Köntzey József emlékezikRiport: Szabadságharcosok unokája

2004. július 6., kedd, Archívum 2003–2007

Az esztelneki Köntzey József otthona maga a történelem: kúriaszerû háza háromszáz esztendősnél idősebb, melyben a bútorok patinája (több darab az 1800-as évek elejéről való) az egy évszázaddal ezelőtti hangulatot tükrözi, talán még a gyülekező garibaldistákat is láthatták; de az egykori családtagok között ott találjuk az 1848-1849-es szabadságharc hőseit, s bizony, ha jól beleszagolunk a pince levegőjébe, lehet, még érződik valami a Gábor Áronék csatáihoz e helyen készített puskapor szagából. Jóska bátyánk pedig a huszadik századi Felső-Háromszék éles szemû megfigyelője, a térség alakulásának, fejlődésének követője. Van, aki nemes egyszerûséggel a falu bölcsének nevezi az öregurat, aki közel nyolcvanévesen is részt vállal a kulturális élet alakításában, következetesen kiáll a település önállósulásáért. Orvosnak indult, de a kor furcsaságai miatt mégsem válhatott emberek gyógyítójává, mezőgazdászként megmaradt egy életen át a természet vonzásában. Köntzey József tehát hosszasan mesélt családjáról, Esztelnek múltjáról, jelenéről, életpályájáról. Olykor felesége, Mancika néni is abbahagyta a ház körüli állandó sürgés-forgást, poharába kávét, éppenséggel egy kevéske bort töltött, átkarolta, mellé ült, s hallgatta ő is a történeteket, mintegy jelezvén, bár az öregség nem tartozik a legáhítottabb állapotok közé, mégis, az otthon békessége szépíthet rajta.
- Jóska bátyám, milyen mélyek a családi gyökerek?
- Családunk az esztelneki Szacsvay családtól és a karatnai Köntzey családtól származik. A Szacsvayak már az 1600-as évektől megjelentek itt, vannak erre vonatkozó írásos emlékek is. A Köntzey család úgy került ide Szentlélekről, hogy nagyapám elvette a szabadságharcos Szacsvay János leányát, Albinát. Kurtapatakon volt birtoka, de hazaköltöztek Esztelnekre, s azóta itt van Esztelneken a Köntzey család. Most már Szacsvayak itt nincsenek, de annak idején közepes földbirtoko­sok, híres vadászok voltak, mezőgazdasággal s az erdővel foglalkoztak. Itt, Esztelneken 100 hold vagy 60 hold már igen nagy birtoknak számított, akinek tízen felül volt, már az is meglehetős, jó helyzetben levő gazda volt.
- Kik az ismertebb ősök?
- A Szacsvay család sok híres embert adott, innen származik Szacsvay Sándor, aki az ezerhétszázas évek végén újságíróként dolgozott, a Magyar Kurírt szerkesztette Budapesten és Bécsben, Pestről kellett oda mennie, mert összeveszett a nagyurakkal, olyasmit írt, ami nem tetszett nekik. Szintén innen származott Szacsvay Imre, ő Nagyváradon élt, szobra ma is ott van; ő a Kossuth-kormány jegyzője volt, a szabadságharcban fiatalon vett részt, majd 1849 októberében menekülés közben elfogták, és Budapesten ki is végezték; csak 31 éves volt, úgyhogy fiatalemberként dolgozott a szabadságért. Szûkebb családunkban a közösségért és a szabadságért való munkát Szacsvay János kezdte meg, mert ő ismerte a puskaporgyártást, lévén, hogy apja, Szacsvay András nagy vadász volt, ő készítette magának a puskaport. Köztudott, hogy amikor Gábor Áron kijelentette, lesz ágyú, akkor a puskaporral gond volt, és valaki mondta Berde Mózesnek, a kormánybiztosnak, hogy ismer Esztelneken egy öreg vadászt, aki ért a lőpor készítéséhez. Berde eljött ide, és megkérdezte az öreget, nem vállalná-e. De mivel hetven felett volt, azt válaszolta, fia éppúgy érti a puskapor gyártását, mint ő, hozzák haza a frontról, s ő nekiáll. Akkor el is kezdték, először itt, a ház pincéjében gyártották a puskaport, de ahogy az igények növekedtek, s a pince nem növekedett hozzá, bementek Kézdivásárhelyre, s ott a mai árvaház helyén volt a puskaporüzem. Több mint húszezer font (egy font 43 deka) lőport készítettek, de az sem ment teljesen simán, mert kétszer is komolyabb robbanás történt, de az nem hátráltatta a munkát.
- Mi történt Szacsvay Jánossal a szabadságharc leverésekor?
- Főhadnagyi rangja volt, ezt a puskaporgyártásért Kossuthék adományozták. A szabadságharc bukása után bizony neki is menekülnie kellett, de nem akarta itt hagyni a családját, mert éppen 1849 tavaszán született a leányuk, az én nagyanyám, és ő ragaszkodott családjához, így vállalta, hogy itt bujdosik. Soha nem sikerült elfogni, ha itt keresték, Torján volt, ha Torján keresték, akkor Szentléleken volt, máskor az erdőn, voltak jó emberei, akik figyelmeztették. Sok zaklatásban volt részük a családban: volt egy sánta bátyja, Károly, aki nem tudott harcolni. Nem tudták elfogni Jánost, hát elvitték a testvérét, aki velünk szemben lakott. Kellett Szacsvay, hát fogtak egyet. Be volt zárva Brassóban a fellegvárba és Szebenben. Érdekes, amikor először vitték el, a Dálnoki-tetőn kiszabadították a kézdivásárhelyi ifjak, azután újra elfogták, s akkor úgy vitték, tíz szekér katona elöl, tíz szekér hátul s középen az öreg. Mindennap megkérdezték tőle a vallatók, maga csinálta-e a puskaport? Azt mondja, nem én, az öcsém, de ha tudtam volna, én is csináltam volna. Ennél többre nem mentek vele. Volt itt náluk egy gerlepár a kalitkában, s amikor Ká­roly kiszabadult és hazaért, kinyitotta a kalitka ajtaját, menjetek, mondta, mert semmi sem szebb a szabadságnál.
- Ezzel eljött a nyugalom?
- Szacsvay János közvetve továbbra is harcolt a szabadságért, mert 1859-ben a Garibaldihoz húzó magyar ifjak egy jó része itt gyülekezett ebben a házban, s mivel az Ojtozi-szoros nagyon őrizve volt, innen mentek a hegyeken keresztül Szaláncfürdőre, Romániába. Volt úgy, hogy télen egyszerre vagy 18 szánnal érkeztek, s egyikük, egy nagyobb úr, pantallócskában s félcipőcskében jött, úgyhogy itt kellett neki téli ruhát adniuk, amivel aztán át tudott menni a hegyeken. S így sokat átkalauzolt Szacsvay János vagy megbízható emberei, s onnan aztán mentek Olaszországba, Garibaldihoz. Magyarországról jöttek, de voltak lengyelek is, Moldvában volt a gyülekezőhelyük, és onnan vitték őket Olaszországba. Bennük volt még a lendület, Garibaldinak megvolt az olasz szabadságharca, s mentek oda a magyarok. Szacsvay János a kiegyezéskor hagyhatta félbe a bujdosást, akkor már nem bántották, de korábban erősen keresték, s ha elkapják, ő is a vértanúk között lett volna. Itt élte le az életét, gazdálkodgatott, s 1887-ben halt meg.
- Ezután hogyan alakult a család története?
