátrabb legények lóra kaptak, utánok menendők, hogy meglássák a merénylet sikerét; az urak is mind paripáikat hozatták elő, még Jancsi úr is nekihajtatott parasztszekerével. Tán azt hitte, hogy őiránta még a szilaj állat is tartozik respektussal viseltetni? (?)
A gulyások utasítása szerint könnyû volt rátalálni a bika tanyájára, a magas nád között két külön út volt kivehető, melyeket maga előtt gázolt; a két legény egymástól különválva, a két külön úton indult el a bőszült vadat keresni. A nézőbe jött lovasok ezalatt a magas gátra vonultak fel, honnan a füzest egészen be lehetett látni.
Alig halad Márton mintegy százlépésnyire a sás között, midőn meghallá a bika mormogását. Egy percig gondolkozott, ha ne kiáltson-e a más úton járó legénynek. De utóbb győzött benne a büszkeség: egyedül küzdhetni le az állatot, s kibontva dróttal fonott végû karikását, karjára öltve az összeszedett pányvát, merészen nekiindult egyedül azon helynek, honnan a dörgést hallotta jönni.
Ott feküdt a termetes vad a sás közepén, térdig beleásta magát a mocsárba, körös-körül nagy területben legázolva maga körül a tért, bőszültségből vagy elővigyázatból.
Amint meghallá a közeledő csörtetését, felnyújtá fejét, egyik szarva korábbi tülekedésben meghajolva, előre állt, a másik hegyesen fölfelé. Kormos fekete homloka tele volt tüskés, ragadó vízi bojtorjánnal, orrán egy nagy hasítás be nem hegedt sebe látszik.
Meglátva a közeledő lovast, rögtön két első lábára emelkedett, s hosszú, ismételt vad bőgést hallata.
Márton ki akarta csalni a síkra az állatot, hol könnyebben bánhatott vele, mint itt ez ismeretlen süppedékben, s mintegy kihívó jelül nagyot pattantott karikás ostorával.
E bosszantó hangra dühödten szökött fel helyéből a szilaj állat, s a lovag felé rohant.
Ez rögtön megfordítá paripáját, s futott ki az ingoványból, maga után csalva a bőszült bikát.
Amint kiért a vadállat a mezőre, s körültekintve meglátta a gáton álló sokaságot, mintha sejtené, hogy mit akarnak vele, egyszerre megfordult, s morogva bosszúsan lefeküdt az ingovány szélében.
Márton erre ismét visszafordult reá, s ostorával pattantott felé.
A bika elbődült rá, de meg sem moccant helyéből, sőt inkább az orrát is bedugta a sásba, s azután kongathatott tőle eleget a csikós, nem is felelt rá, csak a farkával csapkodott a légbe.
Mártont bosszantá e makacsság, s közelebb léptetve a szilaj bikához, rávágott egyet karikás ostorával. A horgos acélsodrony, mely az ostor végébe volt fonva, egész csíkot hasított fel a vad állat bőrén; de az meg sem mozdult. Egy második vágás a nyakát érte, hegyes pattanással csípve ki egy folt bőrt: a bika csak nyögött, de fel nem állt, s fejét úgy eldugta a sás közé, hogy a pányvát nem lehetett belevetni.
Most már a vadász kezdett dühbe jönni, egyre vágta, ütötte a magát megbikacsoló vadat, anélkül, hogy azt meg bírná indítani; már többen a lovasok közül oda kezdettek hozzá seregleni, kiket bosszantott a bika gyávasága, s lármájokkal igyekeztek azt felriasztani.
Ekkor egy ostorcsapás hirtelen a szemét találta a bikának. Villámgyorsan ugrott az egyszerre talpra, fejét megrázva, ádáz dühvel rohant a lovagra, s mielőtt annak ideje lett volna előre menekülhetni, oldalt kapta és iszonyú lökéssel föltaszítá a porba lovastul, keresztülgázolva rajta. A többiek rémülten futottak szerte. A legázolt paripa vergődve iparkodott ismét talpra állni; hasztalan! A fenevad szarva keresztüljárta vékonyát, a nemes állat nem fog többé versenyt futni a mezőn, véresen hull ismét vissza, maga alá szorítva lovagját, ki lábával a kengyelbe keveredve, nem bír alóla kiszabadulni.
A felzaklatott vad irtóztató bömböléssel állt meg a síkon, lábait megvetve a földön, kivágott szeméből csorgott alá fekete szügyén a vér. Nem üldözé a futókat, hanem ismét visszafordult, s meglátva a földön fetrengő lovat és lovagot, bakkecskeszerû szökéssel kezdett feléje rohanni, szarvával itt-amott felhányva a földet.
Isten legyen irgalmas, kegyelmes a szegény legénynek.
Végre sikerült Mártonnak lova alól kiszabadulhatni. Amint a bika meglátta, hogy ellenfele talpra állt, veszett dühvel nyargalt reá egyenesen. Egyetlen rémkiáltás tölté be a levegőt, többen elfordíták arcaikat, most mindjárt vége lesz!
Ebben a pillanatban, amint alig egy szökésnyire volt már áldozatához a vad, hirtelen megállt és nyakát hátrakapta. Egy ügyesen vetett pányva hurkolása szorította azt össze, melynek vége az idegen lovag kezében volt, ki most törtetett elő a sás közül. Meghallva a hajszolás zaját, sietett arrafelé, s éppen jókor érkezék. Egy perc múlva versenytársa össze lett volna tiporva.
A meglepett fenevad a fojtó hurkot nyakán érezve, hirtelen új ellenének fordult; de már akkor ez is megfordította a kantár szárát, s a pányvakötelet vállára kapva, elkezdett futtatni a síkon keresztül.
Ez volt a futtatás! A nehéz vadállat versenyt száguldott a leggyorsabb paripával, a kötél megfeszült nyakán, hanyatt-homlok rohant előre egyenes irányban, nem látott már semmit, futni fog, míg meg nem szakad bele.
A legény egyenesen a versenytér felé nyargalt vele, s egyszerre félreugratott előle lovával; a bika elfutott mellette, s ekkor a lovas maradt hátul, a vad futott elöl. Azt sem vette már észre.
A lovag ekkor elővoná karikás ostorát, s elkezdte vágni hátulról a bikát, az mindig sebesebben rohant, a lódobogás, ostorpattogás, a nép ujjongatása elvevék eszméletét, csak futott, orrán, száján megeredt a vér, egész teste tajtéktól habzott, nyelve kicsüngött szájából, végre a versenytérre ért, az összegyûlt népség ordító tömege közé, erős lábai megcsuklottak alatta, de nem bírta már magát megtartani, egy árokban elbotlott, s messze előrerohanva, orrával túrta a földet, azután végignyúlt a pázsiton, és megszûnt élni.
A népség ujjongva, vivátozva kísérte végig az utcákon az új pünkösdi királyt, kinek eközben minden tanácsbeli és a főbíró háza előtt meg kellett állapodni s ott egy pohár bort kiinni annak egészségére, mely szokás azt bizonyítja, hogy a pünkösdi királynak nemcsak jó futónak, hanem jó ivónak is kellett lenni.
Részletek az Egy magyar nábob címû regényből