Rákóczi emléke: II. Rákóczi Ferenc emlékiratai

2004. július 22., csütörtök, Archívum 2003–2007

(részlet)
Amikor elérkezett a nap, és megnyitottuk az egész szövetkezeti nemesség országgyûlését, amelyet a Rozsnyón meghatározott titkos kérdések megvitatása céljából hívtunk össze, üdvözöltem őket, és minden jót kívántam a rendek boldogulására, azután - minthogy Turóc megyének ez a szerencsétlen levele elég világosan azt gyaníttatta, hogy a felpanaszolt bajok legnagyobb részét egyes személyek saját javukra használják fel - a tényeket kezdtem előadni, és megköszöntem a vármegyéknek, hogy hozzám küldték a nekik címzett leveleket, dicsértem szilárdságukat, amelyet szövetkezésünk esküjével vállalt kötelezettségeik megtartásában tanúsítottak. Ezek után a Turóc megyeiekhez intéztem szavamat, felszólítottam őket, hogy adják elő szabadon sérelmeiket, és világítsanak fel, mi célból írták a nevezett leveleket. Rakovszky alispán és Okolicsányi jegyző, a bécsi udvar megbízottjának fia fölálltak és beszéltek, de olyan távol álltak, és akkora volt az összegyûlt tömeg moraja, hogy nem tudtam tisztán megérteni beszédjüket, ezért magam mellé hívtam őket, és ők oda is jöttek. Előbb a hadak vonulásainak kellemetlenségeit kezdték fejtegetni, kivált a csapatok és a tisztek kihágásait, az élelemszállítást és az adókat, végül a rézpénz okozta zavart. De minthogy az egész eléggé apró részletekbe vesző és túlzó volt, az igen indulatos kedélyû Bercsényi sokszor félbe akarta szakítani. Megakadályoztam ebben, amennyire csak tudtam, és miután befejezték beszédüket, hidegvérûen azt mondtam nekik, hogy amit előadtak, azt részben úgy kell tekinteni, mint szükségszerû következményét a háborúnak, amelynek folytatására kényszerít bennünket a bécsi udvar keménysége és az az elhatározásunk, hogy addig nem hagyjuk abba, ameddig szabadságainkat vissza nem nyerjük. Nem nagyon tudom megérteni, mi oka lehet a panaszra éppen Turóc megyének, amelyet ezek a közbajok kevésbé érintenek, mint más megyét, miután a háború kezdete óta nem láttak más ellenséget, csak a menekülő Schlick tábornokot, sem jelentékeny hadcsoportot saját seregünkből, mivel Turóc megye félreeső helyzeténél fogva nem esik a hadmenetek útjába. Mind e panaszok között elég világosan kiviláglik, hogy a megye azt hiszi, a panaszolt bajok egyesek hasznára vannak, ez pedig közvetlenül személyemet érinti, mert nagyon méltatlan volnék arra a bizalomra, mellyel a rendek fejükké választottak, ha elnéztem volna hasonló rendetlenséget, feltéve, hogy a megye felterjesztéséből értesültem volna róla. De - kérdezem - mikor intéztek hozzám panaszt ilyen tárgyban, és különösképpen ki ellen? És ha nem terjesztettek föl hozzám ilyen panaszt, miért panaszkodnak a többi vármegyének, melyeket igyekeztek megnyerni tervüknek? Ez az eljárás világosan bizonyítja, hogy Turóc megye azért nem akart hozzám fordulni, mert engem is részesnek vagy részrehajlónak tart. De - kérdezem tőlük - hajtottak-e be tőlük parancsomra többet, mint a közös adót, amelyet minden vármegye elfogadott és kiszabott?
Az alispán és a jegyző, akik egész idő alatt mellettem álltak, feleletükben megzavarodottan mindig ugyanazt ismételték, úgyhogy emelt hangon azt kezdtem mondani, hogy az ilyen merénylet nagyon veszélyes, és ellenkezik szövetkezésünkkel. Turóc megye eléggé tudtul adta, hogy nem bízik személyemben, mert anélkül, hogy nekem, a szövetkezés fejének panaszkodott volna, olyan utat keresett, amely teljesen ellenkezik a lelkek egységével, hogy elégtételt kapjon olyan sérelmekért, amelyeket meg sem akar magyarázni, mert az, amit előadtak, mindnyájunk közös baja, és így nem is tekinthetjük sérelmesnek, hiszen arra köteleztük magunkat, hogy a törvényeinknek megfelelő szabadságaink visszaállításáig folytatjuk a háborút. Így hát az összegyûlt rendektől igazságot és elégtételt kérek egy méltatlan és rágalmazó eljárásban, amelyet Turóc megye vagy annak tisztségviselői kezdeményeztek fejedelmük ellen. Bevallom, jóhiszemûen azt hittem, hogy a gyûlés elhatározza ellenük a törvényes eljárást, de amikor beszédemet befejeztem, az egész gyûlés hallgatott. Én magam is sokáig megőriztem a csendet, de amikor láttam, hogy senkinek sincs kedve beszélni, azt mondtam, szomorú nekem azt látni, hogy haboznak kérésemet így teljesíteni, mert az igazságot nem lehet megtagadni a szövetkezés legutolsó tagjától sem. De a csend még ekkor is tovább tartott, végül azt hittem, hallgatásukkal helyeslik azt, amit Turóc megye alispánja és jegyzője előadott. Így keserûségtől áthatva felháborodást éreztem, és elragadott szívem nem tudta visszafojtani sértődését. Most már nem tudnám újra elmondani mindazt, amit elmondtam, miután megtagadták tőlem, hogy igazságot szolgáltassanak nekem, és úgy láttam, a rendek hallgatásukkal jelezték, hogy helyeslik, amit Turóc megye tisztségviselői előadtak. Jól látom, hogy mindazt a fáradságot, virrasztást, szenvedést, amelyet a háború kezdete óta eltûrtem, úgy tekintik, mintha csak azért viseltem volna el, hogy kincseket gyûjtsek hazám kárára. Így hát nem marad más hátra, mint visszaadni kezükbe azt a méltóságot, amellyel engem Szécsényben felruháztak, és visszavonulni erdélyi fejedelemségembe. Ezek voltak utolsó szavaim, aztán csakugyan felkeltem, hogy elmenjek.
Ekkor Bercsényi fölállt, könnyekkel a szemében, mert hosszú és heves beszédem többeket könnyekre fakasztott, és így kiáltott fel: - Hogyan, ti szövetkezett rendek, hát a hálátlanság bûnébe estek a szabadítóval szemben, és inkább távozni engeditek, mintsem hogy igazságot szolgáltassatok neki rágalmazói ellen? Nem, nem, mintsem ez megtörténnék, jobb, ha meghalnak a gazemberek! - Erre kardot rántott, és annak lapjával Rakovszky alispán vállára ütött. A Bercsényi mellett ülő Károlyi meg úgy vágta fejbe az alispánt, hogy az rögtön holtan esett össze. A jegyzőt is több ütés sebesítette meg. Mondhatom, indulatom e pillanatban megszûnt, és nem gondoltam egyébre, csak hogy megakadályozzam ezt a rendetlenséget. Első dolgom az volt, hogy a mögöttem álló tiszteket elküldtem, akadályozzák meg, hogy udvari hadaim megmozduljanak, és bármit is ártsanak a Turóc megyei nemeseknek. Ezeknek egyike, egy rendkívül hiú és vakmerő ügyvéd lábamhoz borult, és én megvédtem. A zûrzavar ezzel véget ért, de Bercsényi, aki nálam indulatosabb volt, szónokolni kezdett: ő nem hiszi, hogy eleget tettek, mert az lenne méltó a rendekhez, ha törvényes eljárással és szabályos ítélettel állnának bosszút a vezérlő fejedelmüket ért méltatlanságért. Meg van róla győződve, hogy igen helyes volna másnapig őrizetben tartani a csupán sebesült jegyzőt, hogy aztán törvényesen kikérdezzék. Az indítványt közfelkiáltással elfogadták.
Ez a közbejött esemény erősen megrendített a tábornokok eljárásának szabálytalansága miatt, figyelembe véve, hogy milyen célból hívtam össze a rendeket. A továbbiakban tanácsot is kértem a szenátustól, folytassuk-e a trónfosztás tárgyalását vagy ne folytassuk, nehogy azt mondhassák: csupán azért történt előbb az öldöklés, hogy a rendek megfélemedjenek és könnyebben hozzájáruljanak a trónfosztáshoz. De úgy határoztak, hogy Turóc megye cselszövése és merénylete nem halogathatja ezt, hanem inkább újabb indokkal szolgált.
Másnap az ülés a jegyző perével kezdődött. Kihallgatták és utána fejvesztésre ítélték, a két bûnös holttestét ló farkára kötve meghurcolták és a szemétre vetették. Minthogy azt a levelet a megye gyûlésén írták, elhatározták, hogy Turóc megye zászlaját szétszaggatják, és pecsétjét összetörik. Az biztos, hogy mindezt nagy felháborodás kísérte e megye ellen, és meggyőződtem róla, hogy igaz, amit általában mondtak: vagyis az előző napi hallgatás onnan eredt, hogy a nemesség a szenátus fellépésére várt. Én azonban tudtam, hogy ezen a közgyûlésen nem illett a szenátusnak először szólni, és ebből azt is fölismertem, milyen hiba volt, hogy olyan hevesen beszéltem.
Már nem emlékszem rá pontosan, én ajánlottam-e vagy Bercsényi, hogy nyilvánítsunk érvénytelennek minden igényt, melyet az Ausztriai Ház a nemzettel szemben fenntart. Ezt az indítványt tapssal fogadták, aláírták és később kinyomták. Már elmondtam e lépés valódi okát. Des Alleurs márki tudósította róla udvarát, de minthogy a szövetség egyik legfőbb pontja szerint a Legkeresztényibb Király nem köthetne békét a császárral anélkül, hogy törvényes szabadságjogainkat helyreállítaná, és Erdélyt el ne szakasztaná az Ausztriai Ház uralmától, azt hittem, ez az az ok, amiért a választ halogatják, amint majd másutt előadom.
Amikor Erdélyből visszatértem, találkoztam egy göröggel, aki ismerte ezt az országot, és Corbeának hívták. A cár tanácsosa lett, és titkos kihallgatást kért tőlem, amelyen bemutatta nekem e fejedelem megbízólevelét. Amennyire emlékszem, Ráday Pált, erdélyi kancelláriám igazgatóját bíztam meg azzal, hogy meghallgassa ajánlatait, és nekem jelentse őket. Röviden ezt tartalmazták: Ágost király nem teljesítette szövetségi kötelezettségét, és lemondott a lengyel koronáról; a cár a nemesi köztársaság beleegyezésével elhatározta, hogy engem emel erre a trónra. Igyekeztem elhárítani ezt az ajánlatot, és kétértelmû válaszokat adtam. De a követ kijelentette, hogy ha én a koronát visszautasítom, a választás könnyen Savoyai Jenő hercegre eshetik, s így az a parancsa, mondja meg nekem, hogy visszautasításom mindenképpen a magyar érdekek kárára lehet. Míg ha elfogadom, ez meghozza számomra ura szövetségét, aki semmit sem kíván inkább, mint hogy szövetségre lépjen a francia királlyal, és békét kössön a svéd királlyal, és ha én ebben a szándékában segíteni tudnám, annyival inkább érdekeimhez kapcsolhatnám a cárt. Nagy okom volt arra, hogy ez után az ajánlat után megváltoztassam első szavaimat. Így hát a követet azzal a válasszal küldtem el, hogy illendőképpen köszönöm ? Cári Felségének a figyelmet, amelyben személyemet részesítette, de Lengyelország szabad királyság, és tudván, hogy a cár semmiképpen sem akar kárt okozni e nemzet szabadságának és királya megválasztásának, ártana az ő szándékának is, ha a lengyelek megtudnák, hogy a cár ezt nekem felajánlotta, és én elfogadtam. Ha urának valóban az a szándéka, amit nekem előadott, megbízom őt, kérje meg nevemben a cárt, hogy tartsa megbízását és az én döntésemet titokban, mintha meg sem történt volna, addig, ameddig a prímás és a nagytanács nem teszik nekem ezt az ajánlatot.
Ennek az eseménynek szerencsés és kellemetlen következményei is lehettek volna, mert a diadalmas svéd király, akinek barátságát a francia király is kereste, éppen Szászországban tartózkodott, és én elkerülhetetlenül megsértettem volna őt, ha a cárral kapcsolatba lépek. Ez utóbbi fejedelemnek viszont a határon álltak hadai, s azzal fenyegetett, hogy rendelkezésére bocsátja ellenem a császárnak, aki ezt már rég kéri tőle. Ez a veszély még fenyegetőbbnek látszott. Igazán elmondhatom, hogy egyáltalában nem vágyakoztam a lengyel koronára, sőt, távol ettől, minden célom az volt, hogy elkerüljem ezt a választást. Így hát elküldtem Rádayt, erdélyi kancelláriám igazgatóját Szászországba, hogy őszintén jelentse a svéd királynak a cár ajánlatát és az én feleletemet. Arra kértem, tudassa velem, milyen támogatást remélhetek részéről, ha a cár ellenem és a császár javára nyilatkozik, és megindítja csapatait. Azonkívül tudattam Szaniszló királlyal, hogy a lengyel főtábornok, aki bizalmas barátom, a nagytanácsot képező valamennyi szenátorral együtt hajlandó őt elismerni és ezzel megerősíteni választását, ha testületileg fogadja őket. A svéd király Rádaynak igen határozott választ adott, tudniillik azt, hogy csak tartsam magamat erősen a cár ellen, mert ő, a svéd király nemsokára Lengyelországba indul, és megveri a cárt. Szaniszló király viszont tudatta velem, hogy ő Isten kegyelméből Lengyelország királya, s így nincs szüksége a nagytanács kegyelmére. Ha azok a szenátorok, akik állításuk szerint ezt a testületet képezik, mint egyének jelentkeznek nála, mindnyájukat fogadja, másképpen azonban nem. Ez a két válasz határozottan arra indított, hogy kíméletesen bánjak a cárral, igyekezzem elkerülni lengyel királlyá választásomat, ugyanakkor békét közvetíthessek a cár és a svéd király között, a francia király és a bajor választófejedelem közbejöttével, azzal a feltétellel, hogy a választófejedelmet Magyarország trónjára emelik és segítik ott megmaradni, én megtartom Erdélyt és Szaniszló király Lengyelországot. Íme minden lépésemnek és a cárral kötött szerződésemnek titkos kulcsa, melyről senki sem tudott, csak Bercsényi gróf. Senki más nem volt képes ezt az ügyet intézni, ezért határoztam el már akkor, hogy elküldöm Lengyelországba azzal a pompával, amely szükséges volt ahhoz, hogy helyzetünkről kellő benyomást keltsen az oroszok és lengyelek szemében.
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép