UdvartérLétkultúra: Tonik

2004. július 14., szerda, Archívum 2003–2007

Sok-sok év után váratlanul találkozni egy nővel, egy volt szeretővel, volt feleséggel, volt élettárssal olyan érzés, mint amikor az ember váratlanul viszontlátja gyermekkora elveszettnek hitt helyszíneit, szereplőit, vagy mint amikor egy régi gyümölcs íze, illata hirtelen felidéződik az orrunkban, a szánkban, vagy amikor egy hajdani félsötét szoba aurája egyszeriben életre kel. A valaha oly ismerős, oly jellegzetes mozdulatok egy csapásra megelevenednek. Mondjuk, amikor cigarettára gyújt a férfi, amikor jellegzetes mozdulattal keresztbe teszi lábát a nő, a piciny gödör az arcon, amikor mosolyog, amikor figyel, amikor a ráncok a homlokon - ó, istenem -, hát olyan finoman összefutnak. S mintha csak gyertyát gyújtott volna egy koromsötét szobában, újra felragyog a hajdani arc és vele a felismerés, hogy atyaúristen, hát te vagy az? Te volnál? Semmit sem változtál! Te sem. De tényleg. De tényleg te sem. Kávé, cigaretta? És a férfi sóvár, égő tekintettel bámulja a még mindig fitt, a még mindig kívánatos, a még mindig... Hát igen. Istenien nézel ki, mondja. Csinos vagy, teszi hozzá. Valóban? - mondja a nő, és összébb húzza magán picit a kabátot. Tudod, ez a furcsa, se nem tavaszi, se nem téli időjárás... S a valamikori mozdulatok, gesztusok, szokások mellett fokozatosan megelevenedik még egy csomó apró, néha bosszantó, néha idegesítő dolog abból, ami bennünk a másik volt. Soha nem szerette az átmeneteket, villan át a férfi agyán, s már mondana is valamit, de a nő folytatja. Tudod, ahogy telik az idő, az ember egyre... Csak egy pillanat, mondja a férfi széles mosollyal, és odahívja a pincért. Legyen szíves, hozzon valami rostosat a hölgynek. Nem, köszönöm, inkább egy tonikot kérnék, szól közbe finoman a nő. Na szóval, ott maradtunk el, hogy... ahogy telik az idő... Ja, igen, kap észbe a nő... hát öregszünk, és egyre kényesebb lesz az ember. De közben az jut eszébe, hogy milyen ismerős a férfinak ez a szokása, hogy félbeszakítja, szavába vág, és hogy mennyire dühítette akkoriban is, amikor még együtt éltek. Hogyne, hogyne, mondja a férfi, hiszen azért vagyunk a világon, hogy valahol fázzunk benne. Azért is. Teszi majd hozzá, és felkacag. A nő arca rezdületlen, arra gondol, hogy a jópofáskodása is a régi, úgy látszik, annyi év alatt ez sem változott semmit. Majd hirtelen észreveszi magát, mosolyt erőltet az arcára. Igen, s hogy valahol otthon legyünk benne. Látom, nem felejtetted el a régi citátumot, nevet a férfi, és arra gondol, hogy úgy látszik, ez a szokása sem változott a nőnek. Szerette mindig kijavítani, pontosítani, ha ő egy picit eltért valamitől, ha valamit viccesen elferdített, vagy elcsavarintott kicsit. Nem állt soha a helyzet magaslatán, a humora a régi maradt, ezt gondolja, de azt mondja, hogy a hangod, a hangod se változott semmit, ugyanolyan csengő, mint ahogy mindig is szerettem. A világ végére is elmentem volna ezért a csengésért, még akkor is, amikor már tudtam, hogy... De beszéljünk inkább vidámabb dolgokról, minek szomorkodni... Ez a beszéljünk egyébről, ez volt az, ami mindig felfőzte bennem a vizet, gondolja a nő. Amikor valami fontos dolgot szeretett volna vele megbeszélni, akkor jött mindig ez a beszéljünk egyébről. A férfi folytatta. Emlékszel, milyen csodálatos volt az az utazásunk, még a legelején? Emlékszel, amikor csónakázni hívtalak, s te hogy megijedtél? Csodálatos idő volt. Majd felsétáltunk a közeli dombra, öreg este lett, mire lebotorkáltunk onnan. Csodálatos volt. Igen, mondja a nő. Aztán betértünk az egyik kocsmába. Jól emlékszem, mondja a nő, hát hogyne. Aztán mititejt ettünk, sört ittunk utána. Emlékszem, mondja a nő, és eszébe jut, hogy mennyire szerette volna, ha inkább halat esznek akkor, roston sütötték az épület előtt, de a férfi a mititejt kívánta, s ő inkább lemondott a halról, annyira akarta a férfi a mititejt, amit ő különben nem is szeretett, de hát mit tehetett volna, mititejt evett. Még most is felfordul a gyomra tőle, ha arra a napra gondol. De az különben igaz, hogy csodálatos napot töltöttek akkor együtt, virágot szedtek, egész nagy csokorral. A férfi erre biztosan nem emlékszik, hiszen a virágot soha nem szerette igazából. És virágot adni is csak nagy ritkán szeretett. Inkább igyunk egy habos kávét az árából, vagy vegyünk valamit, mondogatta mindig, és ő beleegyezett, mint mindig, akkor is. De az a virágcsokor nagyon szép volt, még most is látja maga előtt azokat a vadvirágokat, érzi az illatukat. Az illatuk még most is itt van az orromban, mondja. Elégedetten nevet a férfi, hátradől a székén. Igen, mindig így szerette, gondolja a nő, így hátradöntötte magát, hogy már attól féltem, hogy lába törik a széknek, s ő hátravágódik. És gondolatai elidőznek még annál a sétánál. Ott feküdtek a fûben, akkor kérdezte először a férfi, hogy szeretsz, ugye? mire ő azt mondta, hát persze. Ismételd meg, mondta a férfi. Ne úgy, hogy én kérdezzem, úgy nem jó, magadtól mondd, úgy szeretem. Szeretlek, mondta a nő. Mindig is fogsz szeretni? - kérdezte a férfi. Mindig foglak szeretni, mondta a nő. Még akkor is, mondta a férfi, amikor mondjuk... De a nő a férfi szájára tette a kezét. Akkor is, mondta, de most erről ne beszéljünk. Közben a pincér kihozta a tonikot, letette a nő elé az asztalra. Nem fog hozzányúlni, gondolta a férfi, ott fog maradni érintetlenül. Aztán honnan, honnan nem, egy csapzott cigánylány kerül az asztalukhoz, újságpapírba csomagolt virágot árul, és ugyancsak újságpapírba csomagolt szotyit kínál. A szotyit, azt mindig szerette, azt fog venni, gondolta a nő. Tele volt a lakás szotyolahéjjal mindig. Nem kérünk, köszi, mondja a férfi. Nem értesz, mondja most már határozottabban, amikor a lány még mindig próbálkozik. Úgy utálom ezt az agresszív csürhét, mondja a nőnek. Láttad, milyen a keze? Mint a korom. Elegem van belőlük. Majd hangot vált. Szinte elfelejtettem, a tonik mellé valami ropit vagy mogyorót nem kérsz? Nem, köszönöm. Akkor egy cigit. Tudod, nem cigizem. Igaz, már mondtad. Emlékszel, hogy miket tervezgettünk akkoriban, mondja a férfi, miközben rágyújt, hogy ha majd sok pénzünk lesz, akkor körbejárjuk a világot. Nem kocsi kell nekünk, nem nagy ház a nem tudom, hol, hanem inkább lássunk világot. Igen, emlékszem, mondja a nő. Tudod, milyen csodálatosak a pétervári fehér éjszakák? Elképzelem, feleli a nő. Egyszerûen szenzációsak. Sétálsz hajnali háromkor valamelyik proszpekten, akarom mondani sugárúton, nappali világosság mindenütt, és sehol egy teremtett lélek körülötted. Szép lehetett, mondja a nő. Aztán a normandiai partok, az se kutya. Nem, gondolja a nő, és figyelme elkalandoz. A férfi beszél közben, mondja-mondja a magáét, a nő ül, és arra gondol, milyen érdekes, itt ülnek egymás mellett, mint két árva levél, talán ugyanarról a fáról, és semmi, de semmi közük egymáshoz. És talán már mindketten azt várják, mikor röppenti szét valahová, teljesen más irányba valami kósza szél. Biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neked az az egész ottani világ, riadt fel a nő a férfi hangjára, és bólogat, azt sem tudja, hogy már épp hol tartanak. Nem figyel, már nem figyel, gondolja a férfi, látszik az arcán, egyéb jár az eszében, csak bólogat, nem szól, valahol máshol jár, szokása szerint, mint mindig is, hajdanán. A nő közben szedelőzködni kezd. A férfi beszél, beszél... ha akkor úgy alakul, akkor most tényleg együtt járhatnók a világot, repülőn utaznánk, vonaton, hajón, postakocsin, karikázhatnánk kanyargós hegyi utakon, friss forrásvizet innánk, hegyi patakokban mosakodnánk, a havas tetőn barnítanánk arcunkat a verőfényben... Igen, mondja a nő, és lassan rendbe rakja ruháját... Nevelnők a gyerekeket, nagy estélyeket adnánk a barátainknak... Persze, mondja a nő, és megigazítja haját, és feláll... Túrákra járnánk, s gombát szednénk, miközben rotyogna a jó zsíros báránytokány az üstben... Jó zsíros, mondja a nő, és hátratolja székét. Csak nem akarsz elmenni? -ocsúdik fel a férfi. De igen. Sajnos, mennem kell, tudod... Sajnos? És a tonikod? Kósza szél suhan végig a helyiségen, meglebbenti az abrosz sarkát, megrázza a platánon a leveleket. A férfi a tonikot nézi, már kiszálltak belőle a buborékok. Kiment belőle az erő, gondolja. Majd feláll ő is. És a tonik? - kérdezi a pincér. Már nem kérjük, mondja, és fizet.
Fekete Vince
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2004-07-14: Archívum 2003–2007 - :

Létkultúra: Gyakorolok