Nemeskürty István figyelemre méltó gondolataival indítom beszámolómat az V. Lármafa Találkozóról: ,,A múltat nem lehet tőlünk elvenni. De az csak akkor a miénk, ha ismerjük.? És folytathatnám: ha értéke szerint megbecsüljük. Szükséges ápolni, őrizni és továbbadni, hogy erőforrássá váljék minden nemzedék számára.
A közelmúltban olvastam egy könyvet a zsidóságról, melyben a szerző a következőket fogalmazza meg: ,,Halálra ítélt nép nincs; de vannak öngyilkos népek. Másképp, mint öngyilkosság által soha egyetlen nép sem tûnt el a történelem színteréről. Egy nép úgy lesz öngyilkos, hogy elfelejti önmagát: elmosódik előtte saját egyéni rendeltetése, elfakulnak egyéni értékei, lassan kiszikkadnak teremtő forrásai. Mikor már minden értéklehetőségét betemette, megszûnik népi létének minden értelme, és a történelem első szélfúvására lehull a népek fájáról.? (Tábor Béla) Mi, az anyaországon kívül rekedt magyarok az elcsatolt területeken fokozott mértékben érezzük nemzeti létünk fenyegetettségét, és ez ellen minden eszközzel védekeznünk kell. Tudni akarunk egymásról, egymás sorsáról, múltjáról és jelenéről, hétköznapjairól és ünnepnapjairól.
Ilyen érzés és szándék vezérelte kis csapatunkat, ,,Szent László seregét?, amely június 23-án Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társasága elnökének vezetésével felkerekedett, hogy felkeresse a szlovákiai Felvidéken élő magyar testvéreinket.
A két autóbusznyi zarándok nem érkezett üres kézzel Cegőtelkére. Maksa és Kökös egy-egy kopjafát állított fel a cserhalmi ütközet színhelyén, ezzel is kifejezve, hogy mindaz, ami ott történt, nemcsak a helyiek, hanem minden magyar, azaz mindannyiunk számára fontos. A cegőtelkiek vendégszeretete ismételten azt bizonyította, hogy bármilyen szétszórtan is élnénk, földrajzilag távol egymástól, lélekben egyek vagyunk.
Másnap reggel teljes lelki-testi készenléttel vágtunk neki a nagy útnak, mely a Felvidékre vezetett. A két Komáromnál minden nehézség nélkül léptük át a határt. Itt csatlakozott hozzánk felvidéki vezetőnk, Mézes Rudolf, a CSEMADOK Országos Tanácsának alelnöke, és hamarosan Kavába érkeztünk, ahol a helybeliek nagy szeretettel fogadtak. A Hájas László által építtetett Szent László-kápolnában ökumenikus istentiszteleten együtt imádkoztunk magyar népünk megmaradásáért és szebb jövendőjéért a Kárpát-medencében. Ezt követően Hájas László vállalkozó vendégei voltunk. Itt éreztük azt, hogy nemcsak az erdélyi ember vendégszeretete példás, hanem a felvidékié is. Hálásan köszönjük vendéglátónknak a nagylelkûségét.
Éjfélre érkeztünk állandó szálláshelyünkre, a deáki termálfürdőre, ahol korlátozás nélkül rendelkezésünkre állt a 38 fokos termálvizes fürdőmedence.
Innen indultunk hajnalonként ,,portyázó? útjainkra. Első állomásunk Deákiba (Diakovce) vezetett. Kolostortemplomának mûvelődéstörténeti értékét fokozta és a magyarság szempontjából egyetemes rangra emelte az ún. Pray-kódex megtalálása, amelynek 154. lapján felfedezték a legrégibb összefüggő szövegû, Halotti beszéd és könyörgés néven ismert magyar nyelvemléket. Innen Taksonyba (Matuskovó) vezetett utunk. A helybeliek a települést Szent István nagyapjának, Taksonynak a temetkezési helyeként tartják számon. Lakói 1947-ig magyar nemzetiségûek. Ekkor a lakosság nagy részét (110 vagyonos családot) Magyarországra telepítik, helyettük az Alföldről, Tótkomlósról szlovák telepeseket hoztak ide, 733 magyar embert pedig a csehországi határvidékre deportáltak. A falu nevét 1948-ban Matuskovóra változtatták. Ezt követően Galántára vezetett utunk, ahol megcsodálhattuk az Eszterházyak kastélyait. De többek között tudomást szerezhettünk arról, hogy itt töltötte gyermekkorának jelentős részét Kodály Zoltán.
Ezt követően Nagymácséd érintésével utunk Nyitrára vezetett. A 80 000 lakosú város a trianoni döntés előtt 60 százalékban magyar volt, de ma már alig hallani magyar szót. Északról a történelmi emlékekben gazdag Zobor-hegy koronázza. A nyitrai vár kősziklára épült torony szimbólumaként fogadja a látogatót.
Az Árpád-házi uralkodók életében Nyitra fontos szerepet játszott, mert a hercegeket itt tanították és készítették fel az uralkodásra. A dukátust mindig a trónörökösök irányították. Szent István és felesége, Gizella házasságkötésük után néhány évig a nyitrai várban lakott. A királynét Regensburgból népes kíséret követte az új hazába, köztük jeles tudósok, szerzetesek, papok, akik megismertették Istvánnal az európai kultúrát. A Zobor-hegyi bencés apátságot Szent István alapította. A Vazul-torony az itt raboskodó, megvakított pogány vezérről, István unokabátyjáról kapta nevét. Szent László is itt készült fel az uralkodásra. Az ő nagyságát erősítette, hogy mint egykori nyitrai herceg a bencés Zoerard és Benedek személyiségének kisugárzása hatására István, Imre és Gellért szentté avatását kérelmezte. Lászlóban a Nyitrán töltött évek alatt megerősödött a keresztény lelkiség, bölcs uralkodói magatartás, ami egész életére döntő befolyással volt. Itt halt meg Nyitrán, ahol még ifjúkorában megálmodta a haza, a magyarság jövőjét.