- Szacsvay János felesége Bisztrai Zsófia volt, lányuk, Szacsvay Albina férjhez ment Köntzey Zoltánhoz, innen vagyunk aztán Köntzeyek. Szüleim is esztelneki származásúak, itt éltek. Édesanyám, Köntzey Mária tanítónő volt, sok kulturális munkát végzett, akkoriban voltak a vallásos egyesületek, ezekben foglalkozott az emberekkel. Az 1930-as években mintagyümölcsöst szervezett itt a telken, még most is megvan a fák nagy része. Nem tett esküt a román államnak, hanem betegség címen nyugdíjaztatta magát, de kicsi volt a nyugdíja, s kellett a megélhetés, ezért telepítette a gyümölcsöst. Abban az időben ez már modern gyümölcsösnek számított, és sok tanító foglalkozott gyümölcsfaiskolával, akik nem tettek hûségesküt, emiatt nem is taníthattak. Édesapám is tanító volt, hamar meghalt.
- Arra tetszik-e emlékezni, hogy 1940 és 1944 között mi volt? Amikor ?40-ben bevonult a magyar hadsereg, mi történt Esztelneken?
- Nagyon jól emlékszem. 1926-ban születtem, negyvenben 14 éves voltam, nyáron hallgattuk a rádiót, figyeltük a tárgyalásokat, s vártunk, reméltünk? De nagy öröm volt, amikor aztán augusztus 30-án a rádió bemondta, mi lesz, ki volt ide terítve az asztalra Nagy-Magyarország térképe, s ahogy mondták, néztük a helységeket, még szegény édesanyámék megijedtek erősen, hogy mi nem estünk Magyarországhoz, hogy Zágonon alul lesz a határ, nem pedig itt. Elékerültek az eldugott magyar zászlók, nagyon várta a jó nép, ide végül szeptember 13-án, az utolsó bevonulási napon jöttek. Odalent a templomnál volt a hivatalos fogadtatás, beszédek, csókolózások, hogy így mondjam, a honvédekkel. Ott volt a falu apraja-nagyja. Még maradékban van egy levelezőlapom, amin azt írja, hogy Esztelnek hazatért, 1940 augusztus 30. Szép fogadtatás volt, de akkor nem voltam itthon, mert Kézdire mentem, hogy többet lássak.
- S ott mi volt?
- Nagy bevonulás volt, úgy tizedike körül lehetett. Óriási üdvrivalgás? hát azt nem lehet úgy elmesélni, még az idők távlatából sem, s azt sem, hogy mekkora volt a lelkesedés, milyen szívvel-lélekkel várták a katonákat, s ahogy jöttek be, vonultak keresztül ott a főtéren, egy tût nem lehetett volna elejteni. Azt a lelkesedést nem lehet elmondani, nem vezényszóra való tapsolás vagy öröm volt, hanem igazán szívből jövő, mindegyikünknek, nekünk is, fiataloknak, s az öregeknek még jobban, mert akik Trianon előtt éltek, azok tudták, hogy mi volt a Trianon utáni huszonkét esztendőben.
- Ekkora közös öröme sosem volt a magyarságnak.
- Az biztos, hogy az erdélyi magyarságnak nem volt ekkora öröme, s akik nem kerültek ide, azoknak nagy volt a bánata.
- Különben Esztelnek színmagyar falu volt?
- Színmagyar volt, akkor kezdett egy kicsit vegyülni, amikor a húszas-harmincas években sokaknak szolgálni kellett menniük Bukarestbe, Galacra, be a Regátba.
- Azért kellett menniük, mert nem tudtak itt megélni?
- Nehéz volt az élet, rá voltak kényszerülve, hogy menjenek, s szolgáljanak pár évig, s amikor hazajöttek, házacskát vagy földecskét vettek. Például Almáson van egy egész hosszú utca, a templomtól a Lemhény felé kivezető út végéig, azt úgy hívják, hogy Új Bukarest. Nagy része bukaresti munka után épült, itt Esztelneken is többen szereztek vagyonkát a bukaresti, galaci szolgálatból, mert ott szerették a becsületükért s a tisztaságukért a magyarokat. Sok leány ment ott férjhez, úgyhogy ők már teljesen elvesztek a magyarság szempontjából. Más nemzetiségûek nem voltak, csak a gyárakban néhány zsidó.
- Annak idején többnyire zsidók mûködtették itt a fûrészüzemeket.
- Igen, a harmincas években csak itt, Esztelneken öt kisebb-nagyobb fûrészüzem volt, s azokban éjjel-nappal dolgoztak. A munkások idevalók voltak, de jöttek sokan idegenből is, úgy hívták őket, a gyáristák. Volt, akit deportáltak a zsidók közül, de a gyárak még azután is mûködtek egy darabig.
- Komoly termelés volt akkortájban.
- Igen, de azért voltak olyan dolgok, hogy az Isten őrizzen. Egy kovásznai származású magyar üzemtulajdonos, aki nagyon ravasz ember volt, feleségével fel akarta robbantatni a szomszéd fûrészüzemet, a konkurenciát, de nem sikerült. Egy alkalommal pedig jó magasra bebiztosította a malmát, s akkor egy éjszaka a rossz malom meggyúlt, s leégett. Megkapta a nagy biztosítási díjat, új malmot épített, még most is az van?
- Székely furfang.
- Igen. Máskor saját istállóját gyújtotta fel azon a címen, hogy nem volt a másik gyárnak szikrafogója, s a szikra beszökött, és az gyújtotta meg. S ilyen jó, tiszta becsületes dolgok történtek.
- Mit jelentett ez a négy év ?40 és ?44 között Esztelneknek? Milyen volt a hangulat, a gazdasági élet?
- Hatalmas fejlődést jelentett, habár háború volt, és sokan rossz néven vették a jegyrendszert, de azt nem számították, hogy több mint egymilliós hadsereget kellett tizenhárom-milliónak ellátni. Voltak, akik azt mondták, hogy árpacipó s facipő, ezt hozta a szebb jövő, viszont az áruellátás rendben volt, amikor csépeltek, ellenőrizték, kinek mennyi gabonája lett, a fejadagot mindenki megkapta, s akinek nem volt annyi gabonája, hogy meglegyen az évi fejadagja, jegyre kapta az államtól az élelmiszert, a kenyeret. Ezenkívül aranykalászos gazdatanfolyamok voltak, akciós állatokat adtak, fajlovakat, fajteheneket.
- Ezeket olcsóbban adták?
- Olcsóbban. A magyar állam adta azért, hogy az állatállomány fejlődjék s nemesedjék jobban. Akkor nagyon rátértek az üzemgazdálkodásra, kezdték bevezetni a silógazdálkodást. Ki lehetett ezeket használni, attól eltekintve, hogy háború volt, fejlődés is volt.
- S milyen volt a lakosság közérzete, hangulata, jövőképe? Megnőtt a gyermekvállalási kedv?
- A gyermekvállalási kedv az biztos, hogy megnőtt, ez tény s való. Aztán az iskolába is inkább mentek, többen kezdtek középiskolába járni, szóval mindenféle szempontból sokat jelentett ez az időszak. Például 1942-ben volt egy országos gyümölcskiállítás Budapesten, édesanyám gyümölcsöse fiatal volt még, benevezett ő is. Felszállították a kiállítandó anyagot, azt annyira becsülték, hogy Háromszék vármegye tiszteletdíját megkapta, egy gyönyörûszép kristály gyümölcstartót, még most is megvan. S a méhészet terén is volt felemelkedés a faluban.
- A határ hol húzódott akkor?
- Itt, Esztelneken az ezeréves határon. A Nagy Sándor- s a Nemere-tetőn, s akkor a Lóbércen túl, a Fekete-patak mentén, s úgy ment Veresvíz mellett az Úz völgyének neki. Zágontól errefelé itt teljes egészében az ezeréves vonalon ment végig a határ.
- Jóska bácsi, ?44-ben megint impériumváltás volt, mire tetszik emlékezni?
- Mindenre. Akkor egyáltalán nem volt öröm.
Kérdezett: Mózes László
(folytatjuk)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép