Karl Lederberger német muvészettörténész a 20. század hatvanas éveiben azt a megdöbbento kijelentést tette, hogy nem létezhet többé szakrális muvészet. Ezt nem maga a muvészet és az esztétikum befolyásolja, a keresztények ,,esztétikai választása másodlagos jelentoségu?, hanem arról van szó, hogy a vallásos jellegu muvészet ,,elveszítette a teológiai szubsztanciáját?. Az egyházi muvészet éppen azt a legbensobb lényegét veszítette el, ami ,,szentté? tesz egy képet, egy szobrot. Veszedelmes állítás ez, nem az elméletét - amit lehet értelmezni így vagy úgy, lehet magyarázni ezt és az ellenkezojét is -, hanem a mindennapi gyakorlatát tekintve. Viszonylag könnyu meghatározni, hogy a templomban vagy a ,,megszentelt? helyeken fellelheto tárgyak képzomuvészeti alkotásoknak nevezhetok-e, vagy elérik a giccs kategóriát, hogy ki borul le imádkozni elottük, és ki szemléli csupán az emberi alkotásnak kijáró elemzo kritikával azokat, de mindez még távolról sem ad választ az eredeti kérdésre, amikor ezek a szimbólumok puszta tárgyakká változnak...
Ez a fajta vita, ha egyáltalán létrejön, a leheto legnagyobb fekete-fehér ellentétek közé tartozik, hiszen valójában sem közeledés, sem távolodás nem lehetséges a két fél között, legfennebb egymás meghallgatása, bizonyos külsodleges jelenségek elfogadása mindkét részrol, s a viták kikerülése a mindennapokban.
Hogy érthetobb legyen, mire is gondolok, leírok egy jelenetet: tizenéves fiatal lány, öltözete kb. csípojén is alul megnadrágszíjazott, foltosra mukoptatott nadrág, amelyen átsejlik a piros, néhány pántból álló alattavaló, fölötte szvetterféle, a ketto között csóré has és köldök (a csíki kora nyár ugyan nem kedvez ennek a divatnak, de oda se neki!), a nyakában pedig egy 8-10 centi nagyságú óriási fakereszt himbálózik békésen megférve egy kisebbecske Taj-csi-medállal és sok más azonosíthatatlan aprósággal. Nézi-nézi a viháncoló kislányt a piaci árus, idosödo asszony, majd anélkül, hogy tudatában lenne a cselekedetének, megfogja a saját nyakában viselt apró ezüstkeresztet, majd megérinti az ajkával.
Legjobban azzal lehet megközelíteni tehát a választ, ha magunktól kérdezzük meg azt, hogy hívok vagyunk-e, vagy nem. Tudom, hogy egy újságbeli tárcaméret nem elegendo kifejteni ilyen nagy hordereju témát. A hatvanas években, amikor kb. fele-fele arányban léteztek ateisták és hívok, talán könnyebb volt beszélni róla. Illetoleg elfogadott volt mindkét részrol, hogy más-más, sot egymással homlokegyenesen ellenkezo álláspontról közelítenek hozzá, s még az volt a jó, ha nem politikai-hitvitáztak, mint a szocialista országokban, hanem megelégedtek a saját igazuk kifejtésével.
Nem a szimbólumok léte ellen szónokolnék, ha kérdeznének, mert azokat igen fontosnak találom, hiszen azok a hovatartozás vállalását is jelent(het)ik és erosít(het)ik, hanem az ellen tiltakozom - persze, csak ilyen pusztába kiáltott szóként -, hogy tárgy lett belolük. Nem kegytárgy, hanem vallásos jellegét elveszíto dísz, bizsu, egyszer használatos giccs. Az ízléstelenséget és profanizálást felsofokon muvelo kategóriában világhírre tett szert az a vécékagylót formázó hamutálca, amit a padovai Szent Antal-bazilika képe ,,díszít?, s amit a szentre emlékezteto szuvenírként kínálnak utcai árusok a bazilikával szemközt.
Nem hiszem, hogy kellene ehhez valamilyen tudományos magyarázat.
A magyarázat inkább ahhoz kell, hogyan jutottunk ide? És ahhoz, hogy hogyan értelmezheto megnyugtató módon mindez? Kötelezni nem szabad senkit ,,tárgyak? viselésére vagy alkotására, megtiltani még kevésbé. Az egyéni döntésnek pedig sokszor semmi köze sincs valamilyen meggyozodéshez. Azt semmiképpen sem merném állítani, hogy a szóban forgó kislány valamilyen demonstratív ökuménia jegyében társította volna ezeket a nemcsak térben, hanem vallási kifejezésben is távoli jeleket. Mert ha ez volna az igazság, talán elfogadható is volna... vagy legalábbis sokkal jobb, mint valamilyen ádáz ellentét közöttük.
Megoldás pedig nincs... vagy ott van a fekete-fehér közötti elválasztó, illetve összekapcsoló kötojelben.
Kozma Mária
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.