
A Feketeügy forrásvidékén
Sós István velencei vadőrrel a Városháza nevû erdészház gyepes udvarán - stílusosan - egy-egy kisebb malomkőnyi kerületû bikkfa rönkszeleten ülünk, és arról a mostanság már feltûnő témáról társalgunk, hogy a Feketeügy felső folyásának általam bejárt völgyhosszán szokatlan tisztaság fogadja az arra járót. A felső faluvégi mocskos cigányteleptől, a nem túl hosszú tengelytörő útszakasztól eltekintve kemény alapozású, jó mérnöki és kivitelezői munkára valló makadámút vezet a furcsa nevû Városházáig.
Az erdészmundéros férfinak jólesik a dicséret, nekem viszont, a falusiasságból némileg kinőtt, de igazán városivá valaha is aligha váló embernek nehezére esik kinyögni, hogy a Feketeügy felső szakaszának feltûnő tisztasága és gondozottsága a helyiek természetkímélő erényei mellett arra vezethető vissza, hogy ezt a tájat még nem lepték el a tőle idegen, szemetelő, az urbanizáció által megrontott népek.
Sós István mondja, hogy ha a kirándulók megtelepednek itt-ott a völgyben, erdésztársaival együtt, amennyiben ennek szükségét látják, megkérik őket, hogy a tüzet oltsák el, szemetet ne hagyjanak maguk után, és ha ez mégsem történne meg, maguk sem restek lehajolni egy eldobott pillepalack után.
Az is tény, hogy ebben a hosszú völgyben a rendet és tisztaságot egy ezrednyi erdész és vadőr sem tudná megőrizni, ha az erre járó emberek nem hoznák a szülői háztól, a későbbiekben pedig az iskolából meg a hitéletből s a közösségi élet egyéb forrásvidékeiről a rendszeretetet és tisztaságigényt.
A példás tisztaság mellett elnézem, hogy a falu fölötti lapos völgyfenéken szépen sorjázva egymásnak köszönnek a bekerített kaszálók, legelőrészek, s épülnek ugyan hétvégi házak is viskó- meg kulipintyómérettől a tágas nyaralókig, de körülöttük is rend és tisztaság. Van olyan bekerített parcella, amelyen még nincs épület, de a kert sarkában diszkréten búvik meg az a fülke, ahová a király is gyalog jár. Az árnyékszék. Ugyanott a léc-, széldeszka és dorongkerítések mellett sorjáznak a frissen ültetett, majd a táj díszére nagyra növő fák. Pedig a legelőterületeket, erdeiket visszaszerző gazdák egyike sem végzett tájépítészeti egyetemet, nem, hanem ,,hazulról hozott anyagból? épít. A legelőtakarításból vagy a fakitermelésből származó ág jókora halmokba, csomókba rakva mindenfelé. Nálunk még nincsenek fahulladék-aprító gépek, mint tőlünk nyugatabbra, ahol ezt a talajképző, az élővilág életterének kialakítására szolgáló anyagot visszakapcsolják a természeti körforgásba.
Nem tudom, hogy a község neves szülöttének, Bencze Gergely főiskolai tanárnak (1825-1925, Sopron) szakmai teljesítményét őrzi-e a falu emlékezete, de hogy az erdők emlékeztetnek a Selmecbányai Erdészeti Akadémián diplomázó, majd a gödöllői, besztercebányai erdőigazgatóságoknál tevékenykedő, nyugati akadémiákon is tanuló jeles emberre, számos erdészeti szakírás szerzőjére, az bizonyos. Valószínû, az is beépül a Feketeügy völgyének gondozott szépségébe, hogy Dénes Emese tanárnő és iskoláscsapatai évtizedeken át egész ,,mozgalmat mozgattak? és állítottak munkába a környezetápolás gyakorlóterein.
Az utat erdei kalauzom emlékezete szerint 1962-ben kezdték építeni. Az úthálózat a Háromszéket sújtó barbár fakitermelést szolgálta. Az ?50-es, ?60-as években tarolták le az itteni erdőségeket, majd a ?70-es, ?80-as években folytatták. Az akkori erdésztechnikus- és erdőmérnök-generációknak köszönhető, hogy a természetes felújulás, a sarjerdők regenerációs képessége mellé masszív erdőültetések társultak, és ma a magán- vagy közbirtokossági tulajdonba visszakerült harminc-negyven éves erdők a tulajdonosoknak egyelőre - csak ritkításból, gyérítésből - szerény jövedelmet hoznak, de gyerekeik számára majd a vágásérett erdők hatalmas vagyont s a társadalom egésze számára az anyagi érték mellett éltető levegőt biztosítanak.
Idős Rancz Sándor felső-háromszéki erdész mondta nekem mintegy húsz évvel ezelőtt a Nagysándor lábánál, mikor a monokultúrás erdőtelepítésekről és az idegen fajok behurcolásának hátrányairól faggattam, hogy nézzem meg, a szocializmus erdőket is pusztító istenverését is ki lehet védeni: ez az erdőtelepítés olyan székelyföldi vagyon létrehozója, amely valamiképp, bármilyen világ is legyen, az itt élő embereket szolgálja.
Akkor még egyikünk sem remélte, hogy valaha ez az erdővagyon ismét az örökösök kezébe kerülhet, és azt aztán igazán hihetetlennek tartottuk volna, hogy lesznek majd olyan magukat közülünk valóknak tartók, akik az első adódó alkalommal, a személyes haszonszerzéstől sarkallva, elherdálnák ezt a kincset, és most nem az államtól, hanem az erdőbáróktól kelljen megvédelmezni az erdőket.
Tiszta beszéd
Sós Istvánnal azért is érdemes szóba elegyedni, mert az a beszéd, amelyet tőle hallani, szép és szemléletes, mint ez a völgy a környező hegyekkel, a benne surranó hegyi patakkal és az ebbe szakadó oldalágak neveivel.
Az erdőjáró és erdővigyázó emberek munkája magányos. Nem beszédes szakma ez, de az erdőmesterek, vadőrök a dolgok természetéből fakadóan nagy érdeklődéssel figyelnek arra, ha valaki a szakmájukról és környezetükről, munkakörülményeikről érdeklődik. Nem véletlen, hogy a töredékeiben még meglévő folklórkincs hozzájuk is kötődik, a mondák, legendák, érdekes történetek, csodás események az ő emlékezetükben raknak fészket, de van rá eset, hogy ott van ezeknek a bölcsőhelye is.
Sós István családnevének érdekességére akkor figyelek fel, amikor a környék tájneveiről érdeklődve mindegyre a só, sós szóra bukkanok. Szóba is hozom Balog Józsi balladáját, amelynek egyik változatát éppen Lemhényben jegyezték le. Balog Józsit a ,,sótolvajlás? vádjával ítélték fővesztésre, és a szomszédos Polyában - Kézdiszentkereszten - végezték ki. A balladahős tulajdonképpen sócsempész volt. A só - hiába vannak szabad szemmel is látható sóhegyeink Erdélyben, hiába van nálunk világméretekben is számottevő sókincs a föld alatt - a Habsburg-uralom idején állami monopólium volt, szigorúan őrizték, drágán vásároltatták meg, hisz a kincstári jövedelem nagy részét a sóvágás és a sóeladás képezte. Balog Józsi történeti forrásmunkák által is bizonyíthatóan szerelmi ügy folytán került az osztrák helyőrség gyilkos golyója elé, féltékenység, hatalmi túlkapás és visszaélés áldozata lett.
A felső-háromszéki ,,sóutak?, sóösvények itt, a Nagysándor és a két, a Kis- és Nagynemere táján kígyóztak át a hatalmas erdőségeken, az itteni beszédes nevek, mint a Sózók kútja vagy a Sózók ösvenye ma is élő szavak, és meglehet, erdei kalauzom családnevének forrásvidékét és a Moldvába járó sózók között kellene keresnünk. A Nagysándor és a két Nemere oldalából alászaladó patakok Szaláncfürdő (Sl?nic), majd Aknavásár (Tg. Ocna) felé veszik útjukat, mindkettő neve sólelőhelyre utal, néhány völggyel fennebb, az Úz völgyében is a sós helyekre utaló nevek köszönnek ránk, mint a Szalatruk vagy a Sóvető pataka. (Itt jegyzem meg, hogy a nyíregyházi Nyír-Karta & Topográf Erdély-térképe magyar, román, német településnevekkel, Csángóföld területeit is bemutatva, a magyar települések kiemelésével ritka térképolvasási élményt nyújt.)
Sós István a Feketeügy forrásvidékével szembefordulva sorolja a főághoz csatlakozó patakok neveit. Az elnevezések szépsége mellett azt jegyzem meg, hogy a térképolvasók mindig a forrásvidéknél kezdik a táj bemutatását, a gyakorlatias szemléletû, a tájban élő ember azt a sorrendet választja, ahogyan ő találkozik a hegy- és vízrajzi jelenségekkel. Ekképpen az ő repertoárjában a Nagyforrás, a Kőcsorgópataka a legutolsó, mert a gyalogos a Feketeügy főforrását legutoljára éri el. A vadőr, mint egy jó postás a kapuszámokat és a postaláda helyét, úgy ismeri a legkisebb vízhozamú csermelytől a bővizû forrásokig az egész tájat. Én most helyszûke miatt a mintegy félszáz név közül a jellegzetesebbekben szemelgetek, olyan megnevezéseket választok, amelyek a tájegység érzékletes megjelenítését is szembecsobogtatják velünk: Kövespatak, Gyakrospatak, Havaspatak, Billencspatak, Kásáspatak, Alsócsengő, Felsőcsengő pataka, Lapiaspatak, Vészpatak, Fattyúpatak, Szárazvészpataka, Kőrösgyepe, Leánypatak, Határpatak, Medvegödör.
Nem kevésbé szemléletesek a hegy- vagy hegyrésznevek, a Zsíros, Kicsizsíros, Nagyzsíros, Kecskés, Zsírospuszta, Cigánka.
Beszédes név maga a Feketeügy is, a felső folyás földfestéke sötétre színezi a vizet, a szó tulajdonképpeni jelentése Fekete víz, az ügy szavunk ugyanis már csak jelentés nélküli kövületként van jelen a nyelvünkben. Névtanilag egyébként nagyon izgalmas történelmet őriznek a szavak, a jelentéshordozó szemléletes magyar nevek mellett számos ótörök vagy szláv népelemre utaló szavunk él. Az Úz, Kalaszló, a kunokra utaló Komán nevek, és gyakoriak az egykori, többnyire már elfelejtett tulajdonosokra, birtokosokra utaló nevek, mert a Módi Pista Pataka, Mojzi Pál Pataka vagy a Papandráspataka mi más lehetne? És minek az emlékét őrzi a Nagysándor-csúcs?
A Feketeügy forrásvidéke felé pásztorokkal, erdőlő emberekkel találkoztam. A patakvölgyek tisztasága mellett kellemes meglepetés volt a megannyi Adjon isten jó napot! köszöntés és az érdeklődő, a szíves eligazító szavak. Ekképpen az ember a vad erdőben is otthon érzi magát, egymagában sem társtalan.
Sós István szíves invitálása is figyelemre méltó: Tessék jönni máskor is, mert kedvelem az olyan vendéget, aki sokat kérdez.
S a vadőr olyan versfakasztóan néz az erdei panorámára, mint Szabó Lőrinc feledhetetlen versében:
De szépek vagytok, fák, virágok! / Még ti is, egyszerû gyomok! / Költők vagytok ti szavak nélkül / és bátrabbak, mint én vagyok, / csodát tesztek minden tavasszal, / illatozva és gazdagon: a feltámadás versei nyílnak / ujjongó ágaitokon?
Sylvester Lajos