Idebent a városban enyhe idő járogat már. A nagy kőházak közt megszorul a napsugár, s megszalasztja az öreg Télapót, aki szedi-veszi már a sátorfáját. Hát csak szaladj, öreg, bizonyosan nem itatunk utánad egereket. Vidd el békességben a fehér szakálladat, mert különben csúffá teszi a pajzán tavasz.
Hanem kint, a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján végigrobog a havas mezőkön, az akácfák mélyen meghajtják előtte kopasz fejüket. Még a tanyaházak nádtetői is majdnem szárnyra kapnak ijedtükben. Hanem Andráska, ahogy az ereszet alól szétnéz a világban, csak neveti a cudar időt. Könnyû is annak, akinek akkora báránybőr sapka tornyosodik a fején, hogy szegény helyen beillene kukoricamérő vékának.
Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló előtt kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:
- Szücs, szücs, szücs!
Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem találja. Úgy elszundikált biz az a felhőpaplan alatt, hogy nyilván ki se nyitja ma a szemét. Úgy sincs még kinek sütni - gondolja magában.
- Édesapám - szólal meg Andráska -, mért kiabálják a sármánymadarak egyre, hogy: szücs, szücs, szücs?
- Látod, fiam, hogy nagyon elnyûtte a tél az aranyos bundájukat. A tavasz lenne annak a szûcse, de nem nagyon igyekszik elő a hívogató szóra.
Néha a szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje. Máskor a pecsenyében is válogat, most meg fél nap is elkószál egy-két szem kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége felé ez a tollas róka.
- Csak így, csak így, csak, csak, csak! - panaszolja ő maga is.
Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.
- Hallja, édesapám - szalad be Andráska az édesapjához -, ugyancsak mondja ám már!
- Kicsoda, te?
- Hát a pacsirta, a mi madarunk.
- Ugyan, mit mond a pacsirta?
- Azt mondja hogy: ka-lács, ka-lács!
- Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az éhesnek. Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.
Andráska búnak eresztette a fejét, és kedvetlenül kukucskált ki a nagy sapka alól.
- Ugyan, melyik madár hozza hát meg a tavaszt?
- A cinege, Andráska, a cinege. ? mondja meg a szántó-vető embernek, hogy mikor van vége a heverd-el időnek.
Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstös fejû cinege, de biz ezek nem vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket, semmit se talált alattuk.
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre - jajgatott keservesen. A párja talált valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi volt kóstolónak is.
- Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott nekikeseredve.
Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két nap múlva azzal ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:
- Öltözz hamar, legény. Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék.
Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék vidám szava, ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:
- Nyitni kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Az ám, csakugyan egész más színe van égnek, földnek, mint tegnap ilyenkor. Az ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitókapa, rajta a csikóbőr tarisznya.
- No, Andráska, gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára meleg lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.
Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy sapkát. Meg kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok látnivalójuk van még szegénykéknek.
Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett szőlővesszők fölül elszedi a homokot a nyitókapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik, hintázzák magukat a napsugaras levegőben, s rügyszemükkel kíváncsian tekintenek szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos madarak?
Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.
De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig győzi a verejtéket törülgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta végin. Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.
- Mi van itt, mi van itt? - csipogja egyszerre valami vékony hang a nyitó ember háta mögött. Két kis barázdabillegető szegődött be hozzá napszámra. Ott illegnek-billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.
- Mi van itt, mi van itt?
Parányi kendermag-bogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki a szőlővesszőkkel s most ő is napvilágra jött levegőzni. Pórul is járt, mert mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegető.
- Enyém, enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan. Hanem a másik se engedte a jussát.
- Azért se, azért se, azért se! - s akkorát csípett amannak a szárnya hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a kendermagbogarat, s elkezdett segítségért lármázni:
- Rendőr, rendőr!
A madarak közt a sárgarigó a rendőr, mert neki van a legrikoltóbb fütyülője, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.
Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej, ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat! Hátha a sapkájával leüthetné őket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült. Sebaj, azért adott nekik az isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik négy lábon szalad!
No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett, ahol a madarak civakodtak, hanem a mellette levő útba, ahol egy jámbor nyúl szép békességben meglapulva a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a fejére esett a jámbornak a sapka, s ijedtiben úgy eliramodott sapkástól, hogy Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.
Jó az isten, akinek fejet adott, ád hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska. Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá magának.
Móra Ferenc
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.