Mikor Rákóczi hamvait hazahozták, már én mint kész ember állottam a Rákóczi úton, s a feleségemmel együtt mély meghatottsággal együtt néztük a roppant tömeget.
Az egyéniség és a tömeg viszonya megrendítő. A Rákóczi sorsában a mérhetetlen gazdagság és a mérhetetlen szegény tömeg egymáshoz való vonzalma az alapgondolat.
Hogyan kerül forradalmi vezéri szerepbe valaki, akinek egymillió hold földje van? A milliókért, akiknek egy hold földjük sincs? Úgy tûnik fel, mintha a Sors rendezné az ember akarata ellenére úgy a kártyákat, hogy sorsát ne kerülhesse el senki.
A legtitokzatosabb rendező az Élet.
Az orvosi látlelet azt írja, hogy a fejedelem csontjai tisztán százkilencvenkét centiméter magasságot adnak.
Mikor ezt olvastam, rádöbbentem a Rákóczi-tragédiának egyik emberi motívumára.
Az életben nyilván még magasabb volt. Bizonyosan megütötte az ölet, a százkilencvenhat centimétert. Vedd hozzá a büszke tartást, a hatalmas hajzatot s a magas szőrmesüveget lobos darutoll forgóval. Két méter magas ember. S méghozzá a fejedelmi trónon áll. S alatta, felette és körülötte a mennydörgő múlt, a kápráztató vagyon és az egyéni képességek megindító ereje.
Lipót király, aki százhatvanhét centiméter magas volt, s az apró embereket kedvelte, hogy összerezzent, ahányszor ez a dalia megjelent az udvarában, s vállal emelkedett ki a tömegből.
Mondhatták róla, hogy galamblelke van, hogy klastromi szent, s hogy három napig képes egyfolytában étlen-szomjan az oltár előtt térdepelni. Neki ez mindörökre az erdélyi medve maradt, akitől rettegni kell. Oroszlánnak szelíd kölyke is oroszlán lesz, ha megnő. Soha el nem hitte, hogy a trónnak igaz híve, az egyháznak fanatikus gyermeke, és szelíd, mint a jóság szellője. Neki született rebellis volt.
S ennek a jó ítéletû királynak milyen igaza lett.
A fiatal Rákóczi első forradalmi tette az volt, hogy húszéves korában megházasodott.
Nem a húsz év, hanem a menekülő nemes vad lépése volt ez: menekülni akart a rászabott szerzetesi sors elől.
Mindenben alárendelte magát gyámapja, a császár akaratának, ízlésének és várakozásának: de a legelső pillanatot felhasználta, hogy kiszabadítsa magát a rabláncokból. S nem tudta, hogy azt teszi. Tovább folytatta a szelíd és jámbor önmegtartóztatást. Egy ilyen hatalmas ember még azt is bírja. Imádkozott és mûvészettörténetet tanult Rómában. S mikor jobbágyai otthon elébe vetették magukat, hogy álljon az élükre, a fiatal Rákóczi kétségbeesve menekült be Bécsbe, hogy a császár lábainál élhessen tisztán, híven és jámborul.
Nem hittek neki. Börtönbe vetették. Nagyapja, Zrínyi Péter vérpadjára akarták állítani. Felesége szöktette meg. Dragonyos közlegényi ruhában. Micsoda erősen be kellett hunyniok a szemüket az őröknek, hogy a szökést észre ne vegyék. Tisztelegtek a főtisztek ennek a közlegény dragonyosnak.
Hét teljes év telt el ilyen dolgokkal, míg teljesen átforrósodott, áttüzesedett, s valósággal szívvel-lélekkel és Bercsényivel élére állott az Esze Tamás pórhadának.
Mégis, miért lett hát forradalmi vezér?
Nekem az a gondolatom, hogy Rákóczit a tiszta, egyszerû és szentségül tanított, beidegzett magántulajdon eszméje vitte bele a forradalomba.
Nem engedhette, hogy vagyonát elkobozzák. Nem hagyhatta, hogy mikor a hazán belül gazdagabb volt, mint maga a király, csak úgy egyszerûen elüssék a fejét, s elkobozzanak egymillió holdat.
Ezt a magántulajdoni érzést borította rá az egész országra, s ezzel azonosította magával az egész magyar nemzetet. Ha ő, a bûntelen magánember halálra van ítélve, csak mert él: mennyire igazságtalan, ami evvel az egész nemzettel történik, melyet szintén csak azért ítélnek nyomorra és megtörettetésre, mert él.
Micsoda tragédia s micsoda tragikus forradalom!
Egy hadvezér, aki egyáltalán nem való forrongásra, és egy nép, melynek soha nem volt kedve a lázadásra. A magyar éppen úgy szereti a békét, a vidámságot és csöndes munkát, mint a fejedelmi ifjú.
Rákóczi könyvből megtanulta a stratégiát, az összes katonai tudományt, s okosan és helyesen állított fel csataterveket, és sohasem retirált meg, és mindig bölcsen rendezkedett be a csatákra. S egyetlen csatát sem sikerült megnyernie nyolc év alatt.
Nem, ő nem volt forradalmár vezér. ? a legjobb és legnemesebb fejedelem tudott volna lenni. Békében.
Semmit sem érvényesíthetett egyéniségéből. Ennek a született nagyúrnak kolerával kellett küzdenie, szegénységgel kínlódnia, a gáncs nélküli lovag szedett-vedett tömeggel, amelynek minden egyes tagja hős legény volt, de külsejében valami rablócsoporthoz hasonlított az egész, így kellett neki nyolc évet átverekednie.
Mind hősök ők, mind férfiak: a csataterek legremekebbjei.
A népköltészet ünnepeltjei.
Nyolc év alatt egyetlen biztonságuk volt. Volt valamijük, ami előtt a legrendezettebb hadsereg sem állhatott meg: a pestis. A fertőzött mocsári levegő, amiben elpusztul az idegen, aki eljött, tetőtől talpig felfegyverkezve. A kuruc bírta: ezerszer átoltódott, neki ez semmi se volt.
Neki ez volt a vár, ez volt a fedezék. Ide menekült, s akkor derült ki, hogy mit tud. Tud éhezni, szomjazni, tud nélkülözni. A vezérlő fejedelem csak pompát, csak fényt, csak rendet áhított: a sereg csak rongyot, csak csontvázat, csak harsány duhajságot produkált.
Mikor indította a hadat, huszonhét éves ifjú volt. Mikor átlépett a határon, hogy soha többé vissza ne térjen: harmincöt éves férfi. S még huszonnégy évig viselte a bujdosás palástját. Ötvenkilenc éves volt, mikor Rodostóban tiszta, megbékült és vallásos megtöröttségében lehunyta szemét.
A népnek sohasem volt tiszta képe róla. Nem fûződnek hozzá bizalmasabb emlékezések, balladák, adomák: s mégis tisztán tudták a dolgot. ,,Sokat kockáztatott, sokat vesztett!?
Valóban, ez az ő tragédiája s ez az ő nagysága.
Vannak, akik kockáztatnak, s vesztenek: de annyit, mint ő, senki.
És ő avval a dáriusi kinccsel s avval a jézusi önfeláldozással semmit sem akart megnyerni: csak a magyar szabadságot.
Magyarország, 1941. május 4.
Székelyek
Első kérdésem az volt: mutassátok meg nekem a székely típust. Arcot, alakot, színt, szemet, fiziológiai jelenségeket: kit tekintetek székelynek?
Hat hét alatt senki sem vállalkozott rá, hogy valakire rámutasson: ez a székely!
Nem, előbb mindenki meg akarta tudni az illetőtől, székely-e. S mindenki csak arra mondta rá, hogy ez egy igaz, remek székely, akit személyesen jól ismert a tetteiből, magaviseletéből, magatartásából, ítélete volt már róla.
Sem a nép nem ismeri a székely típust, sem a székelységből kiemelkedett középosztály fiai, sem azok, akik tudományosan foglalkoznak a székely kérdéssel.
Így rám azt a benyomást tette a székelység, hogy rendkívül kevert. Fajilag még a testvérek is elütő típusokra vallanak. Szőkék is vannak, mégis a többségről az az összbenyomásom, hogy barnák, s feketék a legfeltûnőbbek. Általában nem magas termetûek. Az életmód teszi őket edzettekké, keményekké s ruganyosakká. Kicsi földjük van. Meredek és sovány hegyeik, és erős munkával keresik kenyerüket.
Aztán feltûnt még valami: számtalan dialektus van köztük. Még egy faluban is előfordul, hogy a falu felső végén őző nyelvjárással beszélnek, az alsó végén aaval.
A dialektus a betelepedésre legbiztosabban mutat rá. Maga a dialektus úgy jött létre, hogy valamely ősi, beolvadó törzs a saját eredeti nyelvének a fonetikáját hozta be a magyar nyelvbe. A szegedi őzés, úgy gondolom, még a honfoglalás előtti török nyelvjárás beolvadása. Az ízés s az összes nyelvjárási hangszín egy-egy átmagyarosodott rétegnek a történelmi nemeslevele. Ma a székelyeknél az országnak talán valamennyi nyelvjárását megtaláljuk, ez azt bizonyítja, hogy századokon keresztül folyt a letelepítésük. A népkutatás már a század elején kivizsgálta azt az érdekes dolgot, hogy némely dunántúli nyelvi s hagyománykincs azonos némely székely vidékével. Nem lehetett azt mondani, hogy a székelyek a Dunántúlról származnak, vagy a dunántúli, somogyi, zalai lakosság székely eredetû. De valami ősi közösség van köztük. A regös énekek csalhatatlanul megmutatták, hogy a székely s a dunántúli gyermekek ugyanazokat az Árpád-kori verseket mondják bizonyos alkalmakkor. Holott a történelmi korszakban semmilyen érintkezés nem volt, és nem is lehetett közöttük.
De a székely élet folyamán bizonyos jogi zûrzavar is állott elő. Úgy látszik, az az ősi székely szabadság, amelyre még ma is emlékeznek ők is, a történelem is, a fejedelmek korában bomlott szét. Ezek a jogok és jogosultságok olyanoknak látszanak, amelyek arra valók voltak, hogy a végekre való telepítés érdekében idehozott elemek egységesen élhessenek a közös jogaikban, közös lelkületûekké válhassanak.
Mikor a természetes fejlődés folytán itt is lábra kapott a hûbériség gondolata, a közben hatalomra jutott birtokosok már nagyon régen megkezdték ezeknek a régi székely jogoknak a nyirbálását. A történelem roppant vérveszteségeket jegyez fel a harcokról. Korunkra már nem maradt fenn egységes székelység, sem egységes székely jogrend.
Pedig a székely élet bámulatosan konzerválja a legkisebb részletekben az ősi jogokat. A juhokat úgy jegyzik, hogy a juh fülére valamilyen bélyeget metszenek. A juhok füle csipkézve van, a pásztor is csak erről ismeri meg. Például ha a fül hegyébe van egy ék alakú metszés téve, az az ájos jegy. Ezt a jegyet minden községben csak ugyanannak a családnak szabad használnia. Ha a család osztozik, az ájos jegyen s a többieken is megosztoznak, hogy kinek szabad ugyanazt a jövőben a juhára vágni. Számtalan efféle jegy van, de egy sincs, amelyik önkényesen lenne kitalálva. Minden gazda örökli a maga jelét, ahogy a régi kőfaragómesterek a templom kövébe faragták a mesterjegyet.
Úgy tanultuk: a székelyeknek egy nemessége volt, s ez valamennyi székelyt egyformán illette meg, hogy a Tripartitum az egész nemességet politikai jogok gyakorlása tekintetében egynek tekinti. Ez azonban a székelyeknél már nagyon régen nem volt így, s a mai utódok sem gyakorolják: a primorok ivadékai világért nem vállalják egyenrangúnak a jobbágy székelyt. Mert van székely jobbágy is. Még ma is viseli itt-ott hûségesen a rangok jelzését. Egy csíki faluban megkérdeztem, mit jelent a piros zsinór a ,,harisnyájukon?. Megmagyarázták, hogy pirosat csak a katonarenden levőknek, tehát a nemeseknek volt szabad viselni. Az úrbéresek fekete zsinórt használnak, máig, s a jobbágyok szürkét vagy semmit.
Ebben a világban, ahol oly híven egymástól ellenőrizve örökítik a jeleket, bélyegeket, történelmi értéke van ennek a tanításnak. Bár nem mindenütt van meg ennyire tudatosan a nép lelkében, s a történelemismerő urak úgy mondják: a piros zsinór a lovas katonáké volt a fejedelmek alatt.
Az bizonyos, hogy végelen változatosság van a székely világban, külsőségekben és lelki dolgokban egyaránt.
A feldolgozatlan történelem nem tud eligazítani bennünket a székelység megismerésében.
Az bizonyos, hogy a magyarság ősi karaktervonásait, sőt társadalmi jeleit még ma is fel lehet ismerni, s tanulmányozni lehet a székely élet területén.
Reggeli Magyarország, 1941. július 6.
Móricz Zsigmond