Merthogy állítólag elszakítaná egymástól, sőt, szembe is állítaná a különben szépen együtt élő két népet a magyar iskolák léte, merthogy azok tanulókorú korosztályai közé éket verne, és különösen a románnyelv-tanulás útjába gördítene akadályokat, gáncsolván azt, és elidegenítené egymástól az ifjakat.

Az említett kifogást újabban hangoztatók a vegyes iskolák helyreállításának témáját is megpendítették mind a sajtóban, mind országos fórumokon, a nagy múltú középiskolákban visszavinnék a román osztályokat — és, bizony mondom, nem tudják, hogy a tűzzel játszanak, az évtizedek óta fejünkre olvasott igaztalan vád, a kárhozatosnak feltüntetett, ún. szeparatizmus bősz hangoztatóinak nótáját fújva.

Jelentsük ki hát kerek perec, elemi tanügyi tapasztalatunk kilencven éve — és amíg jogi helyzetünk gyökeresen nem javul, az is marad —, hogy a vegyes iskolát ugyanazon cél szolgálatában működteti a fennálló centralizált állam és a meggyökeresedett gyakorlat, mint amiért a vegyes házasságot szorgalmazta és szorgalmazza. A kisebbségek beolvasztása persze beolvadássá szelídülhet, időnként és koronként más-más ütemben folyik, az okok átrendeződnek, a hangsúlyok szintén, de attól még rendületlenül folyik a nemzetállam mai működésének folyományaként, és a spontán vagy erőszakos formák viszonyának változása mit sem változtat azon a szükségleten, hogy a kisebbségnek saját önvédelméről lemondania nem szabad. Mi több, aki azt gyengíti, kábító, ostoba beszédekkel, hamis ,,felismeréseivel" (állítólag nem akarnának diákjaink megtanulni románul) félrevezeti a közvéleményt, bizony a közösség és maga alatt vágja a fát.

A románoktatás alacsony hatékonyságának okai ma valójában a célszerűtlen, többszörösen is hibás tantervben és tankönyvekben keresendők. Éppen a kérdés körül kibontakozó polémia jelzi, mennyire törekszik a kisebbség az államnyelv elsajátítására, miközben a maga egyéni és közösségi identitását, kohézióját külön iskolai intézményekkel is védi, és nem ezek felszámolása, hanem éppen elismertetése lehetne támaszává egyenjogúsításának is. A különböző nemzetiségű tanulók közelítésének, baráti viszonyának szorgalmazását nem a magyar közösségek kohéziójának gyengítése útján kell keresni. Mi másra vezettek a hírhedt tagozatosítás következményei, mikor is végül magyarul már az osztályteremben sem lehetett szabadon beszélni, és a vezető állásokat mind a többségiek foglalták el, a kisebbséginek legfeljebb alárendelt szerep vagy az sem jutott? Barátkozzanak hát egymással az azonos súlyú iskolák és azok diákjai, ne az országos egyenlőtlenséget kényszerítsük rá a belső iskolai életre. Sőt, továbbmennék: nem az iskolák vegyessé tétele a megoldás, hanem a tanügyi önrendelkezés talaján a saját felépítmény felállítása, el egészen a külön tankönyvbizottságokig, tanfelügyelőségekig, minisztériumi főtisztviselőkig és igazgatóságokig, az önálló állami egyetemi hálózatról nem is beszélve.