13.
Útinapló
Ápr. 16-17., Boston, Albany
Reggeli, csomagolás, búcsúzás...
Lajos indulásunk előtt megmutat egy szép nagy, színes képes angol könyvet az ürümcsi múmiákról. Ürümcsi az ujgurok fővárosa. Oda indult Kőrösi Csoma Sándor is. A könyvben fényképek épen megmaradt múmiákról, férfiakról, asszonyokról, gyerekekről, sőt, még kisbabákról is, gyönyörû szép textíliákkal a testükön, fejükön. A színek nem kiabálók, kellemesek, és nagyon jól összeillenek egymással. Egy-egy összeszáradt test tetovált.
Boston központjában egy hatalmas, modern, többemeletes épület. A harmadik emeleten van a buszállomás, és arról a szintről megy ki a busz, a kijárat a magasban, a város felett, így tér rá az autósztrádára. A nagy várócsarnokban vagyunk? Érdekes fiatalember-csoport a közelünkben, mintha zsidók lennének. Három fiatal férfi, két fiatal nő, kettő belőlük pár, egy másfél-két éves kislánnyal. Hagyományos ruhában mind, a nők főkötőben, derékban karcsúsított nőies, sötétkék ruhában, fekete kabátban. A férfiak fekete posztóruhában, zsidó szakáll, zsidó kalap. Nagyon szerettem volna őket lefényképezni. Meg is kérdeztem az egyik fiatal hölgyet, ő átpasszolt a férjének, hogy kérdezzem meg tőle, akkor a férfi azt mondta, nem szeretné. Eléggé fájt a szívem, mert érdekes színfolt a hagyományőrző, konzervatív fiatal csoport ebben a modern szabad világban. De úgy történt, ahogy ők akarták. A buszban a nők levették a fekete főkötőt, amely alatt egyszerû rakott fehér főkötő volt. Olyan? mint Felvidéken.
Az úton szép erdők, sziklák, vízfolyások. Igazi amerikai kisvárosok. Minden tágas, itt nem spórolnak a hellyel.
Du. 4 órakor átérünk New York államba. A fővárosa Albany. Nemsokára meg is érkezünk. (B. I.)
Amerikában megszokott: egy-egy állam adminisztratív központja nem a legnagyobb város. Ez esetben nem New York, hanem Albany. Kis, százezres nagyságrendû település a számunkra még mindig nem megszokott amerikai arculattal. A belvárosban néhány magas épület, felhőkarcoló, a Capitolium mintájára épült parlament - ez van mindenütt, minden állam fővárosában. Hogy ,,fehér ház?, melynek a jelenlegi lakója George Pataky, van-e, nem tudtuk meg. De van üzletnegyed, hivatalos épületek sora, aztán a tágas, elfekvő kertváros, ameddig a szem ellát, sok szép nagy, kényelmes lakóházzal.
Várady Éva - az itteni Magyar Egyesület elnöke - fogad. ?45-ben kivándorolt, idősebb korú, de aktív, egészséges hölgy. Elvisz a Schenectady nevû közeli városkában levő Magyar Házhoz. (B. I.)
A Pleasent street 933. alatt húzódik meg nem túl feltûnően, de mégis nyíltan ,,megvallva önmagát? a kiírás révén is: a Hungarian House - Magyar Ház. Az egyik legrégibb amerikai magyar ,,otthon? ez, 1895-ben alapították-építették a kisvárosban dolgozó-lakó magyar munkások. Akkoriban volt ott egy mozdonygyár, ahol nagyon sok magyar dolgozott, a mérnökök is nagyrészt magyarok voltak. Régen magyar biztosítóintézet is mûködött az épületben. Ma összejövetelekre, étkezésre felszerelt otthon.
,,Százöt év óta mindig magyar ház volt ez, és mindig volt benne élet. Mindig volt elnöke és alelnöke, s mindig mûködött. De nem biztos, hogy fog tovább menni. Engedik mûködni, senki sem mondja, hogy ne, csak nagy pénzt nyomnak rá. Évekig nem gyötörtek ilyesmivel, mi taxmentesek voltunk, s most az az ötletük támadt, hogy mindenki legyen taxos? Most ránk tettek egy borzasztó taxát, nem lehet elképzelni, hogyan bírjuk. Én már vettem egy ügyvédet. Ha nem csinálnak valamit, akkor mi nem fogjuk bírni. Mert kevesen vagyunk, és nem lehet sokat kérni, sok embernek az a 700-800 dollárja van, amit az államtól kap nyugdíjba. Ha nincs más bevétele, azon bizony nem lehet nagyon ugrálni itt. A lengyelek már bezártak, a németek már bezártak... Sok német van Albanyban, s mégis... Engem rábeszéltek, hogy vállaljam. Azt mondták, fognak segíteni. Hát persze, nem sokat segítenek. Nehéz? Én ahelyett, hogy pénzt keressek, ezzel foglalkozom... Én is bolond vagyok. Most próbálok keresni valakit magam helyett.? (Várady Éva)
Mi az udvaron át közelítjük meg. Konyha, vendéglőpult, megterített asztalok. Sorra érkeznek a vacsorakészítők, magyarul tudó és nem tudó asszonyok, kipakolják a hatalmas hústömböket, ki a sajtokat, mennyi, mennyi! Elámulhat szem, száj! Aztán elkezdődik a készítés. Minket nem nagyon vesz észre senki.
Megszólítom az első érkező férfit, egy hatalmas testû embert. Alig biceg, inog az óriási hústömeg a láboszlopokon. Megszólítom, bemutatkozom neki. ? is. ,,Nagytiszteletû Elsick Obert vagyok!? Tehát lelkésszel beszélgetek, aki nagyobbára holland eredetû gyülekezetnek angol nyelven hirdeti a református szertartás szerinti igét. Gyengülő magyarsággal meséli az élete sorsát. S közben érkeznek az újabb és újabb vendégek. S már látom, hozzák kis mûanyag tányérokban a levest, elkezdődik a falatozás. Nekem szokatlan, az ottaniak természetesen veszik, ez az ő megszokott magyarsággyakorlásuk. Asztalnál találkoznak... Legfőbb a gyomor, azt kell megtömni - mondanám rosszmájúan -, de tudom, óriásiak itt a távolságok, van, aki két-három órát száguld a kocsijával, hogy itt lehessen, s akkor ez a gyomorközpontúság már természetesnek is tûnhet. Meg aztán az itteni viszonyok között ki is telik ez. Jönnek a magyarul érző emberek - be kár, hogy egyre kevesebben -, jönnek, leülnek az asztal mellé, falatoznak, közben beszélgetnek, aztán ha van valami program, jöhet az is. Ez esetben: mi leszünk a ,,program?. Időközben többekkel beszélgettem, gyarapítottam ,,sorsgyûjteményemet?, ám félbe kell hagynom, hogy én is egy asztalhoz húzódhassam. Ilonka már egy nőtársaság tagja, inti, én is foglaljak valahol helyet. Éva asszony, aki végig jön-megy, hordja a tányérokat, viszi a levest, a sört, szedi a pénzt, figyelmeztet: üljek a férfiak közé! Egy nagy kerek asztalnál kerül is üres hely, odakérezkedem, de valahogy idegen vagyok... Bár lehet, hogy értem, vagy rám való tekintettel, erősen magyar érzésû beszéd folyik. Egyikük felidézi, hogy A HÁZ egykori vezetőjének visszatérő figyelmeztetése volt: SOHA NE FELEDD EL, HOGY MAGYARNAK SZÜLETTÉL! Elhangzik az is, hogy ,,a mai magyar politika? - ultrás bírálatokkal. Én már érzem, érzékelem, hogy más, az eddigiektől különböző hangulatú, mûveltségszintû népek között vagyok. Egyszerû, nem értelmiségi emberek között. Látom egyszer: a könyveimet árulja Ilonka, aztán téglajegyeket töltenek ki, szakítanak le, tehát ez is beindult, viszek majd valami pénzt a Csoma Egyesületnek, a leendő Kőrösi Csoma Sándor Emlékmúzeum - vajha lenne belőle valami! - számára is. Valahogy szétfolyik az este, idegen emberek között ülünk, beszélgetünk. A tiszteletes elmegy egy új adag levesért. Nincs gyermeke, mondja, meg sincs házasodva. Megtudom azt is tőle, kutatja a családja eredetét, szepességi őseit. Amikor az Iglódra induló vonatnál érdeklődött Kassán, senkivel sem tudott értekezni sem angolul, sem németül, sem franciául. Egyszer lát egy magyar arcú asszonyt. Megkérdi: honnan indul a vonat? Az asszony gyorsan figyelőzik, szétnéz jobbra, szétnéz balra, aztán egyszer gyors mozdulattal egy irányba mutat, s kiböki: onnan! -, de már rohan is el... Ezek szerint félt magyarul megszólalni, fûzi hozzá a tiszteletes, aki megtalálta Iglódon a rokonait, de csak egy öreggel tudott magyarul értekezni, a többiek már tótok lettek, tótul beszéltek. (G. J.)
,,Bizony! Bizony! Büszke vagyok, hogy magyar vagyok.?
Mire lehet büszke egy magyar?
,,Hát hogy még itt vagyunk. Ezer évek, sok ezer év után még élünk, itt vagyunk. Az ellenségeink Európában, Ázsiában nem tudnak elpusztítani minket. Itt, ebben a környékben nem olyan sokan vagyunk, de ahol születtem, Bridgeporton - Connecticut államban - húszezer magyar volt. Ott sokan voltak egy többségében magyar negyedben együtt, és ott voltak a templomok és egyletek, és mindenféle volt. Mikor nőttem fel, szinte csak az iskolában hallottam angolul, mert az utcán csak magyarul beszélt mindenki. És a boltokban - mikor mentünk vásárolni - magyarul beszéltünk, és a templomban magyarul volt az istentisztelet. Volt két református egyház, egy római katolikus, görög katolikus, egy magyar baptista, egy magyar adventista, evangélikus, és volt ott is magyar zsidó zsinagóga. Hatvanezres város volt, több mint húszezer magyar volt. Azok együtt laktak. Úgy volt, mint Magyarországon. Az egyik szomszéd a nagyanyám falujából volt, a másik szomszéd Szabolcs megyéből, és a gyülekezetünkben volt sok szabolcsi nép. Mindenki ismerte egymást. És egybe tartoztak több mint hatvan évig? És akkor kezdett kihalni a magyarság, a magyar érzés a fiatalokból. A többség a múlt század elején került oda. Voltak, akik a második háború után jöttek, páran, s akkor sokan jöttek az ?56-os forradalom után. Mikor én kezdtem az angol iskolában - a templomoknál nyári iskola volt -, hát abban az osztályomban a többség nem tudott angolul beszélni. Itt születtek, de otthon csak magyarul beszéltek. De mikor fogtak bemenni a gimnáziumba, ?56 után, akkor én voltam az egyedik az osztályomban, aki tudott angolul is beszélni. Kicsit. A tanárok mondták, idegenek vagyunk, ha nem használunk angolul, nem amerikaiak vagyunk, ha idegen nyelvet beszélünk. Gondoltam magamban, az apám oldalán tizenkét ősöm volt az amerikai forradalomban kétszáz évvel ezelőtt, ha én nem amerikai vagyok, akkor ki az?... És ha nem szabad magyarul beszélni, az sajnos. Én mégis fogok beszélni. Mielőtt mentem iskolába, a nagyapám megmutatta nekem, hogy írjam a betûket és a számokat. Hát úgy szoktam a hetes számot írni - középen áthúzva -, amint a nagyapám mutatta nekem. Hát az egyik tanár nagyon mérges lett, mikor látta a hetest abban a sorban. Hát mondta nekem, nem szabad azt csinálni. Gondoltam magamban: ez nem a te ügyed, hát én úgy csinálom, ahogy a nagyapám tanított engemet. Ha használom a magyar hetest, akkor az a számolás rossz lesz, s a jegyet le fogja húzni. Akkor gondoltam magamban, őneki többet nem így írom, és amikor kijártam az ő osztályát, megint úgy kezdtem írni a hetest... Ahogy a nagyapám szokta mondani, vastagnyakú kálvinista voltam én is.? (Elsick Obert)
Még folyik a vacsora, intenek, megtarthatjuk az előadásainkat. Lazán, de figyelnek az emberek, mintha éreznék, ez is kell. Nem csak a gyomor, a szellem is igényli a táplálékot. Nálunk, Európában szokatlan ez a jelenség. Mintha vendéglőben beszélnél. Az emberek bort töltenek, sört töltenek, még a kezekben a kés, a villa, mûködnek a rágógépezetek, de látod, valójában te vagy az indok, hogy itt vannak, itt lehetnek, együtt lehetnek, s ezt tudják ők is. Legtöbben nem a gyomrukért - azt közelebb is meg lehet tömni -, éretted jöttek ide. Egy idő után már csak a romjai maradnak a vacsorának, azokat is hordják el - szinte zajtalanul -, s átveszi a terem fölött a hatalmat a közös sorsunkról való együtt gondolkodás. Az adott ,,témáink? szerint: egyszerre beszélgetünk a test és a lélek egészségéről. Hol ide, hol oda szólnak a kérdések. Majd még hosszan folytatódik az együttlét, már kis csoportokban beszélgetnek az emberek.
Megszólítok egy asszonyságot. ? volt a főszakácsnőnk, 17 évesen indult el 1956-ban, úgy, hogy a családja - a borbély édesapja és édesanyja - nem is tudták, hogy jön. Aztán beletörődtek. Bárhogy is, bárki is, mindenki jól van. Mindenki, aki idejött, egzisztenciát teremtett itt. Csak mi érezzük úgy mindig, mintha koldusok lennénk. Vajon tudják a koldusságunkat? Valahogy furcsán hat, én vagyok az előadó, és Ilonka is előadó, kiállunk a placcra, megfogalmazzuk fennkölt, magasztos gondolatainkat, fel is tekintenek ránk, és akkor hogy néz az ki, hogy az előadónk koldus! Pedig így van, itt mi még koldusoknak is gyengék lennénk. Szinte az Ég és a Föld a távolság, ha az ottani és az itteni emberek életszínvonalát nézzük. Hát igen. Lent lenni a padlón, lent feküdni a porondon, és látni a fölötted magasló lábakat, a különböző szabású cipőket, lelógó nadrágszárakat, melyek viselői óriások, és rád is léphetnének, de nem lépnek rád, hanem begyesen megkerülnek, át sem lépnek, mert tán valahol tisztelnek is, s ösztönösen kímélnek! S ezt érezzük akkor is, amikor megmutatjuk a könyveinket, végül is messze az otthon, és talán a magyar írás érték itt is. Éva ott szorongatja a markában a dollárokat, kölcsönad kitöltött csekkekre ennek is, annak is, vesz maga is egy CD-t, ajándékozok én is neki egy Megváltó karácsonyt, és egyszer a végén a még markában levő 30 dollárt átnyújtja: ezt azért adja, hogy az útiköltséghez hozzájáruljanak... Társaságok alakulnak ki, beszélgetnek itt is, ott is. Én ,,prédára vadászok?, beszélgető, sorsukról valló embereket keresek. (G. J.)