A nyitrai vár megtekintése után Grencséren és Csitáron keresztül vezetett az utunk. A csitári hegyek látványa, fizikai közelsége lelkes éneklésre késztetett mindannyiunkat: ,,A csitári hegyek alatt régen leesett a hó....? Gyimeskosztolányban egy Árpád-kori templomot látogattunk meg, azt követően Pogrányban vacsoráztunk, a helyiek külön számunkra készült mûsorral vártak.
Június 26-án ismét hajnalban keltünk, mert hosszú út és sok-sok látnivaló várt reánk. Szencen a Szenczi Molnár Albert-emlékmûnél zsoltárokat énekeltünk, és hálásak voltunk a nagy zsoltárfordítónak, hogy magyarul is felcsendülhettek a zsoltárok népünk ajkán.
Ezután Pozsony (Bratislava), Szlovákia fővárosa fogadott. A több mint 420 000 lakosú városban ma kb. 20 000 magyar él. Zsigmond király idején már szabad királyi város volt. Mátyás király pedig itt alapította meg a reneszánsz kor magyar oktatási központját, az Academia Istropolitanát. Pozsony mai szépsége és gazdagsága azonban nagyrészt szomorú történelmi körülményeknek köszönhető. Miután a törökök elfoglalták Budát (1541), a Habsburg-uralom alá került országrész fővárosát a Bécshez közel eső Pozsonyba helyezték át, amely ezt a státusát egészen 1848-ig megőrizte. Évszázadokon át itt tartották a magyar országgyûléseket, (a ,,Pozsonyi Diétát?), a pozsonyi dóm pedig a magyar királyok koronázásának szolgált helyszínül. Felsétáltunk a Pozsonyi várhoz, mely évszázadokon keresztül magyar királyok lakhelyéül szolgált, és a török megszállás után, 1784-ig a Szent Koronát is itt őrizték. Híres szülöttei közt szerepel Fadrusz János szobrászmûvész.
Innen több magyar települést érintve utunk Jókára vezetett, ahová nem mentünk üres kézzel, mert a csernátoni Haszmann fivéreknek köszönhetően egy gyönyörû kopjafát leplezhettünk le közösen. E kopjafa azt hirdeti az ott élőknek s az oda látogatóknak, hogy a Kárpát-medencei magyarok érzik összetartozásukat, közös gyökerüket és történelmüket, és azt akarják, hogy a jövőben is egységben éljenek.
Amikor a Kis-Dunán a ma már csupán a turisták számára mûködtetett vízimalmot csodáltuk meg, a malom zakatolásában hallani véltem a jól ismert dalt: ,,Kis-Duna ág, Nagy-Duna ág, ha végigmegyek rajta, / Csinos a babám, karcsú derekán az ingó-bingó szoknya, / Fáj a szívem, el kell válnom, adj egy édes csókot, / Visszajövök én, a nyár közepén, s visszaadom csókod.?
Innen Galántára vezetett utunk. Ott részt vettünk az ún. Mátyusföldi Juniális fesztiválon, ahol fellépett az utunkon elkísérő Hargita Székely Népi Együttes. Táncosaink ismét megmutatták, hogy nem fajult még el a székely vér...
Vasárnap ökumenikus istentiszteleten vettünk részt a deáki római katolikus templomban, majd ezt követően Pomogáts Béla Széchenyi-díjas író tartott előadást. Délután néhány magyar települést látogattunk meg, Nádszegen pár órára részesei lehettünk a nemzetközi jótékonysági sportnapoknak, ahol ismét becsülettel helytálltak táncosaink. A búcsúestét Deákin tartottuk. Megköszöntük Mézes Rudolfnak a vezetését, vendéglátóinknak a szeretetét, áldozatát, és a jövő esztendei viszontlátás reményében Isten áldását kértük egymás életére.
Másnap reggel ismét hajnalban vágtunk neki a nagy útnak, mely most már hazafelé csalogatott ellenállhatatlan erővel. Mielőtt végképp búcsút vettünk Felvidéktől, egy kis sétát tettünk Komáromban, a felvidéki magyarság szellemi-kulturális központjában. Az egyetlen történelmi nagyváros Szlovákiában, amely még mindig magyar nyelvûnek tekinthető, ugyanis a lakosság közel 70 százaléka magyar. Komárom rövidesen a felvidéki magyarok egyetemi városa is lesz. Leghíresebb szülöttei: Jókai Mór, Lehár Ferenc, Selye János. Komáromot a trianoni békeszerződés osztotta ketté. Az Európai Unióval megindulni látszik egy egyesítési folyamat, mely a mesterséges határok kiiktatásában nyilvánul meg. Babits Mihály szavai visszhangoztak fülemben: ,,Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! / Oly hazáról álmodtam én hajdan, / mely nem ismer se kardot, se vámot, / s mint maga a lélek, oszthatatlan. /Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat, / mely nem szorul fegyverre, se vértre, / mert nem holt rög, hanem élő lélek.? (Az igazi ország) Hátha egyszer valóra válik a költő álma. Addig se felejtsük Beder Tibor, lelkes vezetőnk szavait: ,,mi nemcsak veszteni, győzni is tudunk?! Adja Isten, úgy legyen.
Józsa István Lajos