(folytatás július 7-i lapszámunkból)
- Hogy él ma Esztelnek, a rendszerváltás után tizenöt évvel?
- Hogy élünk? A falu földbirtoka nem változott, megmaradt a régi. Kicsi és gyenge. Itt most a fő hangsúly pityókatermesztésen van, mert az a valutánk, mondhatni, az hozza be nekünk a gabonát, a pénzt. Közel vagyunk az Ojtozi-szoroshoz, jönnek a regátiak - megmaradt ez a szójárás nálunk -, s cserélik el a krumplit, hol jobban, hol kevésbé. A pityókatermesztés mellett a beerdősödött kaszálókról a fenyőfa jelent nyereséget. A nadrággyár egy jótéteménye Esztelneknek, mert sok munkahelyet biztosít.
- Próbálkoznak az önállósulással, vagyis közigazgatásilag elkülönülni Kézdiszentkereszttől. Most mi a helyzet?
- Már 1968-ban tiltakoztunk, én egyénileg is elég nagy ellenzője voltam a községesítésnek, járt is a szájacskám, egy alkalommal gyûlésbe hívtak Szentgyörgyre, de hármunkat (egy szörcsei és egy dálnoki tanítóval voltam) kihívtak. A pártbizottságnál beültettek egy irattárba, s azt mondták, gondolkozzunk a pártpolitikáról, hogy helyes-e vagy sem. S déli kettőkor (reggel 9-től) megkérdezték, mi a véleményünk a párt politikájáról. Természetesen azt mondtuk, helyeseljük, hát mit mondjon az ember? Ott egymással beszélgetni sem mertünk, nehogy valami lehallgatók legyenek? Aztán 1990 januárjában megindítottuk ezt a folyamatot, de akkor azt mondták, most fontosabb dolgok vannak, mint Esztelnek különválása. Ez örökké fennállott, s a falu ragaszkodott hozzá, s ragaszkodik most is. A 2001-es népszavazás nem sikerült, mert a lélekszám kisebb, és Polyánban nagy ellenpropaganda volt, de a falu akarata alapján azután is folytattuk akciónkat, csak Polyán semmiképp nem akart tőlünk megszabadulni. Igen, mert a jó fejőstehén itt van, a gyár s a nagy erdei birtokok, sok jövedelmet adott a községnek. Most újra ki kell írniuk a népszavazást, de nem hagyjuk és nem hagyjuk, nekünk ez ősi jogunk, és miért legyünk másodrendû tényezők egy községben?
- Hogyan látja Esztelnek jövőjét? Mi az, ami a mostaninál jobb életminőséget, jobb anyagi helyzetet hozhat? A pityóka és az erdő?
- Emellett én nagyon-nagyon bíznék a faluturizmus fellendítésében, mert gyönyörû szép a vidékünk, borvíz is van, jó levegő, sok látnivaló, természeti kincsek is, ami egyedülálló Romániában, például a lassúági vagy a kerekbükki láp. Szép kirándulóhelyek vannak, csak éppen le kellene fektetni az alapokat, olyan lakrészeket kellene berendezni, amelyek megfelelnek a nyugatiak elvárásainak. Most hatalmas házakat építenek a faluban, valószínû, ott lenne hely, s a jónépnek meg kellene jobbacskán tanulnia németül, mert a németek a fő errejárók.
- Van már ilyen próbálkozás?
- Még konkrét nincs, sajnos.
- Ha már a Lassúágról beszélünk, az is fontos, hogy a falu népében tudatosuljon, milyen természetvédelmi ritkaság van itt a szomszédban.
- Ennek sokkal, de sokkal jobban tudatosulnia kell. Mondhatjuk, ezt már sokan tudják, itt egyedül a juhos gazdákkal van baj, habár lápos ott a terület, mégis hajtják rá a juhokat, szóval még elég primitíven viszonyulnak ehhez a bácsok, vagy pedig buta bölcsességből teszik ezt. Volt olyan, hogy a turistaútjelző táblát elgörbítették, vagy odafenn a Vargamezőn traktorral kihúzatták a vasoszlopot, s hazavitték.
- Kinek kellene határozottabban fellépnie, hogy ott ne rombolják a környezetet?
- Ez legelső sorban a falu tanácsának, a polgármesteri hivatalnak kellene hogy a legjobb szívügye legyen. Határozatot kellene hozni ennek védelmére, de őszintén szólva nem tudják még felfogni a hely jelentőségét, hogy mit jelent a tudomány szempontjából. Van olyan primitív ember, hogy beszéltem neki a hegyékessége nevû virágról, a Trientalisról, hogy milyen ritka s minden, s azt kérdezte, az mire jó? Ilyenek vannak? Ez a lassúági láp Európában a legdélibb előfordulási helye az említett maradványnövénynek. S még sok értékes növény van a lápokban. Bizonyos fokig már a lakosság tudatában benne van, hogy ez védett terület, s ennek nem anyagi haszna, hanem tudományos értéke van.
- Jóska bátyám, összefoglalva az életpályát: agronómusként dolgozott, ezenkívül közösségszervező, kulturális rendezvények életre hívója, mára még a falu bölcseként is emlegetik. Miért éppen mezőgazdász szakmát választott, milyen belső késztetések hajtották?
- A kényszer. Kényszerkésztetés: tudniillik az volt a helyzet, hogy 1945-ben, ahogy érettségiztünk, én orvosira szerettem volna menni, be is iratkoztam, két évet jártam is Marosvásárhelyen. Ezután ott kellett hagynom, mert volt valami nézeteltérésem. 1947 tavaszán Kolozsvárra mentem, mezőgazdasági szakon végeztem 1951-ben. Örökké ragaszkodtam Háromszékhez, először Szentgyörgyön neveztek ki a gépállomáshoz. Ott éltem le három évet mint körzeti agronómus, akkor nősültem meg, 1951 júliusában. 1953 őszétől Lécfalvára kerültem a téeszhez, aztán áttettek a maksai és a borosnyói körzethez. 1956 őszén egy barátom mondta, van hely Kézdin a gazdasági iskolában, majd elég nehéz körülmények között tíz évet ott töltöttem. Kézdin laktunk egy szolgálati lakásban, csak 1981-től lett Esztelnek mindkettőnk lakhelye, akkor költöztünk végképp haza. 1966-ban már meguntam a gazdasági iskolában, mert volt egy román aligazgató, aki gyûlölte a magyarokat erősen, s be is vezették, hogy mindent románul kellett tanítani, s megvolt a lehetőség, hogy eljöjjek ide az esztelneki kollektívbe. 1970-ben áttettek Székelytamásfalvára, három év után sikerült onnan átjönnöm valahogy Torjára, ahol aztán két évig voltam. 1975-ben itt megürült a hely, s egészen 1984-ig Esztelneken mûködtem, amikor betegnyugdíjba mentem, 1986-ban pedig öregségi nyugdíjba. Ennek éppen húsz esztendeje?
- S végül megbékélt az orvosnak készülő lélekkel?
- Megbékéltem, tudniillik az a helyzet, hogy nekem természetem a nagy természetszeretet, s a mezőgazdaság függ legjobban össze a természettel. Egy irodában egy fél évig sem tudtam volna lenni. Így ez felelt meg legjobban, mondhatni, az életemet a szabadban, a természetben töltöttem le, ami nekem mégiscsak felüdülést és jó közérzetet adott.
- A nyugdíjas évek mivel teltek?
- Itthon gazdálkodgattam, szabad időmben faragtam, vadászgattam. Ez volt az első. Bolond vadász voltam, az biztos, erdőnek bolondja voltam.
- A közösségszervezés milyen egyesület keretében történik?
- A Szacsvay János Alapítvány 1993-ban alakult meg vagy negyvenhét taggal. Célként tûztük ki a falu kulturális színvonalának emelését, s akkor kezdtünk neki történelmi emlékeket állítani. 1996-ban a megyében az elsők között egy millecentenáriumi kopjafát állítottunk fel, hárman faragtuk, az volt az első. Akkor is már volt olyan, aki azt mondta, mi lesz, meg sem kérdezted, szabad-e? Voltak persze lelkes támogatóim is, mert egyedül semmire sem tudtam volna menni. S azután 1997-ben a Szacsvay János-emlékmûvet állítottuk fel. Mind gondolkoztunk, hova kerüljön, hogy ne kelljen engedélyt kérni, s a bürokrácia labirintusán végigjárni. Az az ötletem támadt, hogy itt volt a birtoka, lakása, és ide a kertjébe, magánterületre felállítjuk, s abban senkinek semmi köze. Aztán ide állítottuk fel ezt az emlékmûvet. Akkor volt itt a faluban egy üres rész, ahol valamikor bikaistálló volt, egy kicsi, háromáras terület, ami pipelegelő volt, eszembe jutott, hogy abból is lehetne valamit hasznosítani, s akkor kisütöttük egynéhányan, hogy oda a szabadságharc 150. évfordulójára egy negyvennyolcas emlékparkot lehetne létesíteni emlékmûvel. S aztán a néptanács ideadta a területet, s megcsináltuk azt is. Nagyon sokan önzetlenül segítettek, elegen csúfolkodtak, hogy nekünk is szobrot állítanak ott. Ugye, ilyen az ember? Ha tekintetbe vennéd azt, amiket mondanak, akkor a faluból is el kellett volna menni.
- Egyébként érzett így? Volt olyan az életben, hogy szép az ősi birtok, de azért elég volt amiatt, hogy csúfolkodtak?
- Nem. Sohasem törődtem, nekem egy irányom volt, s amikor én úgy láttam, hogy hasznot tudok hajtani, tudok valami értékesebb dolgot, mondhatott tőlem akárki akármit. Például azt is mondták, amikor az alapítványt létrehoztuk, s tagdíjakat szedtünk be, hogy Köntzeyéknek lesz, amire inniuk. Ilyen hangok voltak a faluban. Arra igaz, megmérgelődtem, s többet tagdíjat nem gyûjtöttem, hanem valahogy sikerült külföldi összeköttetés alapján segélyeket kapnunk. Ezeken az emlékmûveken az esztelnekiek csak dolgoztak, akik megértették. Mások csúfolkodtak, és itteniektől pénz nincs ide beletéve. Úgyhogy nem mondhatja senki azt, hogy kihasználtam őket, s gyûjtöttem, hogy legyen, amire innom, hanem megcsináltam külföldi segítséggel. Akkor bevezettük, hogy március 15-én bevonulunk szekérrel, lóháton Kézdire, ebben nagy segítségemre volt Ignác sógor, a bajuszával, akit most temetnek (Bartók Ignácot beszélgetésünk ideje alatt helyezték örök nyugalomra - szerk. megj.), visszahoztuk a húsvétvasárnapi határkerülést. Persze, volt olyan egyházi ember, aki ezekbe is belekötött, kérdezte, mire való, miért kell lobogtatni azt a piros-fehér-zöld rongyot.
- Sokat beszéltünk a nemzetiségi kérdésről. Közeledünk az Európai Unió felé, ez mit hozhat az erdélyi magyarságnak?
- Reméljük, hogy nem lesz a mai helyzet, az úgynevezett elnyomó helyzet, mert akkor mégiscsak lennie kell egy kicsi toleranciának a kisebbségek felé is, nem úgy, mint most. A jelenlegi anyaországi kormány is, véleményem szerint, mondhatni ellenünk van, nem mellettünk. Sajnos, sokat veszítettem az RMDSZ iránti bizalmamból is, most az utóbbi időben, amióta ez a Tőkés-Markó huzavona van, ahelyett, hogy együtt meg tudtak volna egyezni, s a problémákat közös nevezőre hozni, ország-világ elé vitték a szétszakadásukat, s a többség csak örvend ennek, mert tudja, ha megoszt, akkor jobban tud uralkodni, a régi római mondás szerint. A többség örvend, mi pedig harcolunk egymás ellen.
- A körvonalazódó megosztottsághoz az esztelnekiek hogyan viszonyulnak, hogy látják, jó ez, nem jó ez, mi az álláspontjuk?
- Általában az álláspont az, hogy egyáltalán nem jó, ez csak a kárunkra és a vesztünkre van, véleményem szerint ki kellett volna egyezni, ez az egyszerû emberek véleménye a faluban is, habár itt a Polgári Szövetség teret nem hódított, itt az RMDSZ van, annak a színei alatt választunk, annak a színei alatt fogunk dolgozni is, de azért elítéljük a felsőbb vezetésnek a magatartását.
- Miért?
- Részemről azért, mert nagyon engedékenyek, olyan politikát folytatnak, ami a többségnek is kedvére van, ahelyett hogy jobban a sarkukra állnának.
- Mi lenne a megoldás a székelységre nézve, hogyan kellene tovább politizálni ahhoz, hogy az eredeményes legyen?
- Feltétlenül és sürgősen az autonómiát kell kivívni, amíg teljesen tönkre nem tesznek anyagilag. Teljesen ki kell vívni az autonómiát, s akkor gyarapodni. Nem úgy, mint ahogy az RMDSZ csúcsvezetése mondja, hogy előbb anyagilag kell megerősödni, és azután ráér az autonómiáért harcolni. Itt nekünk a nagy büszkeséget félretéve össze kellene fogni, és valahogy úgy megoldani a kérdést, hogy ide ne tudjanak mások beférkőzni, hanem ami a miénk, az maradjon meg nekünk, és nekünk hozza az eredményt. Most úgy van, hogy itt legel a tehén, s túlfelől idegenek fejik.
- Szó volt már szinte mindenről, családról, életútról. Ennek az egész történetnek van egy nagy tanúja: ez a ház, amelyik most volt nem olyan rég háromszáz éves.
- Szacsvay Ferenc építette ezt a házat 1702-ben, ugyanez volt, amit ma látni, az alap, a tetőforma nem változott. Ez akkor egy középnemesi, birtokos család háztípusa volt, Kónya Ádám szerint hat volt ilyen Háromszéken, s eredeti formájában ez az egy maradt meg, úgyhogy mûemlék is, nem csak történeti, hanem építészeti emlék is. 2002-ben a 300 éves évfordulóra családi összefogással sikerült megcsináltatni, eredeti formájára visszatenni, zsindelyezni a háztetőt.
- Milyen érzés egy ilyen házban lakni?
- Nekem megnyugtató, örömet hoz. Habár régi típusú, nincs meg benne az a modernség, ami a mostani lakásokban, de ez nekem örökké tetszett, s gondolom, a feleségemnek is, itt éltük le életünk jó részét, mert vasárnaponként jöttünk haza, nem is tudnék tőle megválni sehogy sem. Valahogy én ilyen voltam, ragaszkodtam a Kárpát-kanyarhoz általában, s azon belül ide Esztelnekhez, örökké, akár jó volt, akár rosszabb volt.
- Még érződik a pincében a puskaporszag?
- Hát úgy nem érződik, de azért az embernek mégis sokszor eszébe jut, hogy ott is dolgoztak valami hasznosat a nép érdekében, nem csak saját szórakozásukra.
- A forradalmi kötődés, mit jelent Jóska bátyámnak, hogy ilyen mélyre nyúlnak vissza a családi gyökerek? Orbán Balázs is említi monográfiájában a Szacsvayakat, ma itt áll egyikük szobra?
- Hát biza sokat jelent nekem, mert az ember, ha gondolkodott, meglátta, hogy tenni kell valamit a közösségért. A tanult embereknek kötelességük van a falujukkal s a településükkel szemben, hogy annak az életében részt vegyenek, irányítsák. Nekem ez volt az egyéni maradékom, hogy így fejezzem ki magam, a forradalommal kapcsolatban.
Kérdezett: Mózes László