Útinapló
14.
Az Albany környéki magyarság Magyar Házának asszonyát, Várady Évát látogatjuk meg. Illetve: ő hív, visz el magához. Mert mi: mozgásképtelenek vagyunk. Amerikában nincs szervezett belső közlekedési lehetőség. Mindenki kocsival jár, s a mi kocsink: vendéglátóink kocsija. Csak általuk mozoghatunk.
A ház az erdő szélén, egy tó partján áll. Csodálatos csend, a madarak énekelnek. Fényképezés Évával. Életrevaló hölgy. ? Jóskának beszél a magnójába, én naplót írok. Hatalmas magyar zászló lengedez a ház homlokzatán, a földszinten vendéglő nagy konyhával, egyik része most szépségszalon, két nagy tûzhellyel, nagy raktárral. A felső emeleten Éváék lakása. Éva férje amerikai. Nézegetjük a családi fotókat. Az egyik szoba sarkában két nagy ládára mutat, itt vannak a kincsei. Szép népmûvészeti munkák, szebbnél szebb blúzok, mondja, hogy ezeket mind a Váci utcában vásárolta. (B. I.)
,,Mindenki azt hiszi a saját szüleiről, hogy nagyszerûek, de nekem nagyszerû szüleim voltak. Volt egy testvérem, aki 15 hónappal volt fiatalabb, s egy öcsém, aki négy évvel volt fiatalabb, mint én. Sportcsalád voltunk, hatéves korunkban úsztunk, eveztünk, síztünk, amit el lehet képzelni. Az egyik nagybátyám Magyarország evezős bajnoka volt, 1935-ben Európa-bajnok. Dr. Szendrei Béla. A másik nagybátyám síző, távfutó magyar bajnok volt. Apám úszott és hokizott, úszásban mindig nyert. Mi kosárlabdáztunk. én benne voltam a válogatottban is, s a sízésben benne voltunk az 1942-es olimpiára készülők keretében, az elmaradt, és azután már mindenki mást csinált. Az Angol Kisasszonyokhoz jártunk iskolába. Én első elemitől végig, a Váci utcába. Elkényeztetett, szeretett gyerek voltam. Az apám, ha azt mondta, te tudod, akkor én tudtam. A vízi ugrásban is azt mondták, menjek olimpiára. Ha az apám azt mondta, te ezt meg tudod csinálni, akkor én megcsináltam. Ha fára másztunk, sosem mondta, vigyázz, mert leesel, hanem menj még fennebb!?
Ez az életerő, ez segítette őket a nemsokára bekövetkezett nehéz időkben is. Jómódú családba házasodik be, s belekerül ?45 szomorú tavaszának menekültáradatába, a közelgő front elől kisodródók, hazájukat elhagyók roppant tömegébe. A diaszpóra ma még élő legöregebb magyarjai ők, a második világháború kisodródottjai.
,,18 éves koromban osztályelső voltam, leérettségiztem, aztán férjhez mentem. Az apám azt mondta, hogy vagy mész iskolába, vagy talicska... mész dolgozni, vagy férjhez mész. Otthon mulatás, az nincs. Gondoltam, a férjhez menés a legegyszerûbb ezek közül. És férjhez mentem egy nagyon jóképû, helyes emberhez, Ödönhöz, aki akkor tulajdonképpen szállodás volt. Az Astoria Szálloda volt az övék, amit ő kapott volna és én... Engem elvitt oda, és akkor itt mondtam magamban, jaj, be jó lenne rohangálni ebben a gyönyörû szállodában. ?43-ban megesküdtünk, ?44-ben született egy fiam. Ödön karpaszomántos őrmester volt, behívták, adjutáns volt, már nem emlékszem, hogy kinek, de valami nagyfejûnek volt az adjutánsa. ? vezette a menekülők autóoszlopát. Elindultunk nagypénteken Kőszegről, nagypéntek éjszaka mentünk át a határon, neki volt talán 25 autója, tele étellel és katonák és feleségek és mindenki el voltak bújtatva a teherautókban, s ő ment elöl mint őrmester. Nagyon ügyes ember volt. Volt cukra, selyemharisnyája és rengeteg szivarja. Amikor a németek - mert a németek fosztogatták a magyarokat - megállították, úgy beszélt németül, mint egy német. Franciául tanult, németül tanult Ausztriában, angolul Oxfordban. Mert ugye, szállodás volt, nyelveket tudott. Olyan németséggel beszélt, kínálta őket szivarral, és semmi bajunk nem történt sehol. Aztán fölmentünk a hegyekre, ezzel a rengeteg teherautóval, és senki nem halt meg. Nekem pici babám volt, a németek nagyon rendesen viselkedtek, ahol megálltunk, mindig kaptam tejet, s amijük volt, mindig kaptam. Nekem semmi bajom nem volt a németekkel. Akkor elérkeztünk a Passa mellé. És akkor parasztházakba szállásoltak be, volt egy szobánk egy istálló fölött. Mindenki egy szobát kapott, de aztán jöttek az amerikaiak, s a buta magyarok ahelyett, hogy elbújtak volna ezekben a pincékben, kiálltak, s az amerikaiak elvitték őket, francia fogságba kerültek, a férjemnek nem lett semmi baja, mert ő ott is rögtön adjutáns lett, az amerikai mellé bekerült mint tolmács, nagyon jól járt, nagyon hamar visszajött, de a többinek bizony sok baja lett. Betegségek tizedelték őket, mert nem voltak elkészülve ennyi ember fogadására, nem etették őket, nem tudták tisztán tartani, a fogolytáborok borzasztóak voltak. Hazaengedték őket egy idő múlva, de akkor már sokan meghaltak. Németországban a férjemnek nagyon hamar nagyon jó állást kínáltak Granischban, de az volt a baj, hogy csak őt akarták, a gyerekeimet nem - már két gyermek volt. Én ott maradtam a kis falucskában, és ő elment Garnischba, az Eitlich Hotelba, gyönyörû nagy fényes szálloda volt, annak olyan vezetőfélesége lett.?
Amikor a negyvenes évek végétől kezdik befogadni a magyar menekülteket, megtelhet a világ velük. Éva elválik a férjétől, s ?51-ben kivándorol az Újvilágba.
,,Akkor az kellett, hogy valaki itt fogadja, s már előre meg kellett legyen, hogy hová mész. Nem úgy volt, mint ?56-ban, amikor csak jöttél, és valahová elkerültél. ?50 körül, amikor mi kijöttünk, nekünk előre meg kellett hogy legyenek a helyeink. És akkor apuka azt írta be a papírra, hogy ő kertész. Életében nem volt kertész, ő csak szerette a kertészetet. Majd megtanulja. Egy orvosnő, akinek nagy háza volt, az azt mondta, neki kell egy jó kertész. Apuka jó kertész volt, könyveket olvasott, gyönyörû, csodás virágai voltak. Kaptak egy házat, és kapott fizetést. Anyuka tulajdonképpen tanár volt, soha nem tanított, mert nem volt rá szükségük, neki tanárnői oklevele volt, de szépen varrt. S akkor elment egy női divatszalonba, kiigazításokat csinált. Apuka nekem írt, én eljöttem - ?51 októberében jöttem egy hajón a gyerekekkel, a nagyobbik hat-, a kisebbik négyéves volt -, akkor ott laktunk mind együtt. Én voltam a munkás aztán. Reggel, délben, este dolgoztam, apuka meg anyuka vigyázott a gyerekekre. Így tudtuk az első házat megvenni. Nekem sok munkám volt, nemsokára egy vendéglőt nyitottam. Ami nagyon híres volt, jól ment, és akkor egész jól kezdett nekem a világon fölfelé menni a dolgom.?
Az a vendéglő leégett, de a jég hátán is megélő asszonynak mindig megvolt az ereje, szívóssága, hogy újrakezdje. Most is - túl a hetvenen - dolgozik. A város szélén levő háza furcsa épület. A földszint hatalmas halott vendéglő-múzeum, ott vannak a hosszú asztalok megterítve, székek, de már nem ülnek oda vendégek. Ám Éva asszonynak most is van ,,mestersége?.
,,Én még mindig dolgozom. Egy campagny cosmeticnál vagyok igazgató. Örökké fogok dolgozni. A nyugdíjam az megvan, de az olyan kevés, abból nem lehet megélni.?
A nyárádszeredai Nagy Hajnalka az újabb - többnyire erdélyi magyarokból álló - hullámmal sodródott ide. 1987 óta él Amerikában.
,,1981-ben kilátogattunk Magyarországra, és több könyvet hoztunk mind a ketten, s visszafordítottak vele a határnál, és ki is csúfoltak! Annyira megbántódtunk, hogy a férjem azt mondta, többet nem marad abban az országban. Azonnal beadta a kérvényét, hogy ki akar vándorolni. Nem tudtuk, hogy hová, nem volt kint senkink. El akartunk jönni. S akkor beadtuk az amerikai követségre is a kérésünket. Hat évet vártunk a vízumra, s még egy évet az útlevélre.
A szponzorunk, aki várt, magyar ember volt. Az jó volt, magyarul beszélgettünk itt, Albanyban. Viszont az első két év rettenetes volt nekem. A férjem hamar beleszokott. De én sokat sírtam. Nekem nagyon hiányzott a közösség. A barátok, a rokonok, a gyerekek... Úgy éreztem magam, mint a légüres térben. Aztán szép lassan megtanultunk angolul, felépítettük itt is az életünket a semmiből. Most, miután visszamentünk látogatóba kétszer is, nem tudnám azt mondani, hogy visszaköltöznék Erdélybe. Ha Erdély újra Magyarországhoz tartozna, akkor igen. De így, ilyen bizonytalan kilátásokkal, mint most ott, nem hiszem? Én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, s ezt meg is mondom mindig, a munkahelyemen is úgy hívnak, hungarian. Itt könnyû magyarnak lenni. S aki akar, az meg is tud maradni magyarnak. Nem mondja senki, hogy ne beszéljek magyarul. Mert világos, hogy egy angollal nem beszélek magyarul. Az ember úgy van, mint mikor átültetik a növényt. Szép lassan hozzászokik az új talajhoz, kinyújtja a kis hajszálgyökereit, belekapaszkodik a földbe.
Két évig minden munkát elvállaltam, amit kaptam. Aztán vendéglőt nyitottunk, magyar vendéglőt, úgy volt kiírva angolul is, magyar vendéglő. Az amerikaiak nagyon kedvelik a sajátos nemzeti ételeket. Na, de négy évig kínlódtunk vele. Az étel az finom volt, de ahhoz, hogy az ember vendéglőt vezessen, hosszú idő kell, amíg kialakul a klientúra, s profitot hoz. Közben a férjem dolgozott is, hogy jövedelem is legyen. Aztán négy év után bezártam. Pillanatnyilag a világ egyik legnagyobb üzlethálózatánál dolgozom. Nem az a munka, amit tanultam, amire készültem - otthon magyartanár voltam -, persze, nincsenek meg azok az elégtételek, amik az ember lelkének szólnának. Zsolt fiunk Magyarországon volt egy ideig, ő az, aki nagyon megsínylette, azt mondhatnám, hármunk közül ő szenvedte meg a legjobban, hogy eljöttünk. Nem tudom, miért. Én különösebben nem neveltem bele, hogy na, most magyar légy. Ezt szívta a levegőből. ? vissza is akar fordulni Magyarországra. Sokat írogat, sokat foglalkozik a magyarság sorsával, sokat gondolkozik rajta.? (Nagy Hajnalka)
Miben nyilvánul meg a magyar érzés itt, Amerikában?
,,Megnyilvánulhat mindenben. Amikor ünnepek vannak, hogy mi ezt nem így szoktuk, s az ember a maga módján csinálja pl. még karácsonykor is jó, itt is szép, elvileg ugyanaz, de azért mégis másképp csinálja az ember. Mást süt, mást főz, másképp gondolkozik. A mindennapi életben megmutatkozik az, hogy nem itt született. Angol templomba járunk, nincsen magyar, s még ott is magyarul imádkozunk mindig. Magyarul imádkozunk.? (Sitronné Bajor Anna)
,,Magyar diaszpóra? Itt mi meg fogunk halni. A következő generációval már baj van. Az én gyerekeim még beszélik a magyart, de már az unokáim nem. Főleg aztán, ha ott, ahol sok magyar van, férjhez mennek egymáshoz. De itt a lányom egy olaszhoz ment férjhez. Három nyelvet tudhatnának, ha egy kicsi eszük lenne. Az én gyerekeim három nyelvet beszélnek. A németet is?? (Várady Éva)
Bernád Ilona-Gazda József