Árpi egyszer csak — teljesen váratlanul és huncutkásan mosolyogva — így szólt: ,,Te, mi vigyázzunk nagyon arra, hogy miket mondunk itt, Gyula-Jenő előtt, mert — meglátjátok — ő lesz az, aki majd mindent megír." Erre nevettünk, s Árpi egy kis hatásszünet után így folytatta: ,,Igaz, hogy a Gyula-Jenő karján nem ül úgy a múzsa, mint az Adyén, de ismétlem: ő ír meg majd mindent"...

,,Beszerveznek"

(…) Most, amikor elérkeztem oda, hogy be kell számolnom arról, amit a román, Ceauşescu-féle titkosszolgálat tenni akart és tett velem, nagyon óvatos leszek. Igyekszem lehetőleg tőmondatokban fogalmazni, nehogy ,,elfusson" valamerre a tollam, s bele- és mellémagyarázásoknak nyissak így teret.

Azt hiszem, 1975-öt írtunk. Már Bibarcfalván laktam. Pösze még csak a menyasszonyom volt. Legalábbis így emlékszem... Egyik nap egyszerű, közönséges levelezőlapot hozott a posta. A levelezőlapon az állt, hogy jelentkeznem kell a baróti milícián. Persze, fel volt tüntetve a megparancsolt jelentkezés dátuma és órája is. Ezen én nagyon csodálkoztam, de nem ijedtem meg, hiszen nem tettem én semmi rosszat, nem ártottam volt senkinek.

Mindenesetre jelentkeztem, mert a parancsot megtagadni akkor sem volt tanácsos... Ott, a milícián bevezettek egy belső szobába, ahol ketten vártak. Az egyik így mutatkozott be: ,,Ardeleanu vagyok, a Köpeci Bányavállalatért felelő, szekuritátés tiszt." A másiknak — aki valószínűleg a megyei központtól jött, jól meghatározott feladattal — a nevére nem emlékszem. Sőt, arra sem emlékszem, hogy bemutatkozott-e egyáltalán... De ki is tartaná észben minden disznónak, gazembernek a nevét?...

Nem sokat kerteltek, mindjárt a tárgyra tértek. Azt kérték tőlem, hogy az ország, a megye, a bányavállalat és a magam érdekében is legyek a munkatársuk. Azaz vállaljam el a szekus besúgói szerepet, amiért még fizetni is fognak, mint ígérték.

Nem emlékszem pontosan arra, hogy mi járhatott akkor — erre a kérdésre reagálva — a fejemben; az viszont biztos, hogy azonnal ,,vacakolni" kezdett a szívem a félelemtől. És azt is tudom, hogy nem kellett azonnal válaszolnom, igent vagy nemet mondanom a nekem szánt szerepre.

A két tiszt, persze, figyelmeztetett arra, hogy a ,,felkérésről" senkinek sem beszélhetek; mindennek titokban kell maradnia. És ezzel engedtek el, mondván, hogy másnap, a megadott időpontban megint várnak a milícián, s várják a válaszomat is.

Otthon, Bibarcfalván az első doglom az volt, hogy mindent elmondtam Pöszének és a szüleinknek. Pösze azt válaszolta, hogy pár hónappal korábban őt is megpróbálták beszervezni. Ő akkor szólt dr. Barta Gábor főorvos úrnak, s a doktor úr azonnal vette a telefont, felhívta a milíciát, s keresetlen szavakkal követelte, hogy ,,a nővérkének hagyjanak békét". És Pöszét többé nem is zaklatták.

— Azt tanácsolom tehát — javasolta Pösze —, hogy menj el te is a bányavállalat valamelyik vezetőjéhez, vagy az igazgatóhoz, vagy a főmérnökhöz, és mondd el neki, hogy mi történt. Hátha neked is olyan szerencséd lesz, amilyen nekem volt Barta főorvos úrral.

Ezt a jó tanácsot megfogadtam. Megvártam a késő estét, s hogy senki se lássa, merre járok, a baróti kertek alatt elmentem a bányavállalat főmérnökéhez, Nagy Sándorhoz, akivel igen jó kapcsolatot ápolgattam akkor. És elmondtam neki, hogy mire ,,kértek" a szekusok.

A főmérnök úr töprengett egy kicsit. Végül azt tanácsolta, hogy vállaljam el a szerepet. Egyrészt azért, mert — szerinte — úgysem fognak tágítani, békémet hagyni az elvtársak. Másrészt pedig azért, mert jobb a vállalatnak, ha én — mint ismert személy — írogatok okosan szerkesztett, előre megbeszélt ,,jelentéseket".

— Képzeld el, mennyit árthatna nekünk egy olyan valaki, aki jó pénzért valóban besúgó volna, akiről nem tudnánk, akit nem ismernénk, s aki egyre-másra írogatná rólunk — az emberekről is — a jelentéseket — mondta a mérnök úr.

Ez a végső megfontolás és érv hatott rám a legjobban, és belementem a veszélyes játékba. Más szavakkal: egyből ún. kettős ügynök lettem, aki ,,mosolyog a szekusra", de a ,,zsebében ott lapul valami"... És a főmérnök úrral mindjárt meg is egyeztünk abban, hogy mindig előre meg fogjuk beszélni, miket írok a ,,jelentésekbe".

— Egy dologra nagyon vigyázz mindig — figyelmeztetett végül a főmérnököm —: soha egyetlenegy ember nevét se írd le. Mert elég, ha csak szerepel valakinek egy sorban a neve, az illető máris gyanússá válik a szekusok szemében. Tehát mindig csak általánosságokról írj.

Aztán azzal fejeztük be a beszélgetést, hogy megtárgyaltuk, mit írjak az első ,,jelentésembe".

— Írhatod azt, hogy egy elővágatkombájnunk úgy el van süllyedve az iszapban, a bánya mélyén, hogy ki sem tudjuk hozni onnan — magyarázta Nagy Sándor. — Meg azt is írhatod, hogy — mint te is tudod — rendkívül gyenge minőségűek a bányászainknak adott, úgynevezett védőruhák. Mind átáznak, s nagyon sok, vizes munkahelyen dolgozó emberünk előbb-utóbb megbetegszik.

Másnap, persze, ismét jelentkeztem a baróti milícián a kért időpontban. Nem tudom, hogy készen megírva vittem-e a ,,jelentésemet", vagy ott, előttük írtam-e meg, de arra határozottan emlékszem, hogy az elsüllyedt kombájnról, a rossz minőségű védőruhákról írtam benne, s az is holtbiztos, hogy egyetlenegy ember nevét sem említettem.

Azóta, higgyék el nekem, nagyon sokat töprengtem azon, hogy vajon aláírattak-e velem valamilyen belépési nyilatkozatot vagy munkatársi megegyezést, szerződést, vagy minek is nevezzem, mit, de bármennyit és bármennyire is töröm a fejem, az égvilágon semmire sem emlékszem. Csak sejtem, gondolom, hogy biztosan ,,nem hagyták ki" a besúgói beszervezésem írott, nekik éppen megfelelő dokumentálását. Lehetséges tehát, hogy ma is őrizhetnek valahol egy papírlapot, egy dokumentumot, ami azt ,,igazolja", hogy én a besúgójuk voltam. Az viszont holtbiztos, hogy azon az esetleg létező dokumentumon nem szerepelhet az én valódi nevem és aláírásom, a Szabó Gyula-Jenő. Azt biztosan Sabou Eugen-Iuliu írta alá, ha aláírta.

Különben nyugodt és tiszta szívvel és lélekkel elmondhatom, hogy több ,,jelentést" soha nem kértek tőlem, és nem is írtam nekik. Csak vagy kilenc-tíz évvel később, amikor a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör című lap egyik szerkesztője voltam, s amikor Ardeleanut Barótról ,,felhozták" Sepsiszentgyörgyre, kezdtek zaklatni, csaptak le rám megint, de ez már más, később megírandó villanások témája lesz.

Ezért szent meggyőződésem, hogy nem is az volt az elsődleges céljuk, hogy a besúgójuk legyek — bár ennek is igen örvendtek volna —, hanem az, hogy bármikor zsarolható magyar ember legyek én is. És zsarolhatóak legyenek majd a gyermekeim (szégyelljék az apjukat), a gyermekeim gyermekei (szégyelljék a nagyapjukat), a gyermekeim gyermekeinek a gyermekei (szégyelljék a dédnagyapjukat)... és így tovább. Mert, ugyebár, azt sosem lehet előre tudni, hogy ki, milyen felelős beosztásba, vezető pozícióba jut valahol, valamikor; ki tudja, mit hoz a jövendő?...

Nos, én ezzel a villanással — és a még megírandókkal együtt — éppen pontosan és nagyon precízen ezt az örökölhető zsarolhatóságot akarom és fogom egyszer s mindenkorra megszüntetni.

Engem ugyan még gyanúsítgathatnak ugyanúgy, ahogyan Tőkés László püspök urunkat is gyanúsítgatják, de a gyermekeimet és minden jövendő ivadékaimat, azt hiszem, már biztosan megmentettem. Őket már nem zsarolhatják semmivel, ők már szabadságra és szabadságba született emberek, magyarok; állítom ezt, bár az unokáim, a déd- és ükunokáim még meg sem születhettek... Nekik biztosan nem parancsolhatnak zsarolás által, és nem szabhatnak feltételeket a mindenkori román titkosszolgálat nyavalyás, sunyi, titokban és sötétségben sunnyogó ügynökei.

Pályamódosítás

A betegségem, a gyötrő fájdalmak miatt egyre nehezebben boldogultam a bányaiparban, a belszíni munkahelyeken. Ezért — meg azért is, mert szerettem írni — mind tudatosabban törekedtem arra, hogy valahogy szabaduljak meg a bányától: újságíró legyek. Így mind gyakrabban írtam az Ifjúmunkásnak, ám a riportjaim nem mindig jelentek meg. Például a Könyvtár lakat alatt című riportomat hónapokig ,,altatták", s végül a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör közölte le... Ezt a riportomat egyébként nem is írtam, hanem diktáltam a feleségemnek, s ezért is szerettem volna, hogy minél hamarabb jelenjen meg.

Persze, közben azzal hitegettek Bukarestből, hogy biztosan felvesznek, a munkatársuk leszek, de ez csak hitegetés maradt; ma sem tudom, miért: konkrét lépéseket nem tettek.

Végül onnan jött a segítség, ahonnan nem is vártam. Egy szép májusi napon a bányavállalat Barót I. részlegén felkeresett Daróczi Feri bácsi, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik szerkesztője, az ún. Pártélet rovat vezetője, valamint Jecza Tibor úr (akkor elvtárs), a lap főszerkesztője, s kerek perec megkérdezték, hogy akarok-e a Megyei Tükör belső munkatársa, riportere lenni.

Akartam, persze, s így — 1976. június 3-tól — már mint a Tükör munkatársa dolgozhattam tovább, kereshettem a kenyerünket.

Persze, az akkori újságírói munkáról és munkafeltételekről semmi újat, különöset és fontosat nem tudok elmondani. Az én írásaimat is visszaadták éppen úgy, mint a másét, ha a döntéshozó illetékesek úgy látták, hogy valamiért nem jelenhetnek meg. És az én írásaimat is ,,meghúzták" vagy éppen ,,kibővítették" olykor — ,,nehogy valami baj legyen".

Azért jelentek meg olyan riportjaim, jegyzeteim is, amelyekért ma sem kell szégyenkeznem.

Világos beszéd

Üzenet a román és a magyar származású szekusoknak

Sötét lelkű nyavalyások! Még meg sem születtetek, én — az Úr segedelmével — már legyőztelek titeket. Az Úr győzött le titeket. Mert meg vagyon írva a Szent Könyvben, és igen igaz a következő két vers: ,,Ekkor mondta Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt." (Mt 16, 21—25)

Mert ti — amikor ujjat húztatok velem — nem tudtátok, hogy én már a születésem utáni órákban, napokban felvettem a magam keresztjét, s nem számoltatok azzal, hogy nem fogom — és soha nem is akarom — letenni. Addig cipelem, botladozva is, ameddig az Úr akarja... És azzal sem számoltatok, hogy hajlandó leszek, hogy bátorkodom kiállni a nagy nyilvánosság elé ezzel a könyvvel — ki, a fényre, a tündöklő Nap alá —, s nyíltan vallomást teszek mindenről. De az meg pláne nem jutott eszetekbe soha, hogy én hajlandó leszek elveszíteni az életemet Krisztusért, hogy — amint írva vagyon — megtaláljam azt.

Én mindenesetre — ameddig csak sunnyogtok, ameddig meg nem tértek az utaitokról, s ameddig csak őrizgetitek az e világi, nyavalyás és mocskos és romlott életeteket — a magam és a más megalázottak, megszomorítottak és megnyomorítottak nevében sem bocsátok meg nektek. Mert a Jóisten, a Jézus Krisztus a feltámadása után így szólt a tanítványaihoz: ,,Vegyetek Szent Lelket: Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak." (Jn 20, 22—23).

És én, Jézus Krisztus mai, méltatlan szolgájaként, bátran írom és kiáltom nektek mégis: Térjetek meg!... Mert az is meg vagyon írva (miképpen már idéztem e könyv ötágú mottójában), hogy: ,,Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer." (Péld 23,13)

Kiáltom tehát éppen ezért, újra — innen, a világosságból, a ragyogó Nap alól —: Tartsatok bűnbánatot! Jöjjetek ki a sötétségből! Térjetek meg!... És meglátjátok, megtapasztalhatjátok már e világi életetekben: megbocsáttatik néktek. Mert igen közeledik a Sátán megkötöztetésének ideje.

Részletek a szerző Villanások könyve című kötetéből, Püski Kiadó, 2